SzIF Online

Jelzőfény – egy könyv, két kritikus

Szilasi László: Luther kutyái (Oligodendroglioma WHO Grade II: regény), Magvető, 2018.

A nyelv és az esztétikum: ez a Luther kutyái Achilles-sarka. Az aggyal, az érzékeléssel foglalkozó szöveg legfontosabb kérdése, hogy a hőst elsősorban az elvesző érzékelés, a visszanyert tudatállapotok megragadása izgatja. Ebben a feltételrendszerben mindent el kell hinnünk az elbeszélőnek, az átélt tapasztalatok igazságát ki is kérdőjelezhetné meg? Legfeljebb egy másik oligodendrogliómás, de a neurológia valószínűleg ennél a végtelenül leegyszerűsítő értelmezésemnél kicsit bonyolultabban képzeli el az agy működését.

 

Szilasi László új regénye szépirodalomnak és naplónak sem jó, regényként mind formai mind esztétikai szempontból kudarc, naplónak egész egyszerűen gyenge, az eddigi, valóban besorolhatatlan és mindig meglepetéseket tartogató Szilasi-oeuvre talán leginkább széttartó darabja. (Kovács Krisztina)

A vállalkozás volumene, szépirodalmi szövegbe oltott önfeltáró vallomásossága mindenképp tiszteletre méltó, a kivitelezés nyelvi, és főként szerkezeti megoldásai ugyanakkor szép számmal hagynak maguk után megválaszolatlan kérdéseket is. (Szántai Márk)

 

Elveszett illúziók

 

 „Nagyjából érzékeltem a döntésem

hiányából keletkezett feszültségeket.”

Szilasi László: Luther kutyái (158)

 

Szilasi László új regényéről talán a szerző maga sem tudja, regény-e egyáltalán. Alcímében, az agydaganat stádiumát és állapotát definiáló besorolás után a regény szó áll, a szöveg első mondata viszont naplót ígér. („Naplót akartam írni.” [7]). A kérdés persze álkérdés, miközben máshogy közeledünk a prózai regiszterek leginkább legitim formájához, mint a szépirodalom és a konfesszió határmezsgyéjén lavírozó naplóműfajokhoz, a fő szempont mégiscsak az, jó szöveg-e, ami született, vagy sem, soroljuk bárhová.

 

Szilasi László új regénye szépirodalomnak és naplónak sem jó, regényként mind formai mind esztétikai szempontból kudarc, naplónak egész egyszerűen gyenge, az eddigi, valóban besorolhatatlan és mindig meglepetéseket tartogató Szilasi-oeuvre talán leginkább széttartó darabja.

 

A betegségnapló műfajának igazsága az átélt testi szenvedések igazsága és tapasztalata, azok hitelességét az adatok egymás mellé pakolásán túl a kíméletlen őszinteség adja. A betegség leírásától nem várhatjuk és nem is várjuk a szenvedés erkölcsnemesítő szerepét, céljait nem kell a fejlődésregény dimenziójában keresnünk. A félelem uralása vagy parttalansága, a rajtunk végigfutó pánik, a gyávaságaink, gyarlóságaink bevallása, a vágy, hogy visszanyerjük a korábbi életünket, a kudarcok, a bukások felvállalása, elfogadása, vagy az egész massza puszta átengedése magunkon: azok a célok, amelyek egy ilyen szöveget mozgathatnak.

 

A szövegről szóló kritikák persze fel fogják majd sorolni a magyar irodalom „betegség-tematikájának” legfontosabb darabjait. Az obligát módon következő, a Luther kutyáiban is felidézett Karinthy-szöveg (Utazás a koponyám körül) mellett a terápiák, beavatkozások, eljárások dokumentarista leírása okán a hasonlóan műfaji besorolhatatlanságával feladatot adó Csáth-klasszikus (Egy elmebeteg nő naplója) is be fog majd villanni sokaknak. A Szabad ötletek jegyzéke, Babits Beszélgetőfüzetei, Kosztolányi feljegyzései („most elmondom, mint vesztem el”), Juhász Gyula talán méltatlanul elfeledett kis remekműve (Patológika) és a Hasnyálmirigynapló mind-mind fel fognak majd tűnni a recenziókban. A 20. századi magyar irodalom fontos figuráinak haldoklásai, patologikus szenvedéstörténeteik alapja valóban az, hogy nem szépítettek, nem kerteltek, őszinteségük, esendőségüké és félelmeiké vitathatatlan volt. Ha csak innen nézzük Szilasi regényét, méltán illik ebbe a sorba. Hiszen hőse valóban minden egyes gondolatát feltárja, minden mondatát, érzését, élményét elénk szórja. A módszer, a tényekből eljutni a nagy igazságig, ami ez esetben is tiszteletreméltó, a korábbi élet, a mindennapok, az életstílus visszanyerése, mind rendben van, a gond csak az, hogy a választott forma és persze a kidolgozás esztétikai minősége válik kudarccá.

 

A szöveg széttartó szerkezetének lényege ugyanis, hogy a kiindulópontot, a főhős rosszullétének, rohamának lefolyását a „szemtanúk” narrálják a saját nézőpontjukból, miközben az egymással mellérendelő viszonyban lévő, az esemény körül keringő elbeszéléseket kurzivált részek szakítják meg. Utóbbiak a főhős, a beteg egyes szám első személyű vallomásai, amelyek sajátossága, hogy jóféle posztmodern gesztussal, önidézetek. Szilasi korábban megjelent novellái, esszénovellái, azok kissé átfazonírozott verziói, köztük egészen kiválóak (Bizonyos argumentumok, Nikotin) épülnek be a regénybe, ám itt semmit sem tudnak hozzá tenni a történethez, kifejezetten ömlengővé és őszintétlenné teszik a vallomásosságra épülő történetet.

 

A szöveg így, ebben a formájában részben éppen módszerei miatt látszik elavultnak: ez a regény, sajnos vagy szerencsére, nem a Bevezetés a szépirodalomba: önmagában az, hogy minden mindenhez kapcsolódik, vagy kapcsolódni tud, még nem elég a valódi hatáshoz, legfeljebb hatásvadász. Mégis vallomásos ez a módszer, mert olyan, mintha a posztmodern utáni történések, a kilencvenes évek az intertextualitás hozadékait némiképp felhígító, a történetet visszacsempésző kánonát vágyná vissza, a nosztalgia, ám ez esetben talán improduktív nosztalgia óhajtása hatja át a szerkezetet. A protagonista oktató számára a szöveg a minden, az értelmiségi lét az egyetlen élhető lehetőség, Köleséri Sámuel, Prágai András, Márai és a többiek keringenek sokat szenvedő agyában és a történetszálak körül is. A szöveg struktúrái is mind „agyas megoldások”, az élet minden kérdésére ott a válasz valamelyik könyvben. Az így kimunkált felépítményhez pedig odacsapjuk a szenvedéstörténetet, trauma, passió és a végén megtisztulás. Csak lehet, hogy ennek a típusú irodalomnak vége, a számozott fejezetek, élükön a nulladik számú prológgal, a mészölyi mellérendelés 20. századi magyar irodalmat meghatározó elve, a monogramok és kurzív belső monológok, ha a mondanivaló maga semmilyen, egy szöveget sem tudnak önmagukban megmenteni. De az egészen biztos, hogy ez a világ, amiben hősünk bolyong, a mai magyar realitás halmazaiban értelmezhetetlen. De erről majd később!

 

Szóval, ha a betegséget elvesszük a képletből, kínos igazságokra derülhet fény. A Luther kutyái elsődleges szándéka szerint ugyanis mégiscsak a főhős és a szemtanúk iránti szimpátiát kellene, hogy kiváltsa, ám épp ez az, ami egyáltalán nem sikerül neki. Még csak az sem igazán baj, hogy hőse végtelenül ellenszenves, gyáva, döntésképtelen, gyarló figura, hisz remek szenvedéstörténetek szólnak elviselhetetlen emberekről. A gond a realitáshoz való végtelen közelhajolás mellett és ellenére a részletekből levont következtetések nyilvánvaló hamissága. A recenzensnek ezen a ponton kell rögzítenie, hogy az eseményeknek bizonyos szempontból közeli szemlélője, ám véletlenül sem szeretne a Pletykaanyut valamikor körüllengő értelmetlen és parttalan viták dzsungelében elveszni. A személyes érintettséget csak a többlettudás információmorzsái miatt kell rögzíteni, innentől pedig a kedves olvasó is kellő szigorúsággal fogadja majd a koncepciót. Mert nem az a lényeg, X. vagy Y. valóban egészen pontosan azt gondolta vagy mondta-e, itt vagy ott állt-e, ezt vagy azt itta-e, ebben vagy abban volt-e, hanem hogy az igazság, a nyilvánvalóan csontig, zsigerekig hatoló értelmezési vágy, ti. az elbeszélőé végül mire tud jutni mindezzel.

 

Lássuk hát a szerkezetet: a Luther kutyái elbeszélői olyan szemtanúk, akik a való életbeli neveik kezdőbetűivel szerepelnek a regényben. A kétjegyű mássalhangzókból a szövegben egyjegyű lesz: így lesz SZL-ből és SZV-ből SL és SV, KZS-ből KZ stb. A minimális változtatások a valósághoz képest, ha már így, ilyen szépen felvezetődik ez az elv, nem érthetőek. Egy kiváló fiatal kutató valamikori brutális, a szóban forgó közösséget mélyen megrázó öngyilkosságának történetében pedig csupán annyi a fikció, hogy az illetőből a regény nő helyett férfit csinál. Persze, ezek az olvasók többségét nyilván nem igazán izgató részletek önmagukban semmit sem jelentenek, mégis sokat elárulnak arról, mi volt az előzetes szerzői szándék. Ha az intimitás legmagasabb fokáig közel hajolunk a történetekhez, csak kijön az egészből valamiféle igazság. Ez lehet a célja a szó szerint beidézett e-maileknek, ne morfondírozzunk most el mindennek a privátszférát sértő szerepén. A fent idézett szépirodalmi szövegek sem tisztelték feltétlenül a magánélet szentségét, a lényeg megint csak az, összeáll-e ebből bármi a végén.

 

Mert az egész szövegen az erőlködés látszódik, hogy sokszor elpróbált és begyakorolt történetek, sokszor elmondott és elmondatott sztorik szövedéke. A nyomozás, ahogy Szilasi minden regényében, itt is megkerülhetetlen körülmény: kiesett az a két nap a rosszullét után, ki kell hát nyomozni a történéseit, és mindez alkalom egy élet addigi irányainak összegzésére. Minden Szilasi regény mottókkal irányítja útba a nyájas olvasót, itt is ez történik: Nagy Lajos hiperrealista leírása egy trepanációba torkolló kínzásról, Márai naplórészletének idézése mint a szerző és hőse számára fontos értelmiségi szerep körüljárása, Kertész Imre a pátosz eliminálásáról szóló sorai, a nemrég felfedezett amerikai klasszikus, John Williams Augustus című regényének a test romlásáról szóló részlete mind finoman vezetik elő a testtel való küzdelem leírásának új kísérletét. Ha onnan nézzük, hogy az olvasót orientálja ez a mottózuhatag, rendben van, bár kicsit sok és egyértelmű. Ha ennél egyszerűbben fogjuk fel, talán közelebb járunk az igazsághoz: ezeket szereti az őszinteséget ígérő én-elbeszélő, hát megvan vagy sem a válasz ezekben a könyvekben a kérdésekre, így is, úgy is idézve lesznek. Ahogy az egész szöveg tiszteletreméltó vágya a más szövegekhez fordulás, a szereplők állandóan agyalnak, néha beszélnek, de a legtöbbször gondolkodnak és a posztmodern krimi legjobb hagyományai szerint e sok nézőpontból elmesélt rosszullét, betegség és felépüléstörténet „hódítja vissza” az életnek a főhőst.

 

A nyelv és az esztétikum: ez a Luther kutyái Achilles-sarka. Az aggyal, az érzékeléssel foglalkozó szöveg legfontosabb kérdése, hogy a hőst elsősorban az elvesző érzékelés, a visszanyert tudatállapotok megragadása izgatja.  Ebben a feltételrendszerben mindent el kell hinnünk az elbeszélőnek, az átélt tapasztalatok igazságát ki is kérdőjelezhetné meg? Legfeljebb egy másik oligodendrogliómás, de a neurológia valószínűleg ennél a végtelenül leegyszerűsítő értelmezésemnél kicsit bonyolultabban képzeli el az agy működését. Nem vitatom hát a test változásaira reflektáló tudat történéseit, bár vannak köztük egészen meredek következtetések is, hanem elsősorban a nyelvi kidolgozottság felől próbálom megragadni a regény fogyatékosságait. A mindentudó elbeszélő szinte hihetetlen mindentudása, amikor máskor éppen a nemtudással küzd, olyan képesség, aminek mindenki örülhetne. Szép lenne, ha a dolgokra, a változásokra való rálátás valóban ilyen egyszerűen működne. Az első felségével a hóban gázoló férfi egy pillanat alatt regisztrálja a szerelem elmúlását, minderre később vissza is tud emlékezni, miközben élete legfontosabb kérdéseiben máskor sodródó és döntésképtelen figura: „Hiába minden emberi igyekezet, odafigyelés, tapintat, gyöngédség, nagyrabecsülés, bölcsesség, meg a tökéletesre csiszolt, folyamatosan karbantartott együttélési technológia, hiába a szeretet is, nekünk nincsen tovább, ebből nekünk már nem lesz többé feltámadás.” (44)

 

Az őszinteségre törekvő, önelemzésében magára szigorúságot parancsoló narrátor is érdekes módon mindig leharcolt, zsíros hajú ötvenesnek látja volt feleségét és mindig kizárólag ragyogó, tiszta, csodás lénynek új szerelmét. „A kórházi ágyam végében négy alak áll. A bal oldali a feleségem. A haja zsíros, festetlen, […]. A jobb szélen pedig a barátnőm, sminkje hibátlan, arca üde, […].” (85) „Szép, fiatal szőke nő, kivirít a környezetéből, mint egy önerőből közlekedni képes virág.” (265) „A volt feleségem rosszul néz ki, rászáradt a koponyájára a bőr, aligha aludhatott az éjszaka, a kedvesem pedig hófehér, nagyon rosszul van, nemsokára ki is megy, hányni fog a mosdóban, […].” (149) Ez így ebben a formában sok is és kevés is. Elsőre is érthető volt: öregedő, csúnyuló feleség, még ijedtségében is gyönyörű, szoborszerű új szerelem, az ismétlésben egy idő után már semmilyen erő nincs, még ha, higgyük el, hogy mindig így is volt, az elbeszélő tudatába ezek a gondolatok tolakodnak. 

 

Az őszinteség a regény sokszor mantrázott vállalása: „Hamar kiderült, hogy az őszinteség alapja a felhasznált szavak pontossága. A szó jelentése: a használata.” (78) A realitás világa pedig, ha már kvázi dokumentumregény, a kapcsolódása a mai magyar valósághoz is végtelenül izgalmas. A regény hősének foglalkozása persze leíró jelleggel szerepel a szövegben, egyetemi oktató, akinek a kutatás és az írás az élete. Foglalkozásának nincs nagyobb hatása annál, minthogy éppen a tudatát, az agyát, a legfőbb munkaeszközét elvevő betegséggel küzd. Az esendő, gyarló, mindent kimondó beteg olykor mégis a humaniórákban meglelt szépség dicsőségét zengi, hisz olvasmányai nemcsak állapotleírások, hanem léleknemesítő időtöltések. A rájuk épülő következtetések sokszor valóban imponálóan artisztikusak: „Minden emberi hálózat ilyen természetű: bármely elem kiesése átépítheti vagy lerombolhatja az egész szövevényt. Nem gondoltam, hogy a fizikai jellegű, hirtelen jött instabilitásnak elsődleges oka maga a szeretet. De azt reméltem, hogy mégiscsak az.” (105)

 

Ám ebben a tiszteletreméltó és az olvasó érdeklődését végig fenntartó küzdelemben mégis néha olyan, a kiválasztottságra utaló mondatok szerepelnek, amelyek végképp összezavarhatnak minket: „A bölcsészkari dékán odaszólt az orvoskari dékánnak. […] A bölcsészkar és a klinika egyaránt a szegedi egyetem része. Mozgásba lendül az intézményes és a kapcsolati tőke. Pénzmozgás nem történik. Egyetemi polgárok vagyunk. Jár nekünk ennyi. […] Örülök a sok évtizedes poszt-trianoni, poszt-kolozsvári szokásrendnek, most igazán hasznomra van. […] Azt viszont érzékelem, hogy a kisteleki és csólyospálosi idős betegeknél lassabb az ütem.” (89) Innen már nehéz visszahozni ezt a szöveget, mert ezek a mondatok, miközben egy valós tapasztalatot tartalmaznak, ha igazak, a zárványban élő magyar értelmiség találó állapotrajzai. Mindez valóban így lehet, mindezt gyengeként és esendőként gondolhatjuk így, ám innen már nemigen van visszaút a mégoly artisztikusan elővezetett mindentudó és mindent elemző hőshöz. Ha azok a bizonyos kisteleki és csólyospálosi oligodendrogliómás betegek olvassák ezeket a sorokat, joggal gondolhatják azt, kell nekünk egy hiteles elbeszélő, aki a mi történetünket írja, nem biztos, hogy érdekel minket egy erőteljesen önfókuszú narrátor saját kisvilágának és szerencsés felépülésének története.

 

Itt, ezen a ponton mutatja meg igazán elszigeteltségét a szöveg: mint betegségnapló sem szól mindenkihez, itt mutatja meg igazán, hogy terápiás napló jellegénél nem igen van több benne. Különösen akkor, amikor a kreativitás elveszésétől rettegő, új munkát keresgélő elbeszélő a legkínosabb álértelmiségi toposzt mozgatja meg. A kivonulást és az állattartást választó, a szakszerű juhtartásról elmélkedő tervet a posztkádári struktúrákban meghengergőző figurának már nagyon nehéz elhinni. „Minőségi birkahúst fogok előállítani a fővárosi csúcsgasztronómiának. A nagyanyámék fürjesi tanyáját láttam magam előtt, húst akar a kuvasz, mellette pompás a juhnyáj. Ez lett az álom.” (113) Mindezt fokozza, hogy egy későbbi fázisban a kemót kapó beteg író egy kezelés után részesül a magyar egészségügy újabb ajándékában, a további infúziókra otthonában kerülhet sort. A pillanatnyi alámerülés a „mezei” rákosok világába nem tart sokáig: „Te háromszáz méterre laksz innen, ők néha busszal jöttek, néha vonattal, vagy elhozta őket autóval a vejük, a menyük, jótékony sógoruk.” (266)

 

A kiválasztottság történetei csak fokozódnak, amikor az elbeszélő a szegedi egyetemi szisztémában elfoglalt helyét elemezgeti: „Csodálatos dolog olyan stabil intézményekben dolgozni, amelyek maradéktalanul megőrzik az emberek esendő és kicsinyke, kreatív próbálkozásait. Az univerzitás pedig olyan régi képződmény, annyira archaikus, hogy még mindig a szerzetes figurájára van optimalizálva. Jól érzem magam: az vagyok.” (253–254) Szerencsés ember, ám a probléma újfent az, hogy a szubjektivitás, a realitás elvesztésének érzése annyira eluralkodik a szövegen, hogy ismét kétségünk támad, regényt olvasunk-e valójában.

 

Szilasi eddigi szövegeinek közös tulajdonsága, talán hibája volt, hogy az anyaggyűjtés szenvedélye, a vitathatatlan adatgazdagság ellenére is a szubjektivitás olyan fokán fogalmazódtak meg a célkitűzések, hogy az nem egyszer tette hiteltelenné a választott tárgyat. Így volt ez még az érzésem szerint eddigi legjobb szöveg, A harmadik híd esetében is, amelyről a német kritika jó érzékkel állapította meg, a hajléktalanok világába merülő történet szociografikus szempontból sem hibátlan. Nem társadalmi szerepvállalásra felszólító darab, hanem csak egy érdekes nézőpont artisztikus kidolgozása.[1]  

 

Mindegy is, mert minden hibája mellett az a regény mégiscsak fel tudta hívni a figyelmet a részvétre, a szolidaritás fontosságára, éppen mert összességében nélkülözte a felesleges pátoszt, bár mesterkélt momentumokat azért nyomokban az is tartalmazott. A Luther kutyái műfaji szempontból és esztétikai kidolgozottságát tekintve is cél nélküli vállalkozás. Bár kétségtelenül vannak jó részei: a korábban megírt és önállóan egyébként működő novellák, ahogy a szemtanúk feljegyzései, amikor éppen nem ül rájuk a jelenlétét még távollétében is éreztető omnipotens, autodiegetikus narrátor. Amikor pedig őt kísérjük a kezelések, vizsgálatok, beavatkozások végtelen során át, és gyakrabban halljuk a leíró hangot az önelemző helyett, olykor egészen hiteles és megrázó, a mondott pátoszt nélkülöző szikár hanggal találkozunk. Ez azonban sajnos a ritkább, pedig a betegségnaplók legfontosabb vállalása, amikor a félelmeinkkel szembenézve a legmélyebb bugyrokból termeljük ki az irodalmi anyagot. Ehhez pedig az őszinteség mellett a szűkszavúság és az irónia lehet a legfőbb fegyverünk, és emellett is szólnak „bizonyos argumentumok”.

Kovács Krisztina

 

Összeáll majd egy képpé?

 

„Naplót akartam írni. […] Nem jöhetett létre napló, nem tudtam írni, bármit feljegyezni, még az olvasás is nehezemre esett. […] Naplónak nem tekinthetem, csak emlékekre hagyatkozhatom, az enyémekre meg másokéira, és azokra a néhol gyönyörű, néhol rémületes folytonossági hiányokra, amiket a felejtés hoz létre. A fantázia néhol belakja ezeket.” (7) Ezekkel a sorokkal veszi kezdetét Szilasi László idei könyvhétre megjelent új kötete, amellyel kapcsolatban főként a vallomástétel és a halálos betegség felett aratott diadal kategóriái felé gravitáló olvasói prekoncepciók fogalmazódtak meg.

 

Bármennyire is beszédes fogalom, mégsem vagyok benne biztos, hogy jót tesz a kötetnek, ha úton-útfélen a betegségnarratíva kifejezést hozzuk játékba. A harmadik híd esetében is az történt, hogy gyakran benne maradt a hajléktalanregény egzotikusnak tetsző kategóriájában, és zárójelbe kerültek más, általánosabban használható, talán relevánsabb megfontolások. Egy-egy jól használható kifejezés kisajátítása általában két dolgot eredményez: az értelmezési keretek szűkre szabását, a kritikai reflexió részleges vagy teljes hiányát. És valóban, nehéz helyzetben van az értelmező, amikor egy ennyire személyes hangoltságú könyvet olvas, különösen akkor, ha előzetes tudása alapján részben maga is be tud lépni ebbe a világba. Ha fel tudja idézni saját „utólagos értesüléseit” a mű referenciális alapjául szolgáló történettel, a szerző 2015. februári rosszullétével kapcsolatban, vagy éppen jelen volt a szegedi könyvhéten a kötetben is szereplő beszéd elhangzásakor. Mindennek ellenére, vagy talán éppen ezért azonban azt gondolom, az az egyetlen lehetőség, hogy a recenzens a túlzott érintettségtől kicsit távolabb lépve, objektíven próbálja argumentálni a kötettel kapcsolatos véleményét.

 

Szándékosan nem használtam mindeddig pontos műfaji definíciót, maradtam inkább a „könyv” és „kötet” kifejezések semleges tartományában. Bár a belső címoldalon olvasható meghatározás regényt ígér, a szöveg maga az emlékezethiány miatt megvalósíthatatlan naplóként definiálja önmagát, már az első oldalakon az olvasónak szegezve a kérdést: milyen műfajú szöveget is olvasunk valójában?

 

Ahhoz, hogy megértsük a könyv poétikai célkitűzéseit, a szerző egy szóbeli közlését kell felidéznem, amely talán megmutat valamit szépirodalmi elkötelezettségéből. A szegedi Hazai Attila-konferencián általa vezetett kerekasztal-beszélgetésen a kilencvenes évek sajátos „műfajtalanságáról”, a műfaji kategóriák által nem szabdalt irodalmi tér jótékony voltáról értekezett.[2] Ha innen nézzük, úgy tűnik, a Luther kutyái tudatosan tér vissza e műfajtalansághoz, és számolja fel a fennálló kategóriákat, önmagát leginkább szövegként vagy egymással összekapcsolódó szövegek hálójaként határozva meg. A könyv 12 főfejezetből épül fel, amelyeket az elején és a végén egy-egy 0. sorszámú rész (Az anyag ereje, Szerbia) keretez. Ezeket az egységeket időről-időre megszakítják olyan betoldások (összesen 15 szövegrész), amelyek Szilasi korábban már megjelent írásait tartalmazzák. (A szövegek eredeti megjelenési helyére vonatkozóan lásd Mohácsi Balázs kritikáját.[3]) A betoldások ráadásul maguk is tobzódnak a műfaji sokféleségben: tárca, novella, esszénovella és vers egyaránt dúsítja a könyv szövegterét. Ez a szerkezeti megoldás egyszerre tűnhet impozánsnak, és hozhatja zavarba az olvasót. A betoldások közül azok a szerkezeti egységek tudnak igazán jól működni, amelyek szoros kapcsolatba hozhatók a főszöveggel, továbbgördítenek, új megvilágításba helyeznek egy-egy fejezetet. Ilyen például a Bizonyos argumentumok, amely önálló szövegként és a kötet részeként egyaránt képes funkcionálni, rendhagyó témája és kidolgozottsága miatt méltán lehet érdemes a figyelemre. Néhol azonban megoldatlannak, esetlegesnek tűnik a tipográfiailag is elkülönülő betoldások és a főszöveg viszonya. Így például az önálló novellaként jól működő, korábban az ÉS-ben napvilágot látott Drezda bombázása, 1975 esetében kissé nehezen érhető, miért is kapott helyet ebben a kötetben (persze, az öngyilkosság motívuma valamelyest köti a fő szálhoz), de talán mind az egyes novelláknak, mind a mostani könyvnek jobbat tett volna, ha ez és sok más hasonló írás egy különálló gyűjteményben találja meg a helyét. Néha valóban úgy tűnik, mintha egy még el nem készült tárcakötet egyes darabjai kontaminálódtak volna össze különös módon egy lineárisan olvasható narratívával. Nem vagyok egészen meggyőzve arról, hogy a könyv különböző szerkezeti egységei minden esetben „összeállnának egy képpé”, a műfaji változatosságra épülő kis egységek és a műfajtalanságra épülő nagy egész technikája ugyanis, bár helyenként jól működik, másutt zavaróan széttartóvá válik.

 

Ha a betoldásokat nem számítjuk, akkor a szüzsé kiad egy lineárisan olvasható történetet, amely a megküzdés és az önértelmezés mozzanatait viszi színre. A főhős-elbeszélő agyában észlelt oligodendroglioma, a daganat által okozott rosszullét, majd a műtét és a posztoperatív kezelés egyes stációi értelemszerűen vezetnek el a számvetéshez. Ha innen, a főszöveg felől szemléljük, akkor magától értetődően fel tudjuk sorolni lehetséges kontextusként a modern és kortárs irodalom hasonló textusait, Karinthy regényétől Nádas Saját halálán át Esterházy Hasnyálmirigynaplójáig, vagy akár Darvasi most íródó regényéig. Kérdés persze, hogy mit is mondunk azzal, ha leltárszerűen számba vesszük ezeket az előképeket, azon túl, hogy célkitűzésüket, esztétikai projektjüket tekintve természetesen párbeszédhelyzetbe lehet hozni őket egymással. Bár ez talán már nem is annyira a kritikai recepció, mint inkább az e művekről később íródó, tanulmány igényű kifejtések érdekeltségi körébe tartozik.

 

A recepcióról szólva tanulságos lehet megfigyelni a most kirajzolódó irányvonalakat: amint az várható volt, az ajánló jellegű beharangozók a szenzációkeltés intenciójával lépnek be a kötetről szóló diskurzusba. A „Szilasi László elmeséli, hogyan győzte le másodjára is a halált”[4] címadás nem csupán azért problematikus, mert szenzációhajhász, hanem azért is, mert problémátlanul és reflektálatlanul mossa össze a szerzőt és a narrátort. A létrejött irodalmi alkotást ráadásul a valóság mimetikus leképezéseként jelenti be, miközben a mégoly biografikus írások is, hogy mást ne mondjunk, ennél jóval bonyolultabbak. Ez vonatkozik a könyv szerkezeti megoldásaira, a betoldásokra, folytonos kiutalásokra, valós és irodalmi referenciákra épülő konstrukciókra, amelyek abban is érdekeltek, hogy az önéletrajzi kód erős jelenléte mellett elsősorban szépirodalomként olvastassák a kötetet.

 

Győrffy Ákos a Könyvklub Magazinban megjelent és online is olvasható könyvajánlója ugyancsak beszédes címet kapott. Az Élni segít címválasztás világosan kijelöli írásának szempontrendszerét és célközönségét: elsősorban irodalmon túli szempontok mentén, a szélesebb nagyérdeműhöz kíván szólni, azokat a szövegmozzanatokat kiemelve, amelyek a megküzdés, az önvallomás krónikájának általánosabb érvényű, mindenkit megszólító voltára helyezik a hangsúlyt.[5] Mohácsi Balázs már hivatkozott kritikája pedig, amellett, hogy a könyvben fellelhető önidézetek, intertextek sokaságát veszi számba, azon töpreng, meg lehet-e találni a jelzőt, amely adekvátan leírja a regény által kiváltott hatást. Mohácsi egy méltányos, a szerkezettel kapcsolatban nálam megengedőbb értelmezői attitűdöt mutat fel: a könyv jól sikerült megoldásait emeli ki, ahol pedig a szöveg segítségével nem lel magyarázatot, ott az értelmezőben, és nem elsősorban a szövegben keresi a hibát: „a főfejezeteknek pedig vannak alfejezetei, amelyek valamilyen (nem mindig rögtön érthető) módon párbeszédben állnak a főfejezettel).”[6]

 

A regény legsikerültebb részei véleményem szerint azok, amelyekben – a korábbi Szilasi-könyvekből is ismert – krimiszüzsé működik. Ha valódi krimi, ahogyan Mohácsi írja, nem is jön létre, mert a visszaemlékezések jórészt egybevágnak, valami más mégis történik ezeken a lapokon: látens módon létrejön valamiféle pszeudo-napló, mert a visszaemlékezések mind az elbeszélő tudatán átszűrve válnak olvashatóvá. Az eltűnt két nap utáni nyomozás különféle perspektívákból összeálló krónikája után a szöveg meglehetősen széles távlatokat nyit meg, amikor előbb csak az egyéni sors monitorozását végzi el, majd kitágítja ezt a családi múlt és a történelem különböző narratívái felé. Ez a megoldás annyiban előnyére szolgál a szövegnek, hogy az identitásra mint bonyolult, különféle, akár ellenérdekeltségű tapasztalatok összjátékának eredményére tekint, és az esetek többségében nem elégszik meg az egyenes arányosságon alapuló összefüggések megfogalmazásával. (Bár olykor leegyszerűsítő következtetésekbe is belefut a szöveg: „Előre beleírod magadba a betegségedet, beleírod magadat a betegségedbe. Jaj, ne legyél már ennyire hülye, agytumort kapok tőled, bazmeg! Ezt talán nem kellett volna annyiszor mondanom.” [76, kiemelés az eredetiben]) Ami viszont a hátránya lehet e tágas perspektívának, az az, hogy a különböző szálak olyannyira szétszakadnak, hogy nem mindig lehet őket hézagmentesen összeilleszteni.

 

A cím azonban, bár látszólag messziről közelít választott témájához, egyben tudja tartani a gyakran szétfutó szálakat is. Magyarázataként a következő Luther-idézetet olvashatjuk a kötetben: „Bárcsak úgy tudnék én imádkozni, ahogyan ez a kutya figyeli a húst!” (117–118) Mielőtt azonban azt gondolnánk, hogy ez a direkt magyarázat egyszersmind a könyv példaértékének lakonikus summázata lenne, a cím egy másik lutheri szöveghelyhez is elvezet bennünket: „Három dühös kutyám van, Ingratitudo (Hálátlanság), Superbia (Gőg) és Invidia (Irigység). Akit ez a három kutya megharap, az igen cudarul meg van harapva.”[7] Figyelembe véve, hogy a betegség, konfesszió, leltár fogalmaihoz szorosan hozzátapad a hit megléte vagy elvesztése, a döntésből vagy éppen annak elodázásából fakadó következmények számbavétele, könnyedén össze tudjuk kapcsolni a három kutya által képviselt etikai kategóriákat a vizsgált szöveggel, teológiai síkon és a hétköznapi leírások szintjén egyaránt.

 

E leírásoknak – az etikai tétek mellett – a szégyen és az undor lehet az uralkodó kategóriája, amelyek a szerzői önértelmezések, a könyvről szóló recenziók, kritikák szintjén már A harmadik hídban is felbukkantak. A testábrázolás naturalisztikus volta, az egyéni szenvedéstörténet beható ábrázolása, a betegségtől független, megelőző testi tapasztalatok részletező leírása ez esetben is e két, egymással szorosan összefüggő kategória nyelvi színrevitelében érdekelt. A Luther kutyái legemlékezetesebb locusai azok, amelyekben mindez jó arányérzékkel, reflexív távolságtartással van megírva. Itt érkezhetünk el a kötet egyik alapkérdéséhez, az adekvát nyelv megtalálásához. A korábbi Szilasi-prózát egy nagyon markáns hang jellemezte, amely leginkább a Kosztolányi–Ottlik–Mészöly-hagyományvonalra felfűzhető, „szép mondat”-központú esztétikai hagyományhoz kapcsolódott. Ez a „fokozottan irodalmias”[8] hang itt is megtalálható, ám homogenitását, éppen talán a széttartó műfaji mintázatok nyomán, más szólamok is tagolják. A szerzőre jellemző esztétizáló nyelv olykor megszakad a klinikai leletek kimért, távolságtartó szakzsargonjának köszönhetően, máskor pedig egészen hétköznapi fordulatok által. Ezekre a váltásokra reflektál is az elbeszélő: a mindennapit helyezi a szakmai nyelvhasználat fölé. „Malignus, benignus, semimalignus, semibenignus, átmeneti malignitású, lokálisan agresszív. A valóság azonban bonyolult, bonyolultabb, mint a szavak alakuló rendszere, a két szisztémát lehetetlen egymással fedésbe hozni, a dolgok megnevezése, szaknyelv használata esetén is, pontatlan. […] Ebben a különös nyelvi helyzetben, nyelvi – mondjuk így: – utóprogramozásban végül az lett a megoldás, hogy az orvosok, a kedvemért, előléptek szakmai erődítményük falai mögül, és elkezdték használni azt a magyar nyelvet, amelynek a szavait és fogalmait réges-rég gömbölyűre koptatta a használat. Ez végre működik.” (78) Másutt pedig az elbeszélő által pontosnak tűnő hétköznapi nyelvhasználat helyébe a közhelyek tétnélküli sora lép, például a következő helyen: „HB-t az ütötte szíven, hogy mennyire, jaj, mennyire nem figyelünk oda egymásra. Együtt élünk vele. Folyamatos a kapcsolat. Semmit sem tudunk róla. Görgette tovább a blogos közhelyeket, hirtelen ez lett számára a testhezálló nyelv, […].” (21) A kötet állítása, ha jól értem, az lenne, hogy a trauma elbeszélésének adekvát módja a különféle nyelvi regiszterek és műfajok váltogatása, a jelentés pedig ezek összjátéka révén jöhet létre.

 

A vállalkozás volumene, szépirodalmi szövegbe oltott önfeltáró vallomásossága mindenképp tiszteletre méltó, a kivitelezés nyelvi, és főként szerkezeti megoldásai ugyanakkor szép számmal hagynak maguk után megválaszolatlan kérdéseket is.

Szántai Márk

 

[1] Gudrun Brzoska: Rezension: Szilasi, László: Die dritte Brücke: „Das Leben von Obdachlosen, beobachtet ohne jedes falsche Pathos, aber mit Empathie. Er gibt keine Rezepte; es ist ihr Leben, das sie gewählt haben – aber besser wäre es, sie würden erst gar nicht so weit kommen.” (http://www.literatur.ungarisches-institut.de/?p=4005 – 2018. 07. 31.)

[2] „Ha visszagondolok arra, hogy mi történt a rendszerváltás után az irodalomban, akkor azt látom, hogy akkoriban volt egy jó tíz év, amikor nem volt műfaj, hanem mindenki azt írt, amit akart. Szerintem ez nagyon jót tett az irodalomnak.” Re: kerekasztal. A Hazai-ügy. Szeged, Grand Café, 2018. március 8. (Kézirat, Tiszatáj megjelenés előtt)

[3] Mohácsi Balázs: Bajos történet, Jelenkor Online, 2018. 06. 28. (http://www.jelenkor.net/visszhang/1068/bajos-tortenet – 2018. 07. 24.)

[4] Várkonyi Zsolt: Szilasi László elmeséli, hogyan győzte le másodjára is a halált, Librarius, 2018. 06. 29. – (https://librarius.hu/2018/06/29/szilasi-laszlo-elmeseli-hogyan-gyozte-le-masodjara-is-a-halalt/ - 2018. 07. 25.)

[5] Győrffy Ákos: Élni segít – Szilasi László Luther kutyái című regényéről, Könyvklub Magazin, 2018. nyár, (https://mindennapkonyv.hu/mindennapi/olvastuk/elni-segit-szilasi-laszlo-luther-kutyai-cimu-regenyerol - 2018. 07. 24.)

[6] Mohácsi i. m.

[7] Luther Márton: Asztali beszélgetések (Márton László ford.), Luther Kiadó, LVM 8., 2014.

[8] Bazsányi Sándor: Sebes agytól való, Élet és Irodalom, 2018/30., 18.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva