SzIF Online

Neszlár Sándor: Terepszemle 8.

A következő megállónál a mellettem álló nő, az utolsó pillanatban, leugrott a villamosról, mintha csak menekülne, egyből odakaptam a fejem Flamma irányába, de ő éppen a táskájában kotorászott valami után, újból megtöröltem az arcomat, bármit megadtam volna egy zsebkendőért, jobb híján a pólómmal töröltem le az izzadságomat. Amikor a villamos ráfordult a hídra Flamma felállt, és odalépett az első ajtóhoz, majd megnyomta a leszállásjelző gombot.

 

Augusztus

 

Amióta a szemközti házat felállványozták, és elkezdték felújítani, egyre nagyobb lett a por az utcán, a kapu előtti járdáról sem akart lekopni a festékcsík, ami már vagy két hete folyhatott ki. A lakás éjszakára sem hűlt le, nehezen tudtam aludni, napközben az elhúzott függönyök mögött valamivel azért elviselhetőbb volt a helyzet.

 

A szomszédból elköltöztek a hangos irániak, és csendes franciák érkeztek a helyükre, egyelőre nem volt velük semmi gond, azt leszámítva, hogy egyik éjjel becsöngettek hozzám, de hamar kiderült, hogy csak a villanykapcsolót keresték a folyosón.

 

A városban még biciklivel is alig lehetett közlekedni a felújítások és lezárások miatt, de a legrosszabb a Körúton volt a helyzet, még mindig tartott a villamospálya rekonstrukciója, ráadásul nem mindenhol lehetett átjutni a túloldalra, az emberek sokszor tanácstalanul keresték az új átjárókat. A pótlóbuszok megállás nélkül ontották magukból a fekete kipufogó füstöt, mégis volt valami lenyűgöző ebben a káoszban, mert az látszott, hogy dolgoznak valamit, de nehéz volt elképzelni, hogy augusztus végére, a tervezett időre, befejezik a munkálatokat.

 

A hőség miatt igyekeztem a lakásban maradni, ültem a szakadt fotelben, és csak bámultam bele a semmibe, időnként felálltam lezuhanyozni, aztán meg meztelenül feküdtem az ágyban, és egy vizes törölközővel hűtöttem magam. Nehezen szántam rá magam, hogy kimozduljak, de végül csak elhatároztam, hogy lemegyek, és készítek néhány fotót a felújításról.

 

A kapun kilépve mellbe vágott a hőség, a sarkon egy fekete ruhás nő állt, körülötte három fiú, mindegyiken hosszú fekete nadrág és fehér ing volt, úgy álltak ott, mint akik temetésre indulnak. A Körút és a Népszínház utca sarkán még mindig megvolt az elkerített rész, pedig már hetek óta nem csináltak ott semmit, csupán a sárga fémvödrök tűntek el, a tábla viszont még ott állt a kerítésen: IZSÁK ÉS LÁNYA ZSANETT KFT.

 

Az árnyékosabb oldalon indultam el a Rákóczi tér irányába, eredetileg az volt a tervem, hogy minden megállóról készítek egy felvételt, de a koncepcióm már a Blaha Lujza téren megakadt, mert a munkások, amikor kiszúrták, hogy le akarom őket fotózni, elkezdtek másképpen viselkedni, igazuk volt, bosszantott ugyan, de nem törődtem vele. „Majd visszafelé megcsinálom!” – gondoltam magamban.

 

A Rákóczi térnél, talán a hőség miatt, már nem törődtem se a munkásokkal, se a kerítéssel, gyorsan odaálltam a sínekre, és fotóztam. 

 

Aztán azon tanakodtam, hogy gyalog vagy pótlóbusszal menjek-e tovább, annyira meleg volt, végül gyalog indultam, pedig a nap még mindig forrón tűzött.

 

A 32-esek tere nevű megállónál akartam a következő fényképet elkészíteni, ebben az irányban ez volt az utolsó állomás, ameddig még a pótbuszok jártak, de itt lett kialakítva a 6-os villamos ideiglenes felszálló helye is. A nap pont a szemembe sütött, hunyorognom kellett, kerestem a megfelelő pozíciót, többször is körbejárattam a tekintetem a kereszteződésen, de egyik lehetőséggel sem voltam elégedett, és akkor, a STEX nevű szórakozóhely teraszán, észrevettem a minisztériumi embert, egy nővel beszélgetett, pontosabban veszekedhettek, mert hevesen gesztikuláltak mind a ketten. Meglepődtem, mert nem számítottam rá, hogy egyszer csak úgy, véletlenül találkozhatok a minisztériumi emberrel az utcán, de nem ez volt a legmeglepőbb számomra, hanem az, hogy a nő, akivel együtt ült, nem más volt, mint Flamma, a Herceg nővére.

 

Földbe gyökerezett a lábam, mégis honnan a francból jöttek rá, hogy a Körút megállóit akarom lefotózni, aztán egy pillanatig még az is átfutott az agyamon, hogy csak hallucinálok, de nem tévedtem, valóság volt, tényleg ők ültek ott. Egészen biztosan Flamma volt az, őt nem lehetett összetéveszteni senkivel, még akkor sem, ha megnövesztette a haját. Azon hezitáltam, hogy egyszerűen csak oda kéne menni hozzájuk, és a világ legtermészetesebb módján üdvözölni őket, de a minisztériumi ember megoldotta a dilemmámat, mivel felállt és sietősen távozott. Flamma elégedetten mosolyodott el, ez ismerős volt, úgy tűnt elérte a célját, bármi is volt az, beleszívott a cigarettájába, majd kiitta a poharát, nem sokkal később ő is felállt, megigazított a ruháját, és elindult egyenesen felém.

 

A tömeg miatt nem vehetett észre, mégis úgy éreztem, pontosan tudja, hogy ott vagyok, és már percek óta bámulom, de nem jött közelebb, az éppen beérkező villamosra szállt fel. Előrement egészen az első ajtóig, én meg utána, és egyből tudtam, hogy gondolkozás nélkül követni fogom, bármerre is menjen, a lehető legközelebb mentem hozzá, és lopva figyeltem, ahogy leül az ablak mellé.

 

A villamosra egyre többen szálltak fel, Flamma unottan nézett maga elé, én meg igyekeztem kényszeríteni magamat, hogy ne nézzek felé másodpercenként. Közben ugyanazok a kérdések merültek fel bennem, mint legutóbb márciusban, amikor megláttam a tüntetésen: „Mit keres itt? Mit akar? Mi ez már megint? Miért találkozott a minisztériumi emberrel?” „Nem tudom, nem tudom, nem tudom!” – csak ezt hajtogattam magamban. Próbáltam kitalálni, hogy meddig utazhat, úgy tippeltem, hogy elmegy a végállomásig, és onnan tovább valahová fel a hegyekbe, vagy találkozója lesz valakivel. Hiába ment a légkondi, én mégis úgy izzadtam, hogy nem győztem törölgetni a homlokomat, erősen markoltam a kapaszkodót miközben elindultunk.

 

Azon tűnődtem magamban, ha van is olyan nő, akiről meg lehet állapítani, hogy férjnél van-e, vannak-e gyerekei, Flamma biztosan nem tartozik közéjük, vagyis én egyiket sem tudtam eldönteni róla. A legegyszerűbb persze az lett volna, ha odamegyek, és felteszem neki a kérdéseimet, de nem akartam felfedni magam előtte, másfelől meg mire mentem volna a válaszaival, talán inkább gyávább voltam, mint kíváncsi.

 

A következő megállónál a mellettem álló nő, az utolsó pillanatban, leugrott a villamosról, mintha csak menekülne, egyből odakaptam a fejem Flamma irányába, de ő éppen a táskájában kotorászott valami után, újból megtöröltem az arcomat, bármit megadtam volna egy zsebkendőért, jobb híján a pólómmal töröltem le az izzadságomat.

 

Amikor a villamos ráfordult a hídra Flamma felállt, és odalépett az első ajtóhoz, majd megnyomta a leszállásjelző gombot. „Akkor még se megy át Budára!” – villant át az agyamon. „Lehet, hogy HÉV-vel megy tovább?” – tűnődtem magamban.

 

Elsőként szállt le, próbáltam minél közelebb kerülni hozzá, de csak araszolva tudtam követni a tömegben, a lépcsőnél automatikusan fordultam volna balra, a HÉV felé, de ő a legnagyobb meglepetésemre, a másik irányba indult el. Megtorpantam, kénytelen voltam várni egy kicsit, megálltam egy koldus mellett, aki talán már télen is ott volt, amikor a Bunkerhez mentem, ismét táblát tartott a kezében, de ezúttal nem olvastam el, pénzt se adtam neki, pedig kért, csak Flamma lépteit figyeltem, ahogy leérve balra fordul, és megáll egy nagy fa árnyékában. Egy fűzfa volt, azt azért felismertem, vártam még egy kicsit, majd leosontam utána, és beálltam a lépcső korlátja mögé, onnan figyeltem a koszos plexin keresztül.

 

Nekidőlt a fának, aztán rágyújtott, időnként ránézett az órájára. „Biztosan találkozik valakivel!” – gondoltam magamban. Közben befutott egy újabb villamos, a lépcső megtelt utasokkal, akkor vettem észre, hogy a híd lábazatára színes nagybetűkkel van felfestve: PETŐFI HÍD, pont annyi oszlop volt, hogy szóközzel együtt kiférjen a név. Amikor újra a fűzfához néztem egy férfi közeledett Flamma felé, négy kisgyerek volt vele, odaléptek hozzá, és kérdeztek tőle valamit, Flamma megmutatta nekik az óráját, majd tüzet adott a férfinak. A gyerekek előreszaladtak a híd lábához, le a kikötőig, akkor jöttem rá, hogy Flamma mégse találkozik senkivel, hanem egy hajóra vár, hirtelen megértettem, hogy miért állnak olyan sokan a híd körüli árnyékban.

 

Voltak, akik a híd alatt várakoztak, és nézték a rámpákon bicikliző és gördeszkázó fiatalokat, mások a park fái alatt kerestek menedéket, kivéve egy fiatalembert, aki a korzó korlátjának dőlve, a saját árnyékát fényképezte. Amikor elindultak az emberek a rakpart lépcsője felé, tudtam, hogy megérkezett a hajó, Flamma ezúttal is az első volt, és miután bemutatta a bérletét egyből felment a felső fedélzetre. Nekem a hajó orránál kellett jegyet váltanom, 750 Ft-ért, még szerencse, hogy volt nálam készpénz. A férfi a négy gyerekkel előttem fizetett, megpróbáltak ők is felmenni a nyitott részre, de már nem volt fönt több hely. Nehezen döntöttem el, hogy hová is üljek, végül a lépcső mögötti részt választottam, mielőtt elindultunk volna még felkukucskáltam a fenti részre, Flamma a lábait felhúzva ült a korlátnál, a folyót nézte.

 

Kinyitottam az ablakot, érezni akartam én is a Dunát, de a víz illata a motor jellegzetes dízel bűzével keveredett, ráadásul még az ég is beborult. „Közelebbről sokkal nagyobb!” – állapítottam meg magamban, csodálkoztam is, hogy ez korábban miért nem tűnt fel nekem. Ez a jellegzetes szag ismerős volt korábbról, pontosan olyan volt, mint amikor a Herceggel motorcsónakkal mentünk az Északiakkal tárgyalni, csak akkor sokkal hidegebb volt, pedig tavasz volt, de váratlanul hideg lett, kabát volt rajtam, mégis dideregve vártam a kibérelt csónaknál, mert a Herceg késett, az öreg csónakos öt percenként kérdezte, hogy meddig várjunk még, én meg folyton széttártam a karomat, de aztán feltűnt Leó a kikötőben, akkor már tudtam, hogy a kutyája után Max is hamarosan elő fog kerülni. „Épp időben, mégis hol a francba voltál?!” – kérdeztem dühösen. „Hol voltál, hol voltál? Nem mindegy?! Olyan vagy, mint az apám!” – utánozta a hangját, és bevágta magát a csónakos mellé, majd fapofával megkérdezte tőle, hogy vezetheti-e a hajóját, amivel az öreget már le is vette a lábáról, de legalább az uzsonnás kosarat és a pokrócokat nem felejtette el, gyorsan kivettem az egyiket, és a hátamra terítettem, egy idő után Leó is odabújt mellém.

 

A város felénk tornyosult, furcsa volt látni lentről az épületeket, igazán csak a vízen utazva tűnt fel, hogy milyen sok hajó is van egyszerre a Dunán, jó volt kibámulni az ablakon, de hirtelen olyan álmosság tört rám, hogy alig bírtam nyitva tartani a szemem.

 

Arra riadtam fel, hogy megszólal a hangosbemondó, SZENT GELLÉRT TÉR SZABADSÁG HÍD, lassan kikötöttünk, a fiatal személyzet unottan végezte a dolgát, mindegyikük tengerész csíkos pólóban volt, lekezelték a jegyeket, és a felszálló utasokat viszonylag udvariasan figyelmeztették, hogy ne menjenek a felső részre. Egy anya csalódottan ült le mellém a kislányával, de miután elindult a hajó, és a személyzet nem figyelt, mégis felosontak, a többi utas lent maradt.

 

A budai oldalról visszafelé tartottunk a pestire, cikázva mentünk felfelé a Dunán, lassan hagytuk magunk mögött a hidakat, a hangosbemondó folyamatosan sorolta a megállók neveit: Petőfi tér Erzsébet híd, Batthyány tér, Kossuth Lajos tér.

 

A Parlamentnél többen leszálltak, köztük a férfi a négy gyerekkel, egy kisebb csoport viszont a kikötőben maradt, amikor megtudták, hogy nem férnének el odafent, egy kislány közülük csalódottan kapaszkodott a korlátba, és elkezdett sírni.

 

Éreztem, hogy kiszáradt a torkom, jól esett volna egy pohár víz, vagy még inkább egy korsó sör, a hangosbemondó szerint a Jászai Mari tér Margit híd következett, távolról úgy tűnt, mintha a vízen járnának az emberek, de a hídhoz közeledve látszott, hogy olyan alacsony lett a Duna, hogy a középső pillérnél járhatóvá vált a sziget csúcsa. Elhagytuk a FORTUNA nevű hajót, mellette egy rendőrségi csónak volt kikötve, amiről újra eszembe jutott a kis kiruccanásunk a Herceggel. Eleve késésben voltunk, amikor felbukkantak a vízi rendőrök, én azonnal elsápadtam, az öreg csónakos nem igazán zavartatta magát. „Ha van maguknál valami tiltott árú még bedobhatják a vízbe, talán nem késő!” – mondta nyugodtan. Engem viszont levert a víz, pedig előtte szinte vacogtam, de ha lehet még jobban elsápadtam, amikor közelebbről is megláttam a rendőröket, az egyik az a férfi volt, aki szilveszter másnapján megfenyegetett. A férfi láthatta, hogy felismertem, de nem törődött vele, köszönés nélkül elkérte az iratainkat, ezt leszámítva meglepően udvarias volt, szinte szabadkozott, hogy meg kellett állítania minket. „Vigyázzanak magukra, mostanában nagyon elszemtelenedtek a csempészek, veszélyes lett kirándulni errefelé!” – a kirándulni szót erősen megnyomta. A Herceg persze adta az ártatlan: „Szerencsére van velünk egy jól képzett vadászeb!” – mutatott Leóra, miközben megsimogatta a fejét. „Mindenesetre vigyázzanak magukra!” – válaszolta a férfi, és visszaadta a papírjainkat. „Idióták – mondta fejcsóválva a Herceg miután elmentek –, azt hiszem, a mai találkánk elmarad, forduljunk vissza!”

 

MARGITSZIGET VÉGÁLLOMÁS KÖVETKEZIK, szólalt meg újra a hangosbemondó, először nem is eszméltem, de aztán gyorsan előre szaladtam a hajó orrához, hogy Flamma nehogy észrevegyen. Messziről látszott már a kikötő, ha már nálam volt a gép csináltam egy fotót, meg se néztem a képet, csak becsúsztattam a zsebembe, és izgatottan vártam, hogy kikössünk. 

 

Kilestem a pult mögül, az utasok, köztük Flamma is, lejöttek a fenti fedélzetről, hogy a szűk helyen álljanak sorba. Végignézték, ahogy a személyzet egyik tagja védőmellényt vesz magára, kilép a hajóra, majd az elejére egyensúlyozva kidobja a kötelet, és gyakorlott mozdulatokkal hamar rögzíti a hajót, amikor végzett, intett az embereknek, hogy mehetnek.

 

Az ablakból figyeltem Flammát, hogy merre indul, mielőtt lelépett volna a meredek rámpáról elengedett maga előtt egy futót, aztán a szállodák felé vette az irányt. Sietnem kellett, nem akartam szem elől veszíteni, kicsit furakodva kikerültem egy francia házaspárt, és a nyomába eredtem. A sétányon ment, én pedig bent a fák között, párhuzamosan haladtunk egymás mellett, csak ő jóval előrébb járt. Amikor letért az útról, és az első épület, a GRAND HOTEL, bejárata felé fordult megálltam, megvártam amíg belép az ajtón, aztán futni kezdtem át a parkolón, szerencsémre pont akkor jött egy olasz család, észrevétlenül mögéjük csapódtam, úgy mentem be a hotelbe, és szálltam be velük együtt a liftbe.

 

Nem is gondolkoztam, csak mentem utánuk, amikor kiszálltak a legfelső szinten, a harmadik emeleten, ott maradtam egyedül, és mielőtt bármit is tehettem volna, az ajtók bezárultak. Megtöröltem az arcomat, próbáltam logikusan gondolkozni, hogy mit kéne tennem, legszívesebben szobáról szobára mentem volna, hogy megtudjam, hol lehet Flamma, éppen ezért határozottan léptem ki a liftből, és mentem végig a folyosón, próbáltam fülelni, de csend volt csak és félhomály. Végére értem a folyosónak, kénytelen voltam visszafordultam, elbizonytalanodtam, hogy van-e egyáltalán értelme az egésznek, de ha már ott voltam, nem akartam azzal a tudattal távozni, hogy meg se próbáltam, de hiába, nem találtam semmit. Ezért a lépcsőn keresztül lementem a másodikra, ott is végigsétáltam a folyosón, de szintén eredménytelenül, aztán beszálltam a liftbe, az első emeletet már meg se néztem. 

„Lent addig várok a szálloda előtt, amíg fel nem bukkan, és most már tényleg odamegyek hozzá!” – gondoltam magamban.

 

Tíz percig bírtam, az ég kitisztult, a nap még mindig égetett, tudtam, hogy nem fogom megvárni, gyáva lettem volna odamenni hozzá és beszélni vele, egyelőre megelégedtem a tudattal, hogy a városban van, és hogy előbb vagy utóbb biztosan találkozni is fogok vele.

 

 

Neszlár Sándor

 

 

Tartalomjegyzék


Terepszemle 1. (Január)

 


Terepszemle 2. (Február)

 


Terepszemle 3. (Március)

 

Terepszemle 4. (Április)

 


Terepszemle 5. (Május)

 


Terepszemle 6. (Június)

 


Terepszemle 7. (Július)

 


Terepszemle 8. (Augusztus)

 


Terepszemle 9. (Szeptember)

 


Terepszemle 10. (Október)

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva