SzIF Online

Nyári lapszemle

Avagy hogyan sűrítsünk össze három hónapot feledés ellen

Irodalmi eufóriát azonban a júniusi Kalligram adott igazán, bivalyerős lapszámnak tartom, kezdve Márton László Nibelung-ének fordításától Mucha Dorka prózájáig. A Nibelung-ének közérthetővé tétele ugyanolyan közszolgálat, mint mondjuk amilyen az összes eposz és ének újrafordítása volna, hiszen ezek olyan örökérvényű irodalmi művek, amelyek a 21. századunk megértéséhez új szempontokat tehetnek hozzá. Például a lapszámban szereplő Hatodik kaland (Utazás Isenstein szigetére) olyan mozzanatokat közöl a főszereplők kalandjaiból, mintha egy Keeping up with the Kardashians-epizódot látnánk

 

Kezdhetném azzal is, hogy végigjártam az összes írótábort, elolvastam öt regényt és legalább két verseskötetet, lehetőleg debütöt, megírtam egy tanulmányt és tisztában vagyok mindennel, ami az utóbbi idő kis-és nagymagyar kultúrharczához kötődik, de nyilvánvalóan ez nem így van. Néhány hegy megmászása (+ tartalmas lebzselés) és néhány folyóirat, mindössze egy regény és egy verseskötet elolvasása után azzal zárom a nyarat és indítom az őszt, hogy egyetlen írótáborban sem voltam ugyan, de pár kifejezetten érdekes dolog igencsak elgondolkoztatott, amit engedelmetekkel itt sem átallok megosztani. Ahogy eddig is tettem, csomópontokban fogom tárgyalni az elmúlt hetek, hónapok laptermését, a kronológiai sorrend mindennemű felbombázásával.

 

Az előbb finoman becsúsztatott kultúrharc kapcsán kiemelném az ÉS augusztus 17.-i számából a Juhász Ferenc születésének 90. évfordulója alkalmával megjelent írást Reichert Gábor tollából, amely nem annyira a költői életmű értékelésére/annak marginalizálódására (mint ahogyan azt beharangozza) vagy emlékállításra (mint ahogyan azt megszoktuk) törekszik, hanem számomra inkább a költészeti kánon alakulását és/vagy alakítását helyezte középpontba. Nyilvánvalóan az előbbiek szorosan összefüggenek az utóbbiakkal, ugyanakkor az éppen aktuális kánonalakítási kényszerképzetek, pótcselekvések és szélmalomharcok arra is ösztönözhetnek, hogy megvizsgáljuk, a Reichert írásában centrális szerepet kapó Eörsi István-idézet ma hogyan cseng a fülünknek: „Nagy költők olvashatatlan költeményeit is társadalmi szükséglet hozza létre. Ha ez elég erős és körülhatárolt, akkor legalább korukban hatnak a szóban forgó művek. [...] Juhász újabb művei mögött a társadalmi megrendelés csak határozatlan, elmosódott hangulat, elvont világérzés, mely elveszetten kóborol a sok ezer folyosós verslabirintusban.” – olvashatjuk Eörsi Tézisek az olvashatatlan költészetről és Juhász Ferencről című publicisztikájában, az 1969-ben megjelent Szent Tűzözön regéi Juhász-kötet apropóján. Ami Reichertnek is és nekem is éktelenkedik a szemünk előtt, az természetesen a „társadalmi megrendelés”, amit a szerző Juhász életművének első szakaszával hoz kapcsolatba, lényegében az 1950-es évek kultúrpolitikájának kontextusában. Mintegy a Petőfi–Ady–József Attila-i hagyományok muskétásegyletéhez kapcsolva Juhász korai költészetét a „társadalmi megrendelés” égisze alatt, arra a következtetésre jut, hogy a pártállami diktatúra kultúrpolitikájában az egyre inkább „elfajzó” képzelet jelentette a veszélyt Juhász lírájára nézve, amelyet a mai irodalomtörténeti szemléletmód inkább e költészet olvashatóságával, emészthetőségével állít párhuzamba. Létezik-e ma áttételes társadalmi megrendelés? A költészet „olvashatóságának” milyen mércéje van, ha arra gondolunk, hogy másképp olvas a kritikus és a laikus olvasó? Miért van még mindig panasz azok részéről is, akik semmiképp sem nevezhetők funkcionális analfabétáknak, hogy egy vers túl elvont, túl sűrű, túl érthetetlen? Miért érzi még mindig az irodalomtörténet-írás azt, hogy „olvashatatlan” költészetet kell rekanonizálnia? Milyen jövőképet vetít ez előre a fiatal költőgenerációnak? És persze sorolhatnám.

 

Schein Gábor írásait mindig szívesen olvasom, van valami lenyűgöző nyugodt, kiegyensúlyozott és természetesen csengő a mondataiban, ami mindig magával ragad – őt is így ragadja magával szintén az Élet és Irodalomban, ezúttal az augusztus 24-i számban Lengyel Balázs kritikusi munkássága. Lengyel százéves születési évfordulója alkalmából az Egy kritikusi eszmény eltűnése című remek esszéjében arról beszél, hogy Lengyel halálával bezárólag hogyan veszett ki a magyar kritikából az a kritikusi attitűd, amely leginkább a következőkben ragadható meg: „Mi jellemezte ezt a beszédmódot? Mindenekelőtt egyfajta rácsodálkozás, az emberi egzisztencia mélyéig ható megragadottság, amit benne elsősorban a költészet váratlan nagysága ébresztett. (…) Lengyel Balázst elsősorban a költői, írói alkat érdekelte.” Schein szerint Lengyel Balázs hitt abban, hogy az „intuitív megragadottság tárgya logikusan analizálható”, vagyis egyszerűbben szólva: a műalkotás által kiváltott reakciókat meg kell és lehet értelmes keretek között érvelni. Lengyel kritikusi eszményében ott van az az aprócska valami, ami néha nekem is beütött olyankor, amikor száraz fanyelven kattogó, überkomoly, kisebb doktori értekezésnek is beillő elemzéseket olvastam. De az is lehet, hogy csak a bosszúság beszél belőlem – aki mindig kritikus akart lenni, csak épp sosem volt meg a kellő műveltsége hozzá, és ami a legfontosabb: büszkén lusta volt. Szerintem olvassuk el Lengyel Balázs esszéit – nemrégiben a Jelenkor kiadó gondozásában jelent meg újra a Két Róma című kötete!

 

Annak okán, hogy mindenhol csalamádék, zakuszkák, ajvárok és egyéb zöldségek rotyognak a háztáji konyhákon, az egyvelegbe belekerült a júniusi Székelyföld is. Ez a lapszám villámgyorsan elfogyott a kolozsvári könyvesboltokból és az utánrendelés is még váratott magára (szerencsére hozzáférhető a világhálón), ugyanis a Kolozsvári Magyar Napok alatt a kisgyermekes családok mind elkapkodták, lévén hogy egy óriási gyermekirodalmi összeállítás található benne, széles szerzői repertoárral, mint például: Vörös István, Markó Béla, Márton Evelin, Balázs Imre József, Nagyálmos Ildikó vagy a fiatal tehetségek közül Bertóti Johanna. Mintegy huszonkilenc szerző több mint huszonkilenc műve szerepel a lapban. A remek kezdeményezést és válogatást igen fontosnak tartom, ugyanakkor a művek színvonala nem minden esetben taglózott le, még úgy sem, ha történetesen közben elképzeltem, hogy gyerek vagyok. Illetve, hogy miken nőttem fel. Tegyük azt hozzá, hogy a lapszám a gyermekirodalmon belül inkább a svéd típusú gyermekvers poétikai és esztétikai elveire alapszik – talán felkérésre, ami nem volna meglepő, nyilván –, viszont találunk a szövegek között annyira ettől eltérő poétikákat és szerkezeteket, hogy nem látszik teljesen körvonalazódni, hogy itt most a szerkesztési diverzitás a felhajtó erő, vagy becsúszott néhány kakukktojás a svéd típusú gyermekversre hajazó írások közé. Például Dániel András unalmas nemi és más sztereotípiákat feszegető rövid meséi sehogy sem illettek a képbe, Ferencz Imre bárgyú rímei és pattogó népiessége, dacoló ellentmondása nem kifejezetten a durcáskodó kisgyerek szerepkörébe illik megszólalásmódjában, hanem sajnos fölsejlő poétikai hiányosság. Ugyanakkor, hogy ne csak a negatívra koncentráljak, Gothár Tamás két verse azt hiszem, a legkiválóbb a svéd típuson belül, retorikai felépítése és mondanivalója is megegyezik a fölvetett poétikai elvekkel. Balázs Imre József igencsak megröhögtetett a Varró Dani-féle Badar madárhatározós folytatás-verseivel – szerintem mindenkinek kiváló ujjgyakorlat lenne ilyeneket írni, máris gondolkodom egy tisztelgő antológián a 87 éves, Kossuth-díjas író-ornitológus-rádiós Schmidt Egon számára (emelje fel a kezét, aki kiskorában hallgatta a Magyar rádió Oxigén adását!). Hogy miképp lehet nemzeti hősöket, markáns karaktereket érzékenyen, humorosan és épp a megfelelő tájszólással megénekelni, az olvassa el Molnár Vilmos Kőrösi Csoma Sándorról szóló szanszkrit típusú gyermekmeséit a lapszámból, melyek kísértetiesen hasonlítanak a szerző korábbi, rendhagyó/abszurd/groteszk felnőttmeséire – ezeket hallani kell, tehát a szerző felolvasásaira is érdemes elmenni (lehet, hogy az irodalomtörténet legfurább összehasonlítása ez, de Molnár felnőttmeséi nekem főként Hazai Attila abszurditását idézik meg – a két szerzőnek még körömfeketényi köze sincs egymáshoz). A Székelyföld hasábjain még olvashatunk egy átfogó tanulmányt is az erdélyi gyerekirodalom mai állásáról, annak az összmagyar irodalomhoz való viszonyáról. Makkai Kinga Helyzetkép a kortárs erdélyi gyermekirodalomról (2010-2017) című írása alaposan körültekint a műfaj házatáján, költészet, próza, könyvkiadás (!), kritikák (!), gyermeklapok (!) és illusztráció (!!!) együttes bevonásával. Sajnos nem volt mindig meggyőző számomra ez a szöveg annak ellenére, hogy a teljesség igényével vázolja fel a szóban forgó témát, de az ilyen mondatok kicsit meghökkentettek: „A kimondottan gyerekírói státusz azért kockázatos, mert ebben az esetben a presztízs nem segít a népszerűség kivívásában, inkább maga a tehetség a döntő az írói elismerés megszerzésében.” Hozzátenném, hogy a szerző rávilágít arra is, hogy a magyar irodalomban a legtöbb esetben úgy válik valaki gyermekirodalmi szerzővé, hogy előtte felnőttirodalommal foglalkozott, ezért legtöbb esetben presztízse már adott. Viszont nem egészen világos számomra, hogy miért kockázatos az, ha valaki csak gyermekirodalommal foglalkozik. Azt gondolom, hogy akár gyerek, akár felnőttirodalomról legyen szó, mindig a tehetség legyen az első és döntő az elismerés megszerzésében, ne a presztízs.

 

A július-augusztusi Kortárs duplaszáma ugyancsak a zakuszka-tematikába illik – kis kitérő: nem rossz az, ha mindenféle van egy folyóiratban! Nem kell, hogy minden lap tematikus vagy erőltetetten összefüggő legyen. A Kortárstól megszokhattuk, a kortarsonline.hu-n is lehet olvasni metálzenei elemzésektől vajdasági irodalomtörténetig mindenfélét, és ez sincs másképp ebben a lapszámban sem. Ezért két tanulmányt/elemzést ajánlanék, mindkettőt olyan szerzőktől, akiknek eddig a nevével nem volt alkalmam találkozni. Sárhegyi Tamás Felicián memetikai elemzését (Humor és szocializmus. A múlt megőrzése és feldolgozása az online térben) elsősorban azért találtam érdekesnek, mert az én „millennial” generációm által nagyon kedvelt Facebook-os Szocialista Mémgyárról szól. Egyeseknek lehet, hogy perverzitásnak tűnhet a drága jó mémek szó és kép szerinti magyarázata, ugyanakkor átfogó kontextust ad a jelenségnek. Egyetlen hiányosságának azt tartom, hogy nem mindig következetes a szocializmus, a kommunizmus, a marxizmus és a pártállami diktatúra fogalmainak beépítése a szövegbe, kicsit árnyaltabb fogalomhasználat és kevesebb egyenlőségjel-tétel kellene, de ettől függetlenül is izgalmas, világos és érthető. A másik tanulmány, amit szívesen olvastam, az a kortárs költészeti tendenciák megragadására törekedett – Semság Tibor „A részecskestruktúra adja az élénkpiros színt”- A természettudományra jellemző nyelvhasználat és szemléletmód nyomai kortárs verseskötetekben című elemzése fontos és figyelemfelkeltő. Viszont meglepetten tapasztaltam, hogy a tanulmány idejekorán véget ér és csupán két verseskötetre tér ki, Závada Péter Mész és Dékány Dávid Darwin Motel című műveire. Nem tudom, hogy lehet csak két kötettel költészeti tendenciákat leírni, viszont célravezetőbb lenne, ha nem kimondottan kötetekre fókuszálna az elemzés, hanem időintervallumon belül megjelent versekre, így kapásból akár Tolvaj Zoltán vagy Hyross Ferenc versnyelve is beugrott a szöveg olvasása során. Szóval várjuk az elemzés további részeit, mert ez egy izgalmas téma!

 

Irodalmi eufóriát azonban a júniusi Kalligram adott igazán, bivalyerős lapszámnak tartom, kezdve Márton László Nibelung-ének fordításától Mucha Dorka prózájáig. A Nibelung-ének közérthetővé tétele ugyanolyan közszolgálat, mint mondjuk amilyen az összes eposz és ének újrafordítása volna, hiszen ezek olyan örökérvényű irodalmi művek, amelyek a 21. századunk megértéséhez új szempontokat tehetnek hozzá. Például a lapszámban szereplő Hatodik kaland (Utazás Isenstein szigetére) olyan mozzanatokat közöl a főszereplők kalandjaiból, mintha egy Keeping up with the Kardashians-epizódot látnánk: halomszámra csináltatják a drágaköves, ékes és divatos ruhákat, hogy vendégségbe menvén megfelelő tiszteletben részesítsék a házigazdát, hogy a külsőségek által hódíthassanak és a párválasztásban, a vagyoni elosztásban minél sikeresebbek lehessenek. Hát nem aktuális? Dehogynem. Márton László kiváló fordítása pedig helyenként igen modern rímekkel látja el a szöveget.

 

A lapszám valójában azért keltette fel a figyelmem, mert a ritkán publikáló underground költészeti figura, Legéndy Jácint versei és fotói vannak benne. A szerző provokatív, töredezett és mégis finom szerkesztésű verseiben ugyanannyi szenzualitás és erotika fér el, mint az önportrékon. Furcsa kombináció ez: a közösségi médiák tele vannak kihívó szelfikkel, ezért meghökkentő az, ha folyóiratban beállított önfotókkal találkozunk, amelyek még kiállításon is szerepeltek korábban. Ugyanakkor a férfitest szenzualitása szerintem a magyar művészeti reprezentációkban elég ritka – azt gondolom, a látens homofóbia lehet az egyik oka –, az erotikus töltetű, férfi szubjektumot fölmutató versek pedig a keménységet és a potenciát hangsúlyozzák inkább. Mivel a női test reprezentációival untig találkozunk eltárgyiasított és el nem tárgyiasított formákban egyaránt, a férfi testnek vannak olyan tabui, amelyek akkor szakadnak fel, amikor valaki lépésenként, saját testével adagolja az effajta transzgressziót. Erre jó példákat a hetvenes-nyolcvanas évek neoavantgárd fotóművészetében találunk, Legéndy alkotásai leginkább ezen a vonalon voltak számomra rendkívül imponálóak. Szívesen olvasnék egy új kötetet!

 

Lapszemlémet ezúttal az ígéretes fiatal szerzőkkel zárnám, mindkettő a Kalligram hasábjain szerepel: Seres Lili Hanna és Mucha Dorka. Seres két verset közöl, az Avarbőrt és A fény országát. Mindkettőben kiváló érzékenységet és rendkívül pontos szerkesztettséget éreztem, a szövegek atmoszférateremtő ereje meghökkentő, érzékeny pontjaim az ismétlések.  Szerettem, ahogyan az én-t és a mi-t működteti, egy óriási nagy, friss levegővétel a sok én-te viszonyt ábrázoló, második személyes receptköltészet után, amiben A-tól Z-ig mindenki bűnrészes. Mucha Dorka pedig híres lesz. Ugyanis olyan kikalapált prózanyelvet használ az Americano címet viselő novellában (és más írásaiban is: itt és itt), hogy nekem lett tőle kemény a fejem. Ezek a mondatok ki vannak tisztességesen találva, nagyon látszik, hogy sokat dolgozik, kihúz, betold, átemel szerzője, de ennek a sok munkának nem az lesz az eredménye, hogy mesterkéltté, túlzottan művivé válik a szöveg, hanem épp ellenkezőleg: csak azt mondja éppen, amit kell. Nem ír drámai fordulatokról, mélységes és magasságos hiperrealista ábrázolásmódban, mégis egyik legnagyobb erénye az, ahogyan vezeti a tekintetet. És én azt nagyon szeretem, amikor valaki tudja vezetni a tekintetemet, ugyanis a figyelmem időtartama általában egy aranyhalé. Várjuk Mucha első regényét.


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva