SzIF Online

Szalay Zoltán regényrészlete

Az újságtól is kijöttek, látta a szakállas, kissé megtört arcú újságírót, aki nem fogadta el a neki kínált pálinkát, bár a tekintetéből úgy tűnt, nagyon szívesen elfogadná, meg a fényképészt, aki viszont elfogadta, nem is egyet, és a végén táncolt is egyet a menyasszonnyal, a fiatalabbik Varga fiúval, aki alacsonyabb volt a bátyjánál, és élénkszőke, talán ezért lett ő a menyasszony. Azt már nem tudta, megjelent-e valahol az újságcikk, nem is nagyon beszéltek az egészről utána. Péntek délután volt, már sűrűsödtek az árnyak, és odaát, a Vargáék portáján előkerültek a pálinkásüvegek. Tudta, hogy van valami külön küldetés, tudta, hogy ez az egész nem csak önmagáért van.

 

Dőrejárás

 

(részlet a Faustus kisöccse című készülő regényből)

 

A nagyszülőknél a hátsó udvari ólsorból, az évek óta üresen tátongó, de még elevenen bűzlő disznóól és az egyik, szintén kiürült tyúkól közül, ahova máskor is bebújt, amikor nem akarta, hogy megtalálják, épp a Varga portára nyílt egy folyosó, és innen mindent hallhatott, ami odaát az udvaron elhangzott. Csak homályos alakokat látott, mozgást, ahogy a fakerítés léceihez simult, de gyorsan összerakta a képet. A két Varga fiú volt a főszervező, magas, inas fiúk voltak, hadarva beszéltek, általában csak a mondatvégi bazdmeget lehetett kivenni a szavaikból. Már tavaly is ők szervezték a dőrejárást, a sleppjükkel, a tohonya Százdi fivérekkel, akiknek csak érthetetlen bugyogás áradt a szájukból, a Marcinkó fiúval, a Bencével, aki alig szólt, csak gyanakodva nézett a szűk szemével, magas volt, de izmos is, focizott, körülrajongták, meg még néhány fiúval, mind legalább tizenötévesek voltak, de idősebbek is akadtak közöttük, huszonévesek, volt, akinek már felesége volt. Marcinkó Bence volt a vőlegény, az egyik Varga fiú a menyasszony, a Százdi fivérek vezették a zsákosokat. Az öregeknek könnybe lábadt a szemük, amikor végignéztek rajtuk, mindenki részeg volt már délelőtt tízkor, az összes vénember meg vénasszony, és imádták, ahogy a zajos csapat végigvonul az utcán, nótázva, hőbörögve, táncolva, kirángatják a menyecskéket az udvarokból, hogy táncra perdüljenek velük, miközben a zsákosok biztosítják az útvonalat, elcsípve és jól megszorongatva a kissrácokat, akik az útjukba kerülnek. Az öregek imádták mindezt, és azt mondogatták, majdnem olyan, mint régen, az ő gyerekkorukban, mert akkor is jártak a dőrék farsang farkán, de akkor még sokkal eredetibb volt az egész, a maszkokat erre szakosodott maszkkészítők gyártották, egy fafaragó, aki odakint lakott a temető mellett, a háza azóta is üresen áll, de azok a maszkok már elvesztek. Az öregek (neki persze már a harmincévesek is öregnek számítottak) imádták, hogy tölthetik a pálinkát, az asszonyoknak is, már kora reggel, épp csak megetették az állatokat, és mentek volna ki a telepre, de ma minden másképp volt, ezen a szombaton el kellett temetni a téli búskomorságot. Azt mondogatták, ez a rend, és ehhez a rendhez kell igazodni, majd lehúztak még egy kupica pálinkát, pedig már jó vörös volt az arcuk.

 

Az újságtól is kijöttek, látta a szakállas, kissé megtört arcú újságírót, aki nem fogadta el a neki kínált pálinkát, bár a tekintetéből úgy tűnt, nagyon szívesen elfogadná, meg a fényképészt, aki viszont elfogadta, nem is egyet, és a végén táncolt is egyet a menyasszonnyal, a fiatalabbik Varga fiúval, aki alacsonyabb volt a bátyjánál, és élénkszőke, talán ezért lett ő a menyasszony. Azt már nem tudta, megjelent-e valahol az újságcikk, nem is nagyon beszéltek az egészről utána.

 

Péntek délután volt, már sűrűsödtek az árnyak, és odaát, a Vargáék portáján előkerültek a pálinkásüvegek. Tudta, hogy van valami külön küldetés, tudta, hogy ez az egész nem csak önmagáért van, ezek a fiúk akarnak valami mást is az egyszerű szombat reggeli berúgáson túl. A jelmezeikre gondolt, nem láthatta most, ahogy próbálgatják őket, csak a röhögésüket hallotta, és eszébe jutott az az album, amit odahaza az apja ágya melletti polcon talált, azokkal a furcsa szörnyetegekkel, a festő nevére nem emlékezett, de az volt odaírva, hogy a gyönyörök kertje. Na, ott voltak hasonló maszkok, bár azok nem maszkok voltak, hanem furcsa, kiforgatott állatok és emberek, és furcsa gyönyöröket élhettek át azokban a pillanatokban, amikor a festő megörökítette őket. Ott volt például az a madárfejű alak, a fején egy fémgömbbel, a szájából egy ember lógott ki, a széke alatti üvegtartályba pedig épp potyogtak bele az emberek; mintha egy igazán vad dőrejárás vezéralakja lenne. Vajon maga a festő mit élhetett át, miközben ezt a sok mindent lefestette, gyönyört vagy rettenetet? Talán nincs is olyan nagy különbség, gondolta, bár egyikről sem sejtett semmit, gyönyör, rettenet, könyvekbe való dolgok. Hallani akarta, miről pusmognak, nem először bújt be ide, hogy kihallgassa a Varga fiúkat, már azt is hallotta, amikor lányokról beszélgettek, mellekről és pinákról, a hangjukban a szokásosnál több izgalommal. Most is mintha előkerült volna a téma, a hallgatag Marcinkó fiú, aki holnap reggel a vőlegény lesz, a Kása Rebeka melléről beszélt, meg akarta nyomogatni a Kása Rebeka dudáit, ő mondta így, szigorú hangon, amire aztán a többiek röhögni kezdtek, és sorolták, kinek vannak még akkora mellei, mint a Kása Rebekának. Nem sok ilyen lány akadt, csak a Bugár Marika jött ki jól az összehasonlításból. Koccintottak, ittak, ő pedig fészkelődni kezdett, zsibbadt a lába, és hiába várta, hogy meghallja az igazán komoly bejelentést. A fiúk egyszer csak elhallgattak, eloltották a petróleumlámpájukat, és mintha a tekintetükkel tapogatóztak volna a kerítés felé. A tohonya Százdi fivérek úgy fújtattak, mint egy kiéhezett vaddisznópáros, ő pedig megmerevedett. Nem voltak közvetlen szomszédok, a Némethék hátsó udvara elválasztotta őket, de két melléképület között tökéletes folyosó nyílt a Vargáékhoz. Ha akarnak, egy mozdulattal félresöprik a két ingatag fakerítést, és itt is vannak. Vacogni kezdett, a földből áradt felé a kemény hideg. A fiúk nem szóltak, ő nem mert megmozdulni, percek teltek el így, nem látta mozdulni az árnyakat. Végül az idősebbik Varga fiú megszólalt, a legjobb dolguk a zsákosoknak lesz, mondta, végre megtehetik, amire már olyan régóta vágynak. Ez volt az egyetlen lehetőség, most, amikor felröhögtek, hogy felálljon, és előreszaladjon.

 

Beszólt a házba, csak a nagyanyja volt odabent, némán ült a konyhában, talán a rádió szólhatott a füle mellett csendesen, nem várta meg a válaszát, már az utcán is volt, és gyorsan szedte a lábát. Nem a Vargáék felé kellett mennie, csak befordul a sarkon, és otthon van, az egyik, piros fémkapus háznál egy sötét foltot látott, ahogy túlhaladt rajta, a sötét folt a nyomába szegődött. Lecsapott a szürkület, a földből egyre jött a vaskos hideg, gyorsabban szedte a lábát, már majdnem szaladt, a kapujuk előtt hangot hallott hátulról. Először nem ismerte fel, benyitott az udvarra, most már megvolt a menekülőút, hátrafordult, és Anikó állt ott, a Varga fiúk fiatalabb unokatestvére, furcsa, sötétvörös ruhában. Soha nem beszélgettek még, Anikóról mindenki tudta, hogy tetszik neki Marcinkó Bence, holnap majd táncolhatnak, hiszen Marcinkó mint vőlegény meg kell hogy pörgesse az ilyen fiatal lányokat, még ha Anikónak éppenséggel kisebb is a melle, mint Kása Rebekának meg Bugár Marikának. Anikó most szinte benyomta őt az udvarra, lihegett kissé, kipirult az arca, és mintha nagyon akart volna mondani valamit. Ő elmosolyodott, kissé kényszeredetten, mint akit rajtakaptak valamin, legszívesebben kézen fogta volna Anikót, behúzta volna magával a házba, és megmutatta volna neki azt az albumot, a gyönyörök kertjével, hogy mit szól hozzá, egyáltalán, szerinte van-e olyan az életben, hogy gyönyör meg rettenet. Anikó lassan megszólalt, azt mondta, holnap dőrejárás, és várta a reakciót. Ő bólintott, most mit kellene mondani, hogy ez milyen szép népszokás, és milyen jó, hogy nem halt még ki. Anikónak az a bizonyos téli búskomorság volt az arcán, amit el akarnak venni tőlük. Készülnek valamire, folytatta Anikó, fojtott izgalommal a hangjában (igen, ez ugyanaz a búskomorság), nem kellene mutatkoznod. Ez fordulat volt, hogy nem kellene mutatkoznia, érthetetlen fordulat, Anikónak nem szabadna ilyesmit mondania, hiszen semmi köze hozzá, és bár tudhat ezt-azt az unokatestvérei terveiről, nem szabadna őt beavatnia. Anikó közelebb lépett, szinte hozzányomta őt a kerítéshez, vajon kinek a szíve dobog ilyen hangosan, bentről a konyhából, ha valaki kikukkant, megláthatja őket. A zsákosok, suttogta Anikó, bele egyenesen az arcába, egészen közelről látta a szeplőit, amikről a fiúk néha szoktak beszélni, undorítónak nevezték őket, és ő ezt egyáltalán nem értette, mert elnézegette volna azokat a szeplőket a végtelenségig. A zsákosok téged akarnak, mondta ki Anikó, ez a tervük, a zsákosok azt hiszik, gyenge vagy, mert egyedül kószálsz, el fognak kapni, ha mutatkozol, és ha elkapnak, véged, ezt talán többször is elmondta, a szeplők egészen közel jöttek, a szája körül is tele volt szeplőkkel, a végén már alig hallotta, amit Anikó mondott, el volt foglalva a szeplőkkel, azokat nézte, és arra sem készült fel, hogy Anikó meg fogja csókolni, pedig mintha bejelentett volna valamit, legalább próbáld ki, milyen ez, vagy valami ilyesmit, és jó alaposan szájon csókolta, és a nyelvét is benyomta a szájába, keményen, de csak néhány rövidke pillanatra. Nem mosolygott, elvégre épp búcsúajándékot adott át, még egyszer rápillantott, majd még körbenézett, nem láthatta-e őket valaki, nem kukucskál-e ki egy fej a házból, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy csend van és sötét, szó nélkül eltűnt. A távolból göcögő röhögés hangja szivárgott be az udvarra, a Varga porta felől jöhetett, már javában folyt a hangolódás, megszületőben voltak a dőrék, töltötték a zsákjaikat a zsákosok, készülődött a lakodalmi sereg, most még egy kicsit mulatnak, de nemsokára bedőlnek az ágyba, hogy másnap már korán reggel portyára indulhassanak, és elbúcsúztassák a telet, ahogy a hagyomány diktálja.

 

(A szerző a szöveg írásának idején Móricz Zsigmond Alkotói Ösztöndíjban részesült.)


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva