SzIF Online

Neszlár Sándor: Terepszemle 9.

A történet vagy inkább tanmese arról szólt, hogyan szelídítik meg az elefántokat, a lényeg, hogy kiskorukban egy erős kötelet kötnek a lábukra, amit hiába próbálnak elszakítani, nem tudnak, sokáig kísérleteznek a szabadulással, de egy idő után belátják, hogy a kötél erősebb náluk, később hiába nőnek meg és lesznek sokkal erősebbek, elég őket a régi módon kikötni, mert eszükbe se fog jutni, hogy akár el is szakíthatnák. Mi ebből a tanulság? – kérdezte a Herceg. A tanulság az, hogy ne legyél elefánt! – nevette el magát az apja.

 

Szeptember

 

Ha akartam volna, akkor sem tudtam volna letagadni, hogy jó ideje csak az az egy dolog tartotta bennem a lelket, hogy az idő kivételesen nekem dolgozik, hogy napról napra, óráról órára, percről percre közelebb a szabadulás, azzal persze nem számoltam, hogy mi lesz utána, csak az lebegett előttem, hogy végre a magam ura legyek. Az idő ugyan nekem dolgozott, de a napok nehezen akartak elmúlni, a szemközti ház folyamatosan ontotta magából a port és a zajt, egyik kora este arra lettem figyelmes, hogy az állványok között ég a villany, akkor tűnt csak fel, hogy egy kis galéria nyílt a pincében, a felújítás alatt is próbáltak zavartalanul működni, kíváncsi is lettem rá, de nem annyira, hogy mégis bemenjek.

 

Flammával is így voltam, még aznap este, amikor utoljára láttam a Margitszigeten, többször megfogadtam, hogy nem fogom többé keresni, és ugyan már másnap kora reggel ott voltam a szállodánál, hogy érdeklődjek utána, és el is indultam a recepcióspult felé, fejemben a kitalált mesével az érettségi találkozóról, hogy sehogyan sem tudom elérni az osztálytársamat, akivel azt beszéltük meg, hogy a szálló előtt találkozunk, de végül hagytam a forró nyomot kihűlni, mintha akkor telt volna be nálam a pohár végérvényesen, egy teljesen jelentéktelen és elkerülhető utolsó cseppel, inkább visszafordultam, és hazamentem végre rendesen kialudni magamat.

 

Valami azt súgta, hogy hamarosan úgyis látni fogom, kár erőltetnem a dolgot, talán ezért sem lepődtem meg annyira, amikor a minisztériumi ember találkozóra hívott. „Várom vasárnap a várban!” – mondta. „Végtelenül vicces vagy varátocskám!” – nevettem magamban, pedig nem is volt annyira vicces, mindenesetre a Herceg biztosan értékelte volna.

 

A Tabán felől mentem, már amúgy is régóta terveztem, hogy újra megnézem az emlékművet, azon felül érdekelt is, hogy május óta mennyit változott a környék, de igazából nem sokkal, talán csak mélyebbek és teltebbek lettek a színek. Ismét láttam egy magyar vizslát, a gazdája egy fehér labdát dobált neki fentről, a kutya mindig megvárta, hogy megálljon a labda, csak utána kezdett el szaladni érte, az egyik dobásnál éppen egy kisméretű kutya elé gurult, a vizsla alig merte elhozni előle, mert a kicsi éktelenül nagy ugatásba kezdett.

 

Sütött a nap, de már közel sem elviselhetetlenül, inkább kellemes volt és megnyugtató, az egyik padon egy idősebb, ősz hajú nő becsukott szemmel tartotta az arcát a nap felé, mosolygott, kényelmesen mentem, nem kellett sietnem, bőven volt időm öt óráig. A minisztériumi ember azt javasolta, hogy a Dózsa Györgyről elnevezett tér felől menjek, lifttel, úgy a legegyszerűbb. „Ne feledje, legyen magánál fém 200-as, azzal tudja majd a liftet használni!” – mondta és lerakta, mindig meglepődtem, amikor megcsörrent a telefon, főleg ha egyből ő szólt bele.

 

Odaértem a vár alá, már csak egy lépcsőn kellett felmennem, az ujjaim között a 200-ast forgattam, pontosan ugyanúgy, ahogy a Herceg apja szokta, amiről eszembe jutott egy történet, amit nem sokkal azután mesélt nekünk, hogy odakerültem hozzájuk. A történet vagy inkább tanmese arról szólt, hogyan szelídítik meg az elefántokat, a lényeg, hogy kiskorukban egy erős kötelet kötnek a lábukra, amit hiába próbálnak elszakítani, nem tudnak, sokáig kísérleteznek a szabadulással, de egy idő után belátják, hogy a kötél erősebb náluk, később hiába nőnek meg és lesznek sokkal erősebbek, elég őket a régi módon kikötni, mert eszükbe se fog jutni, hogy akár el is szakíthatnák. „Mi ebből a tanulság?” – kérdezte a Herceg. „A tanulság az, hogy ne legyél elefánt!” – nevette el magát az apja. „Az a nagy tanulság, hogy ezeknek a tanmeséknek semmi értelmük nincsen, csak egy dolog számít, hogy soha semminek és senkinek ne engedjétek meg, hogy korlátozzon benneteket. A szabadság a legfontosabb!” A Herceg szeme felcsillant, mindig is szerette hallgatni ezeket a dolgokat, engem aztán megkértek, hogy segítsek leszerszámozni a lovakat, akkor még inkább családtag voltam, mint szolga. A Herceg ott maradt velem, segített is becipelni a nyergeket a szerszámoskamrába, igaz csak félig önzetlenül, egyszerűen csak rá akart gyújtani. „Milyen hülyeségeket bír mondani, még hogy ne legyünk elefántok, néha elég nehéz kiigazodni az öregen” – mondta a Herceg, és rám fújta a füstöt. „Mit szólnál, ha elmennénk az éjjel kirándulni egyet?” – kérdezte. „Kirándulni, mégis hová?” – néztem rá csodálkozva. „Ki a faluba, meglátogatni a tanító lányát.” „Ha az apja megtudja, hogy a lánya körül legyeskedünk, mindkettőnket kiherél.” „Látod, mégse tanultál az előbb, egyből elefántként kezdesz gondolkozni! Egyfelől nem az apjával akarsz találkozni, másrészt pedig az apja ma este elutazik, nem lesz, aki megzavarjon minket.” „Értem!” – feleltem, de azt már tudtam, ez azt jelenti, hogy nekem kell majd őrködnöm, és ha rosszra fordulnak a dolgok, viselni a következményeket. Azóta is, bármikor, ha eszembe jutott a történet, mindig feltettem magamnak a kérdést: „Ha pontosan tudod, hogy a köteléked elszakítható, miért nem veszed a fáradtságot, hogy legalább megpróbálsz szabadulni?”

 

A lépcső tetejéről már láttam a táblát, LIFT – ELEVATOR, egy nyíl mutatta a bejáratot, a bejutást a fal menti építkezési terület nehezítette, a kerítés miatt kicsit kerülnöm kellett, de így legalább volt időm megcsodálni egy újabb feliratot: MARADANDÓT ALKOTUNK. Bent hiába dobtam be az érmét a beléptetőbe, nem fogadta el, alul folyton kigurult, többszöri próbálkozás után a portásfülkéből kiszólt egy férfi. „Csak a balszélső működik, hiába mondtam már nekik többször is, nem csinálják meg!” „Köszönöm” – válaszoltam, és valóban igaza volt, a szélső gond nélkül működött. Megnyomtam a hívógombot, egyedül álltam a három liftajtó előtt, megpróbáltam kitalálni, hogy melyik fog először kinyílni, maradtam a középsőnél, miközben várakoztam azon tűnődtem, hogy mit szólnának a vár egykori védői, ha tudnák, hogy manapság már bárki bejuthat mindenféle harc nélkül, csupán 200 Ft-ot kell érte fizetnie, és ha esetleg nem lenne nála aprópénz, egy automata segítségével a papírpénzét is fel tudná váltani.

 

„Egy jó hadvezérnek mindig bejönnek a megérzései!” – mosolyodtam el, mivel jól tippeltem, a középső ért le elsőnek, sokáig mentem felfelé, és amikor fent kinyílt az ajtó, egy világos, nagy ablakos folyosón találtam magam.

 

Visszanéztem a Tabánra, szép volt, a nap sugarai megvillantak az üvegen, a falon végig plakátok voltak, kiállításokat hirdettek, AKIK BUDAPESTET ÉPÍTETTÉK – ÉPÍTÉSZET ÉS ÍZLÉS A 19–20. SZÁZADI IPAROSOKTATÁSBAN. „Ez még talán érdekes is lehet!” – gondoltam magamban, fentről nézve az építkezést, főleg így munkások nélkül, úgy tűnt, mintha egy nagy ostrom után, csak lassan tudna folytatódni a helyreállítás. A folyosó végén egy nehéz fémkaput kellett kinyitnom, és ahogy kiléptem, vagyis beléptem a várba, hatalmas embertömeg fogadott. Hamar kiderült, hogy éppen egy Borfesztivált tartanak, és csak úgy tudok eljutni a vár belső részeihez, ha kifizetem a belépőt.

 

Először nem is értettem a helyzetet, hogy lent miért nem figyelmeztetett a portás, de legfőképpen, miért nem szólt a minisztériumi ember. Egyáltalán nem akartam bort kóstolni, főleg nem ekkora zsúfoltságban, igazából sohasem szerettem a bort, hirtelen az futott át az agyamon, hogy vissza kell fordulnom, és máshogy kell majd bejutnom a várba. „Lám, lám, a védők is megnyugodhatnak kicsit, mégsem annyira egyszerű bevenni az erődítményüket!” – gondoltam magamban. Ideges lettem, odarontottam az egyik rendezőhöz, már éppen megszólaltam volna, de kitalálta a gondolataimat, mert udvariasan felajánlotta, hogy szívesen elkísér a másik bejáratig, és akkor nem kell kifizetnem a 3400 Ft-ot.

 

Átvágtunk a tömegen, a kis bódék körül sűrűn álltak az emberek, poharakat tartottak a kezükben, és hangosan beszélgettek, emelkedni kezdett az út, balra egy színpadon népzene szólt, a táncosokra nem nagyon figyelt senki sem. Egy nagy, rácsos kapura mutatott a rendező, mondta, hogy ott tudok majd kimenni, nem kísért tovább, amikor kiértem kíváncsiságból visszanéztem, megvárta-e, hogy tényleg kimegyek-e, de már visszafordult.

 

A vár hátsó, budai oldalához volt ugyan megbeszélve a találkozó, de előtte még rá akartam nézni a Dunára, ezért a kijárat után jobbra fordulva indultam el.

 

Elmentem egy szépen felújított épület mellett, két díszegyenruhás őr állt előtte, napszemüvegben voltak, sokan fotózták őket, pedig csak mereven álltak ott. Egy ideig én is elnéztem a mozdulatlanságukat, közben egy kisebb turistacsoport ért mellém, az idegenvezető angolul kezdte el hadarni nekik a szükséges információkat. „Ebben az épületben székel a köztársasági elnök, az épületet Sándor-palotának hívják.”

 

A fesztivál miatt csak egy szűk szakaszon lehetett a Dunára látni, folyamatosan készültek a fotók, egy fiatal pár megkért, hogy fényképezzem le őket, aztán a tekintetemmel a hajókat kezdtem el követni, megpróbáltam kitalálni, hogy melyik lehet az, amely éppen azt az utat teszi meg, amin Flammával együtt mentünk. A hidak felülről meglepően picinek tűntek: Petőfi, Szabadság, Erzsébet, Lánc, Margit, Árpád, büszke voltam magamra, hogy legalább már a hidak neveit tudtam fejből. Jó lett volna még bámészkodni kicsit, de túl sokan voltak körülöttem, folyton meglöktek, inkább otthagytam nekik a helyemet.

 

Visszasétáltam a másik oldalra, ahonnan a hegyekre lehetett látni, pontosabban a hegyeket befedő háztetőkre, ezen a részen kevesebben voltak, a nap pont a szembe sütött, de nem bántam, ahogyan a meleget se, mert ez már a nyár utolsó, kétségbeesett próbálkozásainak volt az egyike, hogy maga alá gyűrje az őszt, de vesztésre állt, határozottan vesztésre.

 

Már messziről feltűnt a lovasszobor, a Hercegnek biztosan tetszett volna, meg tudott őrülni a katonai dolgokért, a lovakat is szerette a maga módján, csak éppen nem tudott bánni velük, talán mert ugyanúgy félt tőlük, mint a galamboktól, csak a lovak esetén ostort használt a félelme legyűrésére. A lovak persze pontosan tudták, hogyan kell a Herceggel viselkedniük, engedelmeskedtek neki ugyan, de mindig az volt az érzésem, mintha folyamatosan emlékeztetnék rá, hogy igazából semmibe veszik. Magamról mindig is azt szerettem volna gondolni, hogy a lovak, különösen a Herceg lovai szeretnek és tisztelnek, de az is lehet, hogy csak jobban hasonlítottunk egymásra, mivel pontosan tudtuk, milyen az a megalázkodó félelem. Amikor odaértem a szoborhoz megsimítottam a belevésett nevet, GÖRGEY ARTÚR, felírtam magamnak, hogy majd később utána olvassak.

 

Próbáltam felidézni a minisztériumi ember szavait. „A lovasszobor után menjen el a padokig, lesz ott egy fehér kalapos hölgy, olvasni fog, üljön le mellé, öt óra után néhány perccel én is oda fogok érni!” „Jelszó nem kell majd?” – kérdeztem gúnyosan. „Hogy is volt? Rendületlenül? Egyáltalán, hogyan tudunk telefonon beszélni, belefáradtak a színjátékba?” „Megváltoztak a körülmények, különben is ez a vonal biztonságos!” – válaszolta dühösen.

 

A padokhoz érve egyből észrevettem a fehér kalapos nőt, idősebbre számítottam, de nem lehetett több 25 évesnél. „Választhatott volna egy árnyékosabbat is!” – gondoltam magamban, de akkor vettem észre, hogy mindegyikre rásütött a nap. „Szabad?” – kérdeztem, de nem válaszolt, fel se nézett a könyvéből. Leültem mellé, próbáltam lelesni a könyve címét, de pont úgy tartotta a kezében, hogy nem tudtam elolvasni, körbenéztem, hogy biztosan jó helyre ültem-e, de nem volt máshol kalapos olvasónő, felfedeztem viszont egy táblát, amin öles betűkkel az állt, hogy VESZÉLYES EBEKET KIZÁRÓLAG SZÁJKOSÁRRAL LEHETSÉGES SÉTÁLTATNI! MEGÉRTÉSÜKET KÖSZÖNJÜK!

 

Megtöröltem az izzadt homlokom, magam mellé húztam a fotóstáskámat, és becsuktam a szemem, az idős nőre gondoltam, akit a Tabánban láttam. „Vajon mire gondolhatott?” – tűnődtem magamban. „Mire gondolhat egy kis gyík, amíg sütteti magát a napon? Vagy a vár védői, amikor jelentik nekik, hogy a támadójuk éppen egy padon ücsörög az ostrom előtt?”

 

Csukott szemmel is érzékeltem a körülöttem lévő emberek mozgását, talán még jobban is tudtam így figyelni a hangokra: a cipőkopogásokra, egy gyerekmotor kerekeinek sercegésére, a külföldi turistákra, az egymás után megszólaló harangokra. A nő mellettem összecsukta a könyvét, berakta a táskájába és elment, utána néztem, hosszú, szőke haja volt, a fenekén megfeszült a farmernadrág.

 

Próbáltam még kihasználni az alkalmat, hogy a minisztériumi ember érkezése előtt újra végiggondoljam, mit is szeretnék neki mondani. Azon tanakodtam, hogyan tudnék minél több információt kiszedni belőle Flamma felbukkanásával kapcsolatban, aztán azt latolgattam, vajon mennyi esélyem lehet arra, hogy hamarabb elengedjenek.

 

Hátulról érkezett, nem is láthattam volna, de az émelyítő arcszesze elárulta. „Nem mer kockáztatni, ugye?” – böktem az esernyője felé. „Minden eshetőségre fel kell készülni, nem igaz?” – válaszolta grimaszolva, és erősen megmarkolta az esernyője fogantyúját. „Van benne valami, elismerem!” – feleltem neki, aztán sokáig ültünk némán egymás mellett. A minisztériumi ember törte meg a csöndet. „A jelszó az volt, hogy törekvés, nem az, hogy rendületlenül, de nincs jelentősége.” „Ha valóban nem lenne, akkor biztosan nem említi, vagy azóta tartogatja magában?” – kérdeztem. „Mondtam, hogy nincs jelentősége, csak szerettem volna megemlíteni!” „Rendben értem, nekem aztán végképp mindegy, hogy rendületlen-e a törekvésük, vagy sem!” – válaszoltam, és újabb hosszú csend következett.

 

„Most, hogy a dolgok kezdenek úgy alakulni...” – kezdte újra a minisztériumi ember. „Milyen értelemben?” – kérdeztem egyből a szavába vágva. „Abban az értelemben, hogy megváltoztak a prioritások.” „Miféle prioritások?” – vágtam közbe ismét. „Befogná végre?! Boldoggá tenne, ha befejezhetném végre!” – nézett rám szigorúan. „Csak tessék, csak tessék!” – mondtam neki. „Köszönöm, megtisztel! Nos, röviden annyi történt, hogy volt némi átszervezés a minisztériumban, nem akarom untatni a részletekkel, de a lényeg az, hogy a maga tevékenysége még fontosabb lesz a számunkra.” „El nem tudom képzelni, hogy mi érdekelheti a maga főnökeit, hiszen én csak teljesen felesleges jelentéseket írok!” – nevettem fel. „Őszinte leszek magához, én sem értem ezt a kiemelt figyelmet!” „Akkor mégis miért találkozott a Herceg nővérével?” – csúszott ki hirtelen a számon, de egyből meg is bántam, hogy felfedtem a kártyáimat, ráadásul egyből az aduásszal kezdve. „Hát ezt meg maga honnan tudja?” – nézett rám meglepetten, és az ő arcán is látszott, hogy bánja már a kérdést. „Megvannak a kapcsolataim!” – hazudtam neki. „Beavatna végre?!” – kérdeztem most én szigorúan. Erre még közelebb hajolt hozzám, hunyorogva rám nézett, mintha csak azt akarná megvizsgálni, hogy blöfföltem-e, aztán a kezét a szája elé tartva beszélni kezdett. „Újabb információk kerültek a birtokunkba a Hercege halálával kapcsolatban. Tudomásunkra jutottak olyan részletek, amelyek a halálának a körülményeit más megvilágításba helyezik.” „Vagyis?” – kérdeztem türelmetlenül. „Bökje már ki végre!” „Felmerült annak a lehetősége is, hogy Maximiliánt nem baleset érte, hanem az idegenkezűség lehetőségét is figyelembe kell vennünk.” „Vagyis meggyilkolták?” „Pontosan!” „De hát ezt végképp nem értem! Most akkor baleset volt, vagy gyilkosság? És egyáltalán, hogy került Flamma a képbe?” – kérdeztem. „Találtunk egy tanút, és szükségünk volt egy megbízható személyre, aki hitelesíteni tudja a tanú sztoriját.” „Flamma, mint megbízható személy!” – nevetnem kellett, de magamban tartottam. Lázasan járni kezdett az agyam, sehogy sem állt össze a dolog. „Elképzelhető, hogy velem is le akarnak ellenőriztetni valamit, csak úgy, hogy ne tudjak róla?” – tűnődtem magamban.

 

Zavaros volt az egész, nehéz lett volna kibogozni, mit tudhat a minisztériumi ember, és arról se volt fogalmam, hogy mit szedhettek ki a Lengyelből, mielőtt kivégezték, Flammáról sohasem lehetett tudni, mi van a fejében, mindenesetre az ösztöneim azt súgták, hogy az új helyzetet talán a saját javamra tudom fordítani. Ezért aztán most én hajoltam közelebb hozzá, és tettem a kezem a szám elé, mielőtt megszólaltam volna. „Akkor, ha jól értem, az történt, hogy a közvéleménynek azt hazudták, hogy a Herceg halála baleset volt, de a szűk környezetével, így velem is elhitették, hogy a Lengyel ölte meg, akit a biztonság kedvéért azért ki is végeztek. De most valami miatt, hirtelen, újra fontos lett a Herceg halála, illetve ha jól sejtem, az új gyanúsított személye is. Jól gondolom?” „Így igaz, helyesen foglalta össze!” – bólogatott. „Rájöttek, hogy hiba csúszott a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás gépezetébe?” – kérdeztem ironikusan. „Valóban így igaz, néha meg kell állnia az embernek, és beismerni, ha hibázott!” Ránéztem, hogy tényleg kibírja-e röhögés nélkül, de szemmel láthatóan komolyan vette, amit mondott. „De akkor mi a francért szórakoznak velem?” – csattantam fel. „Miért nem elég maguknak Flamma? Egyáltalán ki ez a titokzatos tanú?” – tettem fel egymás után a kérdéseket, de valójában nem is vártam rájuk választ. Pontosan emiatt lepett meg, amikor a minisztériumi ember elővett egy fényképet, meg voltam róla győződve, hogy a Lengyel húga lesz rajta, de nem ő volt, hanem a Herceg apjának az egyik titkos szeretője, egy akkoriban feltörekvő fiatal színésznő. „Felismeri?” – kérdezte. Elvettem tőle a fotót, alaposan megnéztem mielőtt válaszoltam volna. „Emlékeztet valakire, de nem tudnám pontosan megmondani, hogy kire” – próbáltam felelni rezzenéstelen arccal, ami valamelyest sikerült is. „Érdekes, a Herceg nővére egyből felismerte. Azt mondta, hogy többször is megfordult maguknál a kastélyban.” „Elképzelhető, hogy láthattam, de ha így is volt, határozottan nem merném állítani!” „Pedig azt mondják, igencsak szemrevaló teremtés volt!” „Mondják, mondják! Kik mondják?” – kérdeztem nevetve. „Tudja maga, hány ilyen nőcske fordult meg a kastélyban egy-egy bál alkalmával?” „Ha mégis eszébe jutna valami, örömmel fogadnánk.” „Bárcsak tudnék segíteni!” – mondtam sajnálkozva, és egy pillanatig magam is elhittem, hogy nem emlékszem rá, pedig pontosan tudtam, hogy kiről van szó, még akkor is, ha csak egyszer találkoztam vele. Anitának hívták, egyik éjjel a Herceg apja megkért, hogy vigyem vissza a városba, rosszul lett vagy részeg volt, talán mind a kettő, de azon kívül, hogy egyszer hazafuvaroztam, többet nem hallottam felőle, ezért is lepett meg, hogy a minisztériumi ember előhozta. „Vagy csak blöffölt volna?” – töprengtem magamban, és ismét sokáig csendben maradtunk, úgy tűnt, mintha csak arra várna, hogy mégis mondok neki majd valamit, de rám aztán várhatott, nem szólaltam meg.

 

„Ez az a híres gép?” – kérdezte végül, és rábökött a fényképezőgépem tokjára. „Híres lenne?” – fordultam felé. „Valahogy úgy, a kollégáimmal mindig meg szoktuk nézni a képeket, amiket a jelentéseihez csatol. És mondja, saját magát miért fotózza?” „Jó kérdés, talán kabalából, úgy érzem, hogy szerencsét hoz, bár nem tudom, hogy mihez, de most már úgy vagyok vele, hogy nem merem abbahagyni.” Az órájára nézett és felállt. „Örülök, hogy tudtunk beszélni!” „Csinálhatok magáról is egy fotót?” – kérdeztem váratlanul. „Tudja, hogy nem lehetséges!” „Akkor legalább úgy, hogy nem látszik az arca!” – próbálkoztam. „Hivatalosan itt se lehetnék igazából, de a pad mindenesetre megfelelő téma lehetne, nem gondolja?” „Határozottan!” – feleltem. „Ha nincs ló, jó a pad is!” – mondtam, és elővettem a gépet, hogy valóban lefotózzam az üres padot. Közben mellém állt, egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy mégis felé fordítom a kamerát, de helyette más jutott eszembe. „Ha találkozik Flammával, üzenem neki, hogy beszélni akarok vele, keressen fel ő, maga tudja, hogy hol talál meg!” Lenyomtam az exponáló gombot, megvártam amíg előbukkan a kép, de nem mutattam meg neki, hanem zsebre vágtam, és köszönés nélkül otthagytam.

„Várjon már, ne rohanjon el!” – szólt utánam. „Jöjjön, menjünk el a Borfesztiválra, kóstoljuk meg az új borokat!” „Nem érek rá, dolgom van, különben is sörös vagyok!” – mondtam, de nem lassítottam le a lépteimet. „Most megy a Toronyhoz, igaz? Egyszer majd szívesen elkísérném!” „Egyszer majd szívesen lefotóznám!” „Tus, maga nyert!” – felelte. „És aztán mire megyek vele?” – válaszoltam, és azzal végképp otthagytam.

 

Először meglepett az éles kontraszt, két utcát mentem csak beljebb, de ott szinte hömpölygött a tömeg. Esernyőt tartó idegenvezetőket követtek az emberek, én pedig gondolkozás nélkül fordultam vissza, inkább kerültem egy kicsit, a vár hátsó sarka felé, és bár már láthattam a Tornyot, előbb még elsétáltam egy fehér épület előtt, amire éppen rávetült egy nagy zászlótartórúd árnyéka. A szél néha meglebbentette a háromszínű piros, fehér, zöld zászlót, így az árnyék néha megtörte a fehér fal monotonitását.

 

Ahogy álltam ott, éreztem, hogy kezd megemelkedni a pulzusom, kár lett volna tagadnom, élveztem, hogy újra terepszemlén lehetek, hogy indulhatok végre becserkészni az objektumomat, az se zavart, hogy közben idegeneknek adtam át az érzékszerveimet, nekik néztem, nekik hallgattam, nekik tapogattam a falak érdes felületét, nekik adtam mindenemet, de közben mégsem tudtak igazán birtokolni, talán a hiábavalóságom felszabadító érzése segített, egyszerre voltam mámoros és kimérten tudatos. „Most már aggódhatnak a vár védői!” – gondoltam magamban. „Tényleg elindult a hódító!” Aztán néhány perccel később udvariasan kértem egy felnőtt jegyet 1500 Ft-ért. „Ennyit a lelkesedésről és lendületről!” – nevettem ki magam, de mindegy volt, már bent voltam.

 

„Az egyetlen eredeti középkori műemlék Budán a késő gótikus stílusú Mária Magdolna Torony” – kezdtem olvasni a bejárat melletti megállító táblán. Nem volt türelmem alaposabban végigolvasni, a lényeg annyi volt, hogy a Torony túlélt mindent és mindenkit. Volt keresztény templom, muszlim dzsámi, katonai raktár, mikor mire volt éppen szükség.

 

Felmenni a szűk csigalépcsőn, már a gondolattól is rosszul lettem, de muszáj volt legyőznöm a tériszonyomat, ezért a lépcsőfokokat számolva csak elindultam fölfelé, azt remélve, hogy majd a számolás eltereli a figyelmemet, de 18 után abbahagytam, és inkább a kapaszkodásra koncentráltam. Szinte négykézláb haladtam, szerencsére hamar elértem az első szintet, ahonnan a nagy üvegablakokon keresztül rá lehetett látni a Torony előtti kis terecskére, a feliratok szerint egy 24 tagú harangjátékot is megcsodálhattam volna, de én csak a látványos vezérlőberendezést láttam.

 

Lassan rászántam magam a következő szint elérésére, a Herceg biztosan rohanva indult volna föl, a védők tőle aztán igazán félhettek volna, őt ismerve egy füstbombát vetett volna be, vagy inkább valamilyen pusztító ideggázt, és akkor gázálarcot húzva diadalmasan lépkedhetett volna fölfelé, de azt is élvezte volna, ha fokról fokra kell megküzdenie az ellenséggel.

 

Szembejött velem egy kisgyerekes család, a kislány az apja, a kisfiú az anyja kezét fogta, a gyerekek belül a fal mellett, a szülők kívül, a keskeny fokokon lépkedtek, én is kihúzódtam a szélére, amennyire csak tudtam, szinte átöltem a csigalépcső oszlopát, amíg kikerültek becsuktam a szemem.

 

A következő szinten a változatosság kedvéért egy fém csigalépcső fogadott, felnéztem a tetejére, már nem volt sok hátra, de úgy láttam, hogy többen is vannak odafönt, ezért megvártam inkább, amíg lejönnek. Körbejártam ott is az előző szinthez képest valamivel már szűkebb termet, de kinézve az ablakon nem az történt, amire számítottam, sokkal kuszább és átláthatatlanabb lett mind a pesti, mind a budai oldal.

 

Határozottan markoltam meg a fém korlátot, nem néztem se lefelé, se fölfelé, a kezemet néztem csak, elfehéredtek az ujjaim a kapaszkodásban, a tetején, mielőtt beléptem volna a legfelső terembe, még kényszerítettem magam, hogy lenézzek, a gyomromban remegést éreztem, egyszerre volt rossz és kellemes érzés.

 

Fent váratlan nyugalom tört rám, ablakról ablakra jártam körbe, és bámultam a távolba, mintha beélesedett volna a kép, mindent be tudott fogadni a tekintetem.

 

Az egyik, budai oldalra néző ablakszárny nem volt rendesen kitámasztva, időnként meg-megmozdította a huzat, amitől pontosan olyan szögben sütött rá a nap, hogy megcsillant benne az izzadt arcom, és akkor már félig kabalából, félig kényszerből csak csináltam magamról egy újabb fényképet.

Egyedül maradtam, enyém lett a Torony, őrszemként járkálhattam körbe, kémlelhettem a tájat ellenség után kutatva, legfelül értettem meg, hogy a lenti terecske, az nem más, mint maga az egykori templom, vagyis a kőhalmok a korábbi falak romjai, madártávlatból olyan volt, mint egy hanyagul felskiccelt alaprajz. És akkor eszembe ötlött az iskolában tanult versike, amit hangosan el is kezdtem szavalni. „Előttem van észak” – szembefordultam a fehér épülettel, hogy betájoljam magam, akkor fedeztem fel a nagy betűket rajta: HADTÖRTÉNELMI INTÉZET. „A hátam mögött a hegy a szoborral lesz dél, balra nyugszik Buda, keleten meg folyik a Duna.”

 

Feltámadt a szél, becsapta az ablakot, összerezzentem, lassan odaléptem és leguggoltam, majd amennyire a tériszonyom és a rács engedte lenéztem a mélybe, ha tehettem volna gondolkozás nélkül kiugrottam volna, az lett volna a legegyszerűbb, de a rácson legfeljebb csak átfolyni tudtam volna, így jobb híján kiköptem az ablakon, mielőtt becsuktam volna.

 

Döngött a lépteim alatt a vaslépcső, ahogy mentem volna tovább a kőlépcső felé, váratlanul egy fiatalemberrel találkoztam, aki a legnagyobb meglepetésemre felülről érkezett, először nem is értettem, hogyan kerülhetett oda, ezért miután kikerült, bármennyire is nehezemre esett, kénytelen voltam utánanézni a dolognak, elindultam én is felfelé, de nem jutottam messzire, mert zsákutca volt, zsáklépcső, zsákcsigalépcső.

 

Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, amikor leértem, néhány percre ugyan enyém lehetett a Torony, de örömmel mondtam le a lehetőségről, egy fotót viszont még akartam róla. Elővettem a gépet, keresni kezdtem a megfelelő pozíciót, de egy középkorú nő éppen ott állt a bejárat előtt és telefonált, a nap közben elkezdett lebukni, percről percre romlottak a fényviszonyok, de a nő még mindig telefonált, reméltem, hogy hamar abbahagyja. Addig megnéztem a koronázási palást bronz változatát, ami az egykori templomkapunál volt felállítva, amikor hozzáértem még meleg volt, megnyugtató érzés volt az ujjaimmal végigtapogatni. A nő továbbra se mozdult. A család, akikkel a lépcsőnél találkoztam, bújócskázni kezdett, de úgy, hogy a szülők is komolyan vették. „Kinek nőtt ki a copfja a kőből?”

 

Odamentem a nőhöz és megkértem, hogy álljon arrébb, félre is lépett, de nem teljesen, mire elkészültem többen is csatlakoztak hozzá, így végül ők is rákerültek a fényképre. „Nagyon jól számoltatok gyerekek, és mindig megtaláltatok minket! Ügyesek voltatok, na menjünk a buszhoz!”

 

 

Neszlár Sándor

 

 

Tartalomjegyzék


Terepszemle 1. (Január)

 


Terepszemle 2. (Február)

 


Terepszemle 3. (Március)

 

Terepszemle 4. (Április)

 


Terepszemle 5. (Május)

 


Terepszemle 6. (Június)

 


Terepszemle 7. (Július)

 


Terepszemle 8. (Augusztus)

 


Terepszemle 9. (Szeptember)

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva