SzIF Online

Aki viszont mi is lehettünk volna

Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem, Budapest, Magvető, 2018

Az emlékezetpolitikai szempontból releváns kérdésfelvetések és az erős jelképek mellett azonban húsvér alakokra is szükség van egy regényben, és Krusovszky Dénes itt is remekel. Lente Bálint, aki minden jellemhibájával és emberi esendőségével együtt szerethető, szimpatikus figura, lehetne valamivel érdesebb, karcosabb jellem is, de mindenképpen hiteles alak. Viszont az igazán maradandó szereplő az ápoló, akinek a megrajzolásakor az író túllépett azon a tévhiten, amely szerint az olvasói rokonszenvnek egybe kell esnie a társadalmilag elfogadott normalitással.

 

 

Krusovszky Dénes első regényével olyan történetbe talált bele, amellyel joggal kelt hatalmas várakozásokat az olvasóban. Egyszerre tud a történelmi emlékezet elfojtásához kapcsolódni, és a személyes múlt megidézésének vakfoltjairól beszélni. Krusovszky sokakhoz szól, új könyvében a közéleti író, a szigorú rádiókritikus és az elbeszélő egymásra talál. A különféle szerepek párbeszédével jár a közéleti, politikai témák beemelése, amelyre mintha megint égető igény lenne az elmúlt évek regénytermése alapján – gondoljunk a kultúrpolitikai allegóriaként is olvasható Kitömött barbárra, a Báró Wenckheim hazatér közéleti szatíra felé kacsingató apokaliptikus történetére vagy a Káli holtakban egymással összekapcsolva megjelenített művészi és nemzetpolitikai kérdésekre –, egyáltalán nem hat a könyvben erőltetettnek. Legfeljebb kissé laposnak, de erről majd később.

 

A könyv főhőse Lente Bálint, fiatal internetes újságíró, aki párkapcsolati konfliktusa elől kamaszkorának helyszínére, Hajdúvágásra menekül, ahol viszontlátja régi barátját és volt szerelmét. Szökésével munkahelyi konfliktusba is keveredik. Szerkesztője utasítása alapján be nem jelentett kimaradását csak úgy teheti jóvá, ha az alföldi kisvárosban rátalál valamilyen izgalmas helyi sztorira. Véletlenül a keze ügyébe is kerül egy magnókazetta, amelyet egy rejtélyes tüdőszanatórium ápolója vett fel a nyolcvanas években. A szalagon egy vastüdőben fekvő beteg, Aszalós vallomása hallható, aki még egészségesen, gyermekkorában sokkoló esemény tanúja volt: az ’56-os forradalom idején a kisváros maroknyi zsidósága ellen a felheccelt tömeg majdnem tragédiába torkolló pogromot hajtott végre. A fiktív Hajdúvágásra helyezett cselekmény valós történéseken alapszik, amelyet Krusovszky Völgyesi Zoltán történész könyve alapján írt le (Kisvárosi történet – Az 1956-os forradalom és a zsidóellenes megmozdulások Hajdúnánáson, Budapest, Osiris, 2001), ám saját története regényességét sem mulasztotta el hangsúlyozni. Miközben Bálintnak a nyugtalanító tudás birtokában új életet kell kezdenie, talán maga is íróvá válik, miután rájön, hogy dokumentarista módon, az újságírás eszközeivel már nem áll módjában feldolgozni a megismert múltat.

 

A regény főszereplője és elbeszélője tipikus fiatal szellemi munkás – értelmiségi? –: vidéki városban született, majd a fővárosban járt egyetemre, és ott is kezdett el dolgozni az internetes hírportál újságírórajént. Életének ritmusát elhagyott vizsgák, végtelen ivászatok, albérletekben tartott házibulik és persze a kötetlen munkaidővel, az alkalmi munkákkal és a prokrasztinációval járó egzisztenciális aggodalmak adják. A könyv valahol persze a felnőtté válás története is, de közben újra is definiálja a felnőttség fogalmát, így azt egy olyan bonyolulttá vált világban is értelmezni tudjuk, ahol – mondjuk – a hivatás megtalálása és a családalapítás korántsem magától értetődő. A realista kódot követő társadalomábrázolás ugyan önmagában nem erény, de annak örülhetünk, hogy végre olyan regény született, amely valós képet ad azokról a problémákról, amelyek valóban meghatározzák az egyemet végzett harmincasok életét. (Nem tudok szó nélkül elmenni a dolog irodalompolitikai következményei mellett sem: a magát fontos közéleti-kulturális kérdésekben, például a Kárpát-medencei Tehetséggondozó ügyében exponáló Krusovszky olyan szereplőket és helyszíneket teremtett, amelyek értelmezhetetlenek a kultúrpolitikai vitákban olykor még most is instant felmelegített dichotómiák – kuruc-labanc, urbánus-népies – felől. Miután belepillantottunk Lente Bálint életébe, többé nem tudhatjuk, ki a fővárosi, a „körúton belüli”, és ki a vidéki. Krusovszky regénye érvényteleníti az ezekre a kérdésekre adható egyszerű válaszokat.)

 

Ismerős hős, ismerős helyzetek – ezért lehet nagyon szimpatikus, magával ragadó a könyv. Néha túlontúl is ismerős ez a világ: szinte már kiszámítható. A kiszámíthatóság ott van a cselekményben: az olvasó előbb sejti meg, hogy az egyik mellékszereplő meleg, mint legjobb barátja, vagyis a narrátor, és az sem okoz talán számára meglepetést, hogy ez a helyét nem találó fiú később öngyilkos lesz. A kiszámíthatóság ott van az elbeszéléstechnikai fogásokban: a regény első, bevezető része rafinált cliffhangerrel ér véget, amelyet az író a regény végén ugyanolyan kifinomultan, de kissé fantáziátlanul el is varr aztán; sokat látott megoldás az is, ahogyan a pogrom szemtanújának vallomását hordozó kazetta természetesen elkallódik – őszintén, számított rá az Ottlikon edzett olvasó, hogy a bizonyíték megmarad, és a főhős diadalmasan bevonul vele a szerkesztőségbe? –, sőt az író még a vallomás egykori egyetlen fültanúját is „megöli” egy autóbalesetben, így az olvasó kénytelen Bálint emlékezetére hagyatkozni. De a kiszámíthatóság ott van a regény világába beszivárgó reáliák adagolásában is: pontosan tudjuk, mire gondol, amikor az egyik legismertebb internetes hírportál szerkesztőségének szétveréséről, a teherautó rakterében megfulladó menekültek tragédiájáról, a romagyilkosság ügyében hozott ítéletről, a vidéki cigányság társadalmi megítéléséről beszél, de a Wass Albert-szobrok elszaporodása, a kisvárosi Trianon-emlékművek bosszantó ötlettelensége is mind-mind olyan referenciák, amelyek mögött nem nehéz felismerni az ideális olvasójával összekacsintó írót. A főszereplő Lente Bálint mindazzal együtt, ami vele történik, amit lát vagy amiről hall, a magyar emlékezetpolitikai és közéleti reflexió állatorvosi lova. A narrátor nem prédikál, nem foglal állást doktrinér módon, a regény egészének kulturális-közéleti pozíciója mégis a napnál is világosabb. Ebben a pozícióban önmagára ismerhet az olvasó, de a felfedezés kockázata elmarad. Ilyesmit legfeljebb a történelmi közelmúlttal szembesítő fejezetek tartogatnak számunkra.

 

Itt kell elismernünk a témaválasztás ügyességét: ugyan némi rosszindulattal akár azzal is vádolhatnák Krusovszkyt, hogy a hajdúnánási pogrom történetének feldolgozásával a könnyen elérhető figyelemre vágyik – mintha csak elirigyelte volna Závada Egy piaci napjának vagy az 1945 c. film szakmai sikerét –, mégis olyan epizódjára tenyerelt rá a hazai antiszemitizmus történetének és 1956 emlékezetének, amely még az átlagosnál is kevésbé kibeszélt és a megszokottnál is ismeretlenebb. Az ’56-os forradalom árnyoldala főleg a budapesti lincselések kapcsán öröklődik kulturális emlékezetünkben, a vidéki események megidézése és az antiszemita indulatokkal való összekapcsolása kétségtelenül Krusovszky személyes érdeklődésének köszönhető. Ezzel együtt már regény erőteljes figyelmeztetés: a múltbéli, elfojtott traumák és a körülöttünk zajló embertelenségek párhuzamba állíthatók, és joggal mondhatjuk, hogy történelmi időket élünk, és annak, amit teszünk, ugyanolyan súlya van, mint annak, amire emlékezni kötelességünk lenne.

 

Ahhoz, hogy ez működjék, persze az kell, hogy a regény mint szöveg is helytálljon magáért. Ebben segít a lendületesen olvasást ösztönző, magával ragadó stílus – bár Krusovszky néhány hasonlatát kissé modorosnak érzem –, a könyv igazi erénye viszont a cselekmény szimbólumteremtő erejében rejlik. A felnőtté váláshoz kapcsolódik az apává válás kérdése, amely különösen szép és fájdalmas, a könyv egészén átívelő motívum: miközben az elbeszélő tudtán kívül majdnem apa lett kamaszkori barátnőjétől, addig azzal a szerelmével, akit felnőttként egész életére társul választ, a regény által átfogott idő alatt hiába próbálkozik. Az ehhez hasonló megkésett rádöbbenések, a fordulatot hozó felismerések szerkesztőelve több vonatkozásban is meghatározó Lente Bálint történetében. Mint több ízben is kiderül, a főszereplő ugyanúgy vak az őt közvetlen közelről érintő problémákra, mint ahogy a társadalom történeti emlékezetéből is kihullnak az igazán kellemetlen traumák. A könyvben az utazás az emlékezés metaforájává válik, amelynek révén a történelmi múlttal való számvetés találkozik a személyes múlt eltemetett rétegeinek a felfedezésével. Az oidipuszi vakság és az utazás jól bejáratott szimbolikája azonban igazán csak azzal az elbeszélői pozícióval kiegészülve válik lebilincselővé, amely miatt a regény valóban felejthetetlenné válik: ez a vastüdőbe kényszerült beteg vallomása. Aszalós géphez kötött, mozdulatlan élete a múltban való megrekedés jelképeként szépen ellenpontozza a múltról eleinte mit sem sejtő Lente Bálint utazását saját kamaszkorának színhelye felé. A betegápoló külföldre költözése, majd hirtelen halála a továbblépés lehetetlenségét példázva párhuzamba állítható Bálint legfőbb konfliktuskezelési módszerével, tudniillik azzal, hogy bejelentés nélkül lelép: így szökik meg a regény elején barátnőjétől, majd így próbál menekülni kamaszkorának helyszínéről is, nem is sejtve, hogy hátrahagyott félkész egzisztenciája többé nem várja vissza. A menekülés tehát egyikük esetében sem lehet sikeres, viszont Bálintnak megadatik életének újjáépítése, de csakis a múltért való felelősségvállalás különféle formáinak elsajátítása árán: nem véletlen, hogy mielőtt megtalálná a végső kulcsot a hajdúvágási pogrom történetéhez, előtte saját családjával is érettebb, felnőtt emberhez méltó viszonyba kell kerülnie, jelesül neki kell gondoskodnia agyvérzésen keresztülesett, lábadozó apjáról.

 

Az emlékezetpolitikai szempontból releváns kérdésfelvetések és az erős jelképek mellett azonban húsvér alakokra is szükség van egy regényben, és Krusovszky Dénes itt is remekel. Lente Bálint, aki minden jellemhibájával és emberi esendőségével együtt szerethető, szimpatikus figura, lehetne valamivel érdesebb, karcosabb jellem is, de mindenképpen hiteles alak. Viszont az igazán maradandó szereplő az ápoló, akinek a megrajzolásakor az író túllépett azon a tévhiten, amely szerint az olvasói rokonszenvnek egybe kell esnie a társadalmilag elfogadott normalitással. Antiszociális, szexualitását nehezen megélő, a rábízottakkal mégis figyelmes emberként az ápoló olyan helyzetekbe keveredik – elsősorban a szanatórium lakóival –, amelyek leírása önmagában is elég ok, hogy a regényt elolvassuk. Mindehhez az is hozzájárul, hogy Krusovszkynak nagyszerű érzéke van a csúcsjelenetek felépítéséhez. Abban a részben, amelyben az ápoló úgy dönt, betege kérésére lekapcsolja a vastüdőt, a regény áradó mondatai szinte láthatóvá teszik a tudat felszikrázását, villanásait és kihunyását, a regény befejező szavaival pedig olyan magabiztosan merészkedik az író a közhely és a giccs közelébe, ahogy azt csak a legnagyobbak merik. Érdemes hozzáolvasni a Swann végét. Krusovszky még ezt is épp bőrrel megússza.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva