SzIF Online

Neszlár Sándor: Terepszemle 10.

Régen járhatott a lakásban, mert eléggé áporodott volt a levegő, a folyosón cipők és ruhák voltak ledobálva, de közel sem volt akkora rendetlenség, mint amilyen például a Herceg szobájában szokott lenni, Anita, úgy ahogy volt, ruhástól leroskadt a kanapéra, és becsukta a szemét, azt hittem egyből el is alszik. Már éppen meg akartam volna fordulni, és kiosonni, amikor megszólalt: Várj még, ne menj el! Hozz nekem egy kis vizet, csak egy pohárral! – mondta könyörgő hangon. Nem a színpadon vagy, nem kell előadnod magad, anélkül is értem! – válaszoltam.

 

Október

 

A minisztériumi ember tapogatózó szavaiból számomra úgy tűnt, mintha tényleg nem lennének száz százalékosan biztosak a Herceg halálával kapcsolatban, az lepett meg igazán, hogy valami miatt ez egyre jobban zavarta őket, korábban nem voltak ennyire finnyásak. Az már korábban is egyértelmű volt, hogy nem az igazság érdekli őket, főleg objektíven nem, hanem az, hogyan tudják a Herceget egy számukra kiemelt jelentőségű, új ügyben felhasználni. Ha még ők is a sötétben tapogatóztak, akkor én még inkább nehezebb helyzetben voltam, az ösztöneim azt súgták, hogy az ügy kapcsán az Anita nevű színésznőnek fontos lehet a szerepe, viszont ahhoz, hogy kiderítsem, milyen formában, további információkra lett volna szükségem. Csupán egy találkozónyi előnyöm volt velük szemben, nem tűnt valami soknak, ennyiből kellett kihoznom a legtöbbet, igyekeztem tehát újra a lehető legpontosabban felidézni az eseményeket.

 

Még a kastélyban laktunk, amikor a Herceg apja egyik hajnalban bejött a szobámba, és a kezembe nyomta a kocsikulcsát. „Be kéne menned a városba!” – mondta. „Rendben, és mikor?” – kérdeztem álmosan. „Most azonnal, öltözz!” „Tessék?” „Mit értetlenkedsz folyton? Mit nem lehet ezen nem érteni? Beülsz az autóba, és elmész az adott címre!” „Idáig értem” – mondtam miközben elkezdtem öltözködni. „De mi a pontos cím, hová is kell mennem?” – kérdeztem. „Azt majd megmondja neked, ott vár a kocsiban. Siess, én túl sokat ittam, nem tudok így vezetni!”

 

Lassan öltöztem fel, gondoltam, bárki is lehet az utas, nyugodtan várhat egy kicsit, közben azon tűnődtem, hogy vajon kivel húzódhatott el már megint a tárgyalás. Az udvarra kilépve megborzongtam, hűvös volt, bántam, hogy nem vettem fel inkább egy kabátot, átszaladtam a harmatos füvön, az istállónál már égett a villany, de nem láttam a lovászokat, mire a kocsihoz értem egészen nedves lett a cipőm. Az utas már bent ült a hátsó ülésen, aludt, nem ébresztettem fel, gondoltam, elég lesz majd a városban megkérdezni a címet, meglepődtem, nem egy nőre számítottam, de így már mindent értettem, a Herceg apja már nem akart vele többet foglalkozni, egyszerűbb és kényelmesebb volt neki rám sózni a szeretőjét. A szerpentin felé mentem, szerettem a sötétben áthajtani az erdőn, bekapcsoltam a reflektort, és csak az utat figyeltem, az álmosságom egyik pillanatról a másikra eltűnt.

 

„Mióta dolgozol neki?” – szólalt meg váratlanul, én meg úgy megijedtem, hogy majdnem félrerántottam a kormányt. „Bocsáss meg, nem aludtam, csak becsuktam a szemem!” – kezdett magyarázkodni. „Most már mindegy! A címet elárulod, hová is megyünk?” – kérdeztem. „Menjünk be a városba, majd a nagy hídnál mondom tovább!” „Rendben, egyébként meg nem dolgozom neki! Így alakult, nem volt más választásom!” „Nem volt választásod, vagy ez volt a kényelmesebb út?” – kérdezett vissza. „Ebben a sorrendben!” – nevettem el magam kényszeredetten. „Előbb a kényszer, aztán a kényelem tartott meg náluk.” „És most mi a helyzet?” „A bosszú!” – feleltem, magam se tudom, hogy miért, talán, hogy imponáljak neki. Aztán csend lett, csak a motor zúgása hallatszott, én meg egyre erősebben markoltam a kormányt, éreztem, hogy izzadni kezd a tenyerem.

 

„Megállnál egy kicsit? Azt hiszem, rosszul leszek!” – szólalt meg újra, de már nem ijesztett meg, lassítottam, és megálltunk az út szélén, akkor járhattunk a szerpentin közepén, a magas fák miatt viszonylag még sötét volt. Kinyitottam neki az ajtót, alig bírt kiszállni, szabályosan ki kellett emelnem a kocsiból, egyszerre tűnt törékenynek és erősnek, ahogy közel hajoltam hozzá egyből megértettem a Herceg apját, mert nagyon szép nő volt, a parfümjét éreztem csak émelyítőnek. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy csak megjátssza magát, hiszen az autóban teljesen érthetően beszélt hozzám, de hamar rájöttem, hogy valóban részeg, a magas sarkújában alig tudott lépkedni az út menti avarban, szinte oda kellett húznom a korláthoz.

 

„Pedig csak egy kis pezsgőt ittam!” – szabadkozott, miközben próbált mélyeket lélegezni. „Azt hiszem hányni is fogok!” – motyogta. Próbáltam segíteni neki, átkaroltam a derekánál, és tartottam a fejét, öklendezett, de nem hányt, csak nagyokat köpött. „A táskámban van zsebkendő, idehoznád nekem? Most már jobban leszek!” – mondta, és visszaült a korlátra. Odavittem neki a táskáját, sokáig matatott benne, mire megtalálta a zsebkendőjét, aztán lassan megtörölte a száját. „Még pár perc türelmet kérnék! Bocsánat, hogy ennyi baj van velem!” „Semmi gond, ráérünk! Visszaüljünk a kocsiba, ott nincs ilyen hűvös?” – kérdeztem. „Ne, maradjunk itt inkább, még jól esik a hideg! Most biztosan szánalmasnak találsz, meg is értem, egy ostoba libának gondolhatsz, pedig nem vagyok az, hidd el!” Feltettem a két kezem: „Én nem gondolok semmit sem, elrontottad a gyomrod és kész, előfordul mással is.” „Ne mentegess, én se hazudhatok magamnak, csak most egyszerűen nem bírok egyedül maradni, mindig kidobnak, mint egy kutyát!” „De hát akkor, miért nem keresel magadnak valaki mást?” – kérdeztem. „Nem lehetsz ennyire naiv! Nem engedhetem meg magamnak, hogy szakítsak vele, főleg azok után, hogy mennyi mindent feláldoztam ezért a kapcsolatért!” „Értem!” – válaszoltam. „Már hogy értenéd, te szerencsétlen!” – fordult felém dühösen. „Te biztosan ismered Flammát, mindig is olyan akartam lenni, mint ő, gátlástalanul célratörő, soha semmiben sem kételkedő, de nekem egyszerűen nem megy, hiába szeretnék!” „Mióta vagytok barátnők Flammával?” – kérdeztem csodálkozva. „Mi soha nem voltunk igazán barátnők, főleg azután, hogy az apja szeretője lettem. Flamma csak saját magát szereti, senki mást, talán még az öccsét kicsit. Nála soha nem lehet tudni, miért áll szóba az emberrel! Talán az tetszett meg neki, hogy színésznő vagyok, vagy megsajnált, mint ahogy egy kidobott kismacskát szoktak az emberek, de az is lehet, hogy az tetszett meg neki, hogy a színház mellett még pincérnőként is dolgoztam. Őszintén fogalmam sincs, hogy miért kezdett barátkozni velem! Nem messze volt az egyetemtől az a kis kávézó, ahol dolgoztam, Flammával ott melegedtünk össze, folyton ott volt, megállás nélkül dohányzott és kávézott, közben meg olvasott. Ugye, nem untatlak, csak beszélek itt összevissza?” – tette a kezét a vállamra. „Ne haragudj, hogy ezekkel a dolgokkal terhellek!” „Nem terhelsz!” – mondtam neki, őszintének tűnt, de közben végig az motoszkált a fejemben, hogy talán most is csak egy szerepet játszik. „Egyszer ott találkozott az apjával, fogalmam se volt róla, hogy egy miniszter lánya, az apja meg véletlenül otthagyta a táskáját, és visszajött érte.” „Véletlenül, persze!” – nevettem magamban, ismertem az öreget, nála egy szőke, fiatal lány, soha sem volt véletlen. „Eleinte próbáltam titkolni Flamma előtt, de inkább elárultam neki, hogy ne csináljon botrányt, de azóta is attól rettegek, hogy egyszer csak úgy besétál a színházba, és csinál valami őrültséget, mondjuk, felgyújtja az öltözőmet, mert bármi kitelik tőle.” Aztán minden átmenet nélkül felpattant, és azt mondta: „Eleget fecsegtem, bocsánat, hogy rád zúdítottam az életemet! Induljunk!” – mondta, és viszonylag határozott léptekkel beszállt a kocsiba.

 

Azután már nem szólalt meg, csak a híd után mutatta az utat, egyébként ismertem is nagyjából a környéket, nem messze volt az akkori Operától. „Meg is érkeztünk!” – mondta egy magas ház előtt. „Itt élek, vagyis itt szoktam aludni. Fel tudnál kísérni? Nem érzem még túl jól magam!” „Nekem vissza kell mennem a kastélyba!” – válaszoltam. „Mitől félsz?” – kérdezte gúnyosan. „Csak nem tőlem? Nem működik a lift, jól jönne egy kis segítség, mint szolga kérem a másik szolgától!” Értetlenül néztem rá. „Gyűlölök egyedül belépni a lakásba, utálom, hogy nem vár senki! Olyan nehéz ezt megérteni? Főleg neked?” – kérdezte, szinte már sírva. Ismét nem tudtam eldönteni, hogy újból szerepet játszik-e, mert ahhoz túl giccses volt a jelenet, vagy hogy tényleg őszinte volt-e hozzám a maga módján, viszont igaza volt, valóban nem siettem sehová, amúgy se tudtam volna visszaaludni.

 

A harmadikon lakott, a lépteinktől visszhangzott a lépcsőház, belém karolt, már elhagytuk az első emeletet, amikor hallottam, hogy fent valaki beszállt a liftbe, és elindult lefelé, Anita úgy tett, mintha észre se venné, még arra se vette a fáradtságot, hogy szabadkozni kezdjen, helyette a kezembe nyomta a kulcscsomóját, hogy én nyissam ki az ajtót.

 

Régen járhatott a lakásban, mert eléggé áporodott volt a levegő, a folyosón cipők és ruhák voltak ledobálva, de közel sem volt akkora rendetlenség, mint amilyen például a Herceg szobájában szokott lenni, Anita, úgy ahogy volt, ruhástól leroskadt a kanapéra, és becsukta a szemét, azt hittem egyből el is alszik. Már éppen meg akartam volna fordulni, és kiosonni, amikor megszólalt: „Várj még, ne menj el! Hozz nekem egy kis vizet, csak egy pohárral!” – mondta könyörgő hangon. „Nem a színpadon vagy, nem kell előadnod magad, anélkül is értem!” – válaszoltam bosszúsan.

 

Kimentem a konyhába, végig nyitogattam a szekrényeket, de sehol nem találtam poharat, csak az ablakpárkányon egy borospoharat, az aljára száradt vörösborral, kinéztem az ablakon, az udvaron egy nő kezdett söprögetni, úgy ahogy elmostam, az első öblítésnek olyan színe volt, mint a vérnek. Amikor visszamentem a nappaliba, már nem volt a kanapén, csak a kabátja, kicsivel arrébb megláttam a csizmáit, követni kezdtem a ruháit, és sorban felszedegettem őket, előbb a pulóverét, a blúzát, aztán a szoknyáját, a melltartóját és a harisnyáját, a hálószobában értem utol, az ágyban feküdt, csak a haja látszott ki a takaró alól, leraktam a ruhákat egy székre, a poharat meg az éjjeli szekrényre, lekapcsoltam a lámpát, még mormolt valamit, nem értettem pontosan, talán azt mondta, hogy később bánni fogom.

 

Az egész visszaúton azon törtem a fejem, hogy tényleg balek vagyok-e, vagy csak úriember, aki nem használt ki egy kínálkozó lehetőséget, mindenesetre, amikor beálltam a garázsba, a Herceg bukkant fel. „Legközelebb ébressz fel, ha itt van!” – mondta fenyegetőzve. „Kicsoda?” – kérdeztem csodálkozva. „Ne tettesd magad nagyobb hülyének, mint amilyen vagy! Szólj nekem és kész, mit nem lehet ezen nem érteni?!” A Herceg mindig is képes volt rá, hogy meglepjen, arra viszont végképp nem számítottam, hogy pont éppen az apja szeretője fogja felkelteni az érdeklődését, de aztán felgyorsultak az események, és nekünk költöztünk kellett, Anita eltűnt a színről, legalábbis én úgy tudtam, egy dolog volt csak biztos, hogy többet nem kellett befuvaroznom a városba.

 

Utólag visszagondolva is minden kuszának és zavarosnak tűnt, hogy jobban átlássam a dolgokat még jegyzeteket is készítettem, de nem lettem okosabb, a Herceg apja mindig is diszkréten kezelte a nőügyeit, tudomásom szerint Anita volt az utolsó, aki a kastélyban is megfordult, ezért a továbbhaladás érdekében elhatároztam, hogy felkeresek egy könyvtárat, abban bíztam, hogy hátha felfedezek valami használható információt vele kapcsolatban.

 

A választásom a Kálvin térnél található Szabó Ervin nevű könyvtárra esett, muszáj volt egy kicsit felfrissítenem az ismereteimet, mert ahogy a Herceggel elköltöztünk, utána már nem nagyon követtük a hazai eseményeket.

 

***

 

Viszonylag hamar sorra kerültem az információs pultnál, és kiváltottam a tizenkét hónapra szóló ingyenes olvasójegyemet 200 forintért. „Újabb 200 forint, újabb vár, ezúttal a tudomány várába” – mosolyodtam el magamban, csak azt nem értettem, hogy akkor miért hívják ingyenes jegynek, ha mégis fizetni kell érte. Amíg vártam a soromra, a belső teret nézegettem, arra tippeltem, hogy az előtér korábban egy belsőudvar lehetett, amit utólag fedhettek be, egyszerre volt légies és praktikus. Egy nagy faajtó előtt egy díszes információs tábla állt: KEDVES OLVASÓINK! TÁJÉKOZTATJUK ÖNÖKET, HOGY A KÁVÉZÓ TECHNIKAI OKOK MIATT ZÁRVA TART. SZÍVES MEGÉRTÉSÜKET KÖSZÖNJÜK: FSZEK. Eszembe nem jutott volna a büfébe menni, de amikor kiderült, hogy nem lehet, egyből sóvárogni kezdtem egy kávé után.

 

Bent a liftek mellett egy csigalépcsőn indultam fel. „Nem tudok elszakadni tőlük!” – gondoltam magamban. Szerencsére ez sokkal szélesebb volt, mint a Toronyban, amely még napokig kísértett álmomban, többször is arra riadtam fel, hogy megbotlok a tetején, és gurulni kezdek lefelé, olyan érzésem volt, mintha le akarnék esni az ágyról. Jobb kézre egy gyerekrészleg volt, aztán a szabadpolcos rész következett, ott a pultnál megkérdeztem a könyvtárosnőt, hogy a korábbi napilapokat és folyóiratokat merre találom, elsősorban a színházi és művészeti lapok érdekeltek.

 

Egy újabb szinttel kellett feljebb mennem, azon belül is a galériára, természetesen csigalépcsőn, ott sorakoztak egymás mellett bekötve több évtized hírei, véletlenszerűen kiválasztottam egy színházi folyóiratot, leültem az egyik üres asztalhoz, és lapozgatni kezdtem.

 

Furcsa volt úgy keresni valamit, hogy nem tudtam pontosan, mit is szeretnék megtalálni, és arról se volt fogalmam, hogy egyáltalán merre kéne kutakodnom, mindenesetre nagyon lelkesen vágtam bele a nyomozásba. Közben éreztem, hogy egyre inkább melegem lett, de nem csoda, mivel az utóbbi napokban dupla pulóverben kezdtem el járni, mert hirtelen annyira lehűlt a levegő, hogy már a télikabát elővételét is fontolgattam.

 

„Mintha csak egy tűt keresnék a szénakazalban!” – gondoltam magamban. „Vajon ki lehetett az az ember, aki annyira elszántan kutakodott egy tű után, hogy később szólás lett a hősies küzdelméből?” – tűnődtem tovább, volt is rá időm, mert az én tűm, Anita, sehogy sem akart felbukkanni, és mivel nem volt túlságosan kényelmes a szék, amin ültem, ezért elindultam, hogy egy kicsit komfortosabb helyet találjak magamnak a könyvtárban.

 

Szerettem, hogy mindenhol egy kis zugot lehet felfedezni, ahol meghúzódhatnak az olvasók, volt aki könyvekkel bástyázta körbe magát, valaki előtt egy nagy anatómiai atlasz hevert, ha jól láttam, az emberi szívet tanulmányozta, egy szemüveges fiú éppen képregényt rajzolt, egy idősebb nő pedig egy regényt olvasott teljes átéléssel.

 

Átmentem egy kisebb olvasótermen, amiből egy díszes szoba nyílt. „Könyvtárszoba a könyvtárban” – mosolyodtam el magamban, olyasmi volt, mint régen a Hercegéknél a kastélyban, körben a plafonig könyvekkel volt tele, még az ablakok között is, mindenhol aranyozott faberakások voltak, nem sajnálták a díszítést, nekem ez már túl sok volt, viszont a kandalló előtti nagy, sárga fotelek kényelmesnek tűntek, lehuppantam az egyikbe, és élveztem, hogy nem járkálnak körülöttem.

 

Szükségem is volt egy kis nyugalomra, mert úgy éreztem, hogy zsákutcába kerültem, naiv módon azt hittem, hogy a lapokban egyből rátalálok Anitára, és akkor onnan már közelebb leszek a megoldáshoz, de minél inkább nem jutottam eredményre, annál inkább kezdtem úgy érezni magam, mint egy sarokba szorított állat. Nem bízhattam senkiben, főleg nem a minisztériumi emberben, az egyetlen esélyem az volt, hogy valami miatt a sakktáblájukon még szükségük volt rám, csak éppen azt nem tudtam, hogy milyen szerepet szántak nekem: a bármikor feláldozható parasztét, vagy egy olyan tisztét, akinek a megtartásán elgondolkoznak azért, de szinte mindegy is volt, mivel leginkább ők diktálták a szabályokat, amelyet nyilván mindig a saját maguk érdekei szerint alakítottak ki.

 

Mellettem elaludt egy lány, a szemközti asztalnál pedig egy srác alig bírta levenni a szemét a vele szemben ülő nő dekoltázsáról, aki rendületlenül húzta alá a mondatokat a szövegkiemelőjével. Muszáj volt felállnom, mert különben én is elaludtam volna, folytattam tovább a könyvtár felfedezését, sorra tárultak fel előttem a palota rész díszes termei, kicsit olyan érzésem támadt, mintha újra a Hercegéknél lennék, ösztönösen keresni kezdtem a közös pontokat, hamar meg is találtam, mind a két hely egyszerre volt elegáns és személytelen. Ugyanúgy kezdtem érezni magam, mint amikor először jártam körbe egyedül a kastélyt, amikor a Hercegék elutaztak egy távoli rokon esküvőjére, engem meg otthagytak, őrizni a házat. Minden este körbe kellett mennem és ellenőrizni az ablakokat, hogy mindegyik rendesen be van-e zárva, akkor döbbentem rá, hogy mennyire rideg is az egész épület, és bár azt csinálhattam volna, amit csak akarok, inkább behúzódtam a szobámba, feküdtem az ágyamon, és örültem, hogy nem kell utasításokat végrehajtanom.

 

Az egyik kisebb szobából újabb tágas termek nyíltak, tele voltak asztalokkal és az elengedhetetlen zöld burájú lámpákkal, bal kézre pedig egy nyitott ajtót vettem észre, egyből felkeltette az érdeklődésemet, elindultam abba az irányba, kíváncsi lettem, hogy mit találok mögötte. Egy díszes lépcsőházba vezetett, egykor ez lehetett a bejárat, két oldalt vörös szőnyeggel borított lépcső vezetett le, a jobb oldalin indultam el. „Újabb lépcső, ezek követnek engem!” – gondoltam magamban. „Vagy én őket!”

 

Megálltam az első fordulónál, lenéztem az aljáig, egy másodpercig sem hezitáltam, elővettem a fényképezőgépet, és lefotóztam, nem érdekelt, hogy nincs elég fény, csak az, hogy az enyém legyen a pillanat. 

Csak miután elpakoltam vettem észre, hogy a lenti ajtó nyitva állt, egy férfi cigarettázott előtte, a másik oldalon indultam vissza, közben megszólalt a hangosbemondó, de nem értettem pontosan, hogy mit mondott.

 

Ideje volt visszatérnem a folyóirat-olvasóba a pulóveremért. Ahogy végigmentem az asztalok között többen is rám néztek, én pedig behúzódtam a sarokba, hogy még utoljára alaposabban körbe tudjak nézni. A plafonig felfutó díszítések egyszerre tűntek szépnek és giccsesnek, előkelőnek és hivalkodónak, a csillárok szintén, mégis lenyűgöző volt az egész, csináltam is róla egy fényképet.

Aztán egy tükrös folyosóra keveredtem, és akkor tudatosult bennem, hogy annak ellenére vittem magammal a fényképezőgépet a könyvtárba, hogy nem is szerepelt a listán, ez volt a kisebbik baj, ami jobban aggasztott, hogy teljesen úgy viselkedtem, mintha igazi terepszemlén lettem volna, dühített, hogy már mindenféle kényszerítés nélkül is úgy kezdtem viselkedni, amit elvártak tőlem.

 

Az emberek lassan kezdtek pakolászni, záróra lehetett, a fenti galérián is már csak egy fiatalember ült, aki a telefonjával éppen néhány fényképet készített az előtte heverő, megsárgult újságból, ha jól láttam, valami karikatúrákat fotózott, aztán ő is indulni készült.

 

Visszaültem a székre, masszírozni kezdtem az arcomat, nagyokat fújtattam, fáradtnak és kimerültnek éreztem magamat, már éppen becsuktam volna a színházi lapot, amikor tettem még egy utolsó kísérletet, és lapozgatni kezdtem, hátha mégiscsak szerencsém lesz.

 

Arra az időszakra koncentráltam, amikor Anitát fuvaroztam, és találtam is egy rövid kritikát, amiben megemlítették a nevét, megvolt tehát az első nyom, aztán megszólalt újra a hangosbemondó, ezúttal pontosan értettem, mit mond a női hang: „Kedves olvasóink, a pontos idő 19 óra 40 perc, tájékoztatjuk önöket, hogy a könyvtár 20 órakor bezár, köszönjük a figyelmüket!” „Nagyon szívesen!” – mondtam magamban, és még lázasabban kezdtem forgatni a lapokat, bár tudtam, hogy ha órákon keresztül nem találtam semmit, akkor húsz perc alatt se fogok.

 

 

Neszlár Sándor

 

 

Tartalomjegyzék


Terepszemle 1. (Január)

 


Terepszemle 2. (Február)

 


Terepszemle 3. (Március)

 

Terepszemle 4. (Április)

 


Terepszemle 5. (Május)

 


Terepszemle 6. (Június)

 


Terepszemle 7. (Július)

 


Terepszemle 8. (Augusztus)

 


Terepszemle 9. (Szeptember)

 


Terepszemle 10. (Október)

 


Terepszemle 11. (November)

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva