SzIF Online

Balogh Gyula prózái

Ahogy tanultuk, futottunk, be a nádasba, a szúnyogok közé. Ott aztán hasra vágódva lapítottunk, míg el nem múlt a veszedelem. Mindenki tudta, hogy arra mi is ráfázunk, ha a Paszternákot megbüntetik. Mikor a kocsi elhajtott, kézbe fogtuk a kapát, feltápászkodtunk, elsőnek az öreg Zsuzsa, végül sorban mind kimásztunk a gazok közül. Csak az Imola maradt lenn, a Gecitemető. Aki akkor látta először a kísértetet.

 

 

Balogh Gyula 2016-ban elnyerte a Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjat. 2017 óta az SZTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója. A szépirodalom és irodalomtudomány mellett aktívan foglalkozik rendezvényszervezéssel és számos alkalommal találkozhatunk vele a Huckleberry Guys blues zenekar énekes-gitárosaként is.

 

 

A Temető

 

Nagykőrösön idénymunkások szálltak fel, látásból ismertem őket, az egyiknél zsák krumpli, a másiknál zsugor cukor. A fizetség mellé kaphatták a konzervgyárban. Az állomáson a gép szerelemről és utazásról jósolt nekik, épp erről dumáltak, mikor melléjük léptem. – Új felszállók! A retúrjegyek Kiskunhalasig szóltak. Közelebb nem akadt meló? Kérdeztem magamban. Itt az Alföldön úgy rohangál az ember munka után, mintha a szél kergetné, akár a homokbuckákat, a Gödöllői-dombságtól a vajdasági kukoricaföldekig. Persze ideig-óráig bárhol elviselhető.

 

Még gyerekek voltunk, mikor mi is rendszeresen átjártunk Nagykőrösre a Paszternákhoz. A húgom tíz, én tizenkét éves. A Tata beszélte le a napszámot, hadd tanuljunk. Ha nem mást, hát korán kelni. Háromnegyed négy. Hiszen a sárgaponyvás teherautó minden reggel félötkor indult ki a földre, aztán délután valahogy ugyanígy jött visszafelé. Már nem emlékszem jól a nevekre, de olyan heten, nyolcan zötykölődtünk hátul a platón. A többiek gyalog jártak ki egyenest a földre vagy biciklivel. A kocsi rendszerint az öntözőcsatorna partján tett ki, ott osztották el a feladatokat. Szedtünk paradicsomot, padlizsánt, cukkinit, patisszont, de sok volt a gyomlálni, kapálni való.

 

A földre főként asszonyok jártak. – Azok bírják a hajlongást. Mondogatta a Pista, aki, ha néha kijött, rögtön ugratták az öreg Zsuzsával, hogy így meg úgy. – Na, csak férgeld meg, nem olyan vénasszony az! De a Pista mindig csak legyintett, hogy a szerelem a költőknek való, meg aki pénzt kap érte, őneki elege volt. – Jaj, újabban hogy válogat! Krákogtak az asszonyok. Mi meg csak nevettünk, miközben a raklapokból ácsolt kalodákba öntöttük a paradicsomot. Eleinte persze kikezdtek minket, ha nem bírtuk a tempót, vagy túlzottan jól éreztük magunk. – Mi ez? Kutyaszar-köpölyözés. Így kell, ni! Tanított horolni a Marika.

 

De a durva munka ellenére akadt azért szórakoznivaló. Emlékszem, mikor ez a Mari egyszer a csatornapartra guggolt, hogy komolyabban könnyítsen magán. Addig-addig fészkelődött, hogy végül, úgy ahogy volt, letolt harisnyával, seggel a békalencsés vízbe borult. A legnagyobb baja persze az volt, hogy összemarták a szúnyogok. – Most nézd meg, csupa kelés leszek, mint a csicsóka! Kiabált.

 

De ezen a nyáron történt, hogy az Imola a földön elvetélt. Onnan vitték be a mentők egyenesen a klinikára. Ez azért is volt furcsa eset, mert a lányról mindenki úgy tudta, hogy meddő. A háta mögött úgy is hívták, hogy Gecitemető, később aztán meg csak, hogy Temető. Ezután viszont napokig nem is lehetett róla semmit tudni, csak akkor hallottunk ezt-azt, ha valaki bent volt látogatni. A lánynak állítólag látomásai voltak, olykor zihálva kelt föl, másszor inkább aludni sem mert, mert rögtön maga előtt látta a csecsemőt. Egyik nap például azt álmodta, hogy a gyermeke a troliról leszállva felgyalogolt a terhességi patológiára. Ahol aztán a váró piros műanyag székein, a falon lógó bébitápszer reklámok alatt üldögélő többi meg nem született magzattal együtt, korgó gyomorral tekergették egymás köldökzsinórjait. Máskor meg azt, hogy az ágy szélén kuporgó apróság a mutatóujjára fogott kis kezével csak arra vár, hogy amint elalszik, az arcába nyomhassa a lepecsételt hófehér kórtermi párnát. Végül megtudtuk, hogy az orvos azt tanácsolta az Imolának, hogy nevezze el a halott csecsemőt. Hogy majd attól megszűnnek a rémálmai. Ez aztán tetszett mindenkinek. – Ez kell az Imolának. Fiú vagy lány neve legyen?

 

De csak az év első felében volt ilyen, szinte családias a légkör a földeken, júniustól, ahogy hirtelen sűrűsödni kezdtek a tennivalók, messzebbről is jöttek munkások, egészen vad emberek. Verekedés, lopkodások. Úgyhogy részint ezért, részint pedig a jobb fizetségért a többséggel együtt mi is átjelentkeztünk csomagolni a konzervgyárba.

 

A jelentkezők névsorát évről évre a traktoros írta össze, aki a zöldséget szállította a gyárba. Az öreg folyton azzal ámított minket, gyerekeket, hogy azért osztották rá ezt a fontos feladatot, mert ő annak a bizonyos Mirelit Sándornak az unokája, aki egykor Csepelen a fagyasztott zöldséget feltalálta. Mirelit Sándor? De persze mi mindent elhittünk neki.

 

Szóval összeírta a jelentkezőket, aztán, ha a papírok rendben voltak, másnap hajnalban már indult is a kisbusz a konzervgyárba. A gyárban ez idő tájt paradicsomsűrítményt, félkész lecsót palackoztak. Ehhez először külön kellett válogatni a különböző minőségű zöldségeket. Méret, szín, forma szerint. Külön a sérült, nyomottakat. A seprűje persze ment mind a ketchupba. A földeken eleve külön gyűjtik a szebbeket és a lecsónak valót, de ha egy szakaszon már egyáltalán nem érdemes betakarítani, már nem a napszámosokkal szedetik össze a zöldségeket, hanem egy e célból kirendelt speciális traktorral, amely szortírozás nélkül rakja konténerbe a nagyjából paradicsom méretű akármiket. A teli tárolókat aztán a konzervgyárban egy gép szalagjára ürítik, így viszont, mivel a traktor nem válogat, el sem lehet kerülni a meglepetéseket. A futószalag mellett álldogáló asszonyok alig győzik kikapkodni a zúzógépbe igyekvő zöldségek közül a köveket, békát, patkányokat. Néha pedig a szalag egészen különleges szállítmányt tartogat. Egy reggel például, mikor az egyik majsai lány már éppen a háromnegyed nyolcas kávészünetről ábrándozott, egy szokatlanul nagy rögre lett figyelmes. Ahogy jobban megnézte, úgy látta, hogy tán még füle is van annak a göröngynek. Hát megvárta, míg elé ért, majd sikoltva a földre rántotta a termetes őzbakfejet. Minden bizonnyal megzavart orvvadászok hagyhatták a földön a trófeát, amelyet az említett gép a ketchupnak valóba beválogatott. És persze ez egy kivételes eset, de a pockokra, nagyobb földrögökre azért mindig figyelni kellett.

 

Nyár végére aztán újra összeállt a tavaszi brigád, a vendégmunkások hazabuszoztak és újra csak a helyiek jártak ki a földre. Egy nap visszatért az Imola is, a hideg is kirázott, mert mikor megérkezett, éppen ugyanott kapáltunk, pár száz méterre a vasúti átjárótól, a sínek mellett, ahol ő két hónapja elvetélt. Emlékszem, minket aznap is a paradicsomhoz osztottak, a társaság nagyobb részét pedig vele együtt a cukkínihez. Árnyék még a sorvégi pihenőhelyen sem volt, hogy legalább az italokat elrejtsük. Legközelebb csak a cukkínisek oldalán állt pár bodzabokor, ott tartottuk az ebédszünetet. Az irtózatos melegben nem akart igazán dolgozni senki sem. A Teri is folyton csak a dinnyébe kevert bóléért járkált, amíg aztán bele nem verte a kapát az előtte horoló lábába. Lett is nagy ordítozás, az öregasszonyok paradicsomokkal és földrögökkel dobálták egymást, míg végül az egyik sírva nem fakadt, és le nem tették a fegyvert.

 

A csata után, koradélutánig csendben telt az idő, töltöttük a zöldséges kalodákat, a pihenőnél szódavizet ittunk, tettük, ami a dolgunk. Olyan félháromkor viszont a távolból valaki felkiáltott: – Jön az APEH! És valóban lehetett látni egy fehér személyautót, amint a földútra rákanyarodva felénk közeledik. Hát, ahogy tanultuk, futottunk, be a nádasba, a szúnyogok közé. Ott aztán hasra vágódva lapítottunk, míg el nem múlt a veszedelem. Mindenki tudta, hogy arra mi is ráfázunk, ha a Paszternákot megbüntetik. Mikor a kocsi elhajtott, kézbe fogtuk a kapát, feltápászkodtunk, elsőnek az öreg Zsuzsa, végül sorban mind kimásztunk a gazok közül. Csak az Imola maradt lenn, a Gecitemető. Aki akkor látta először a kísértetet.

 

 

A libapásztor

 

Néztem, ahogy a mindössze két vagonból álló kis Bzmot bevárja, míg a gyorsvonat fokozatosan lassítva megállt a kecskeméti állomás harmadik vágányán, aztán lassan elindul Lajosmizse felé. Miklóstelep, Úrihegy, Hetény, Nagynyír, Méntelek. Jellemzően tanyavilág, akácosok, királydinnye, homok. Sokszor utaztam ezen a vonalon, a nagyszülők háza közelebb volt így, mint, ha buszozok. A nagynyíri állomáson kellett leszállni, ami összesen egy betoncsíkból és egy rozsdás táblából állt. Onnan már csak egy kilométer gyalog az erdőszélen vissza, Hetény irányába. Ebben az út menti erdőben történt, hogy egyszer egy hónapig tengerimalacot ettek a rókák és a különféle kóbor állatok.

 

A Tata engedte ki őket, mikor már végül sehogy sem fértek el a mosókonyhában. Amíg még két malac volt, addig csak eléltek egy kalitkában a teraszon. Aztán viszont almot raktak. Aztán még egyet, és így tovább. Valahogy helyet kellett keríteni, és mivel az ólakat már régen elbontották, a malacoknak nem maradt más, csak a nyárikonyha, az udvaron.

 

Ott tovább gyarapodtak, egész odáig, hogy a napi két fej káposzta gond nélkül elfogyott. Az ablakon keresztül adtuk nekik az ételt, hogy ki ne szökjenek, és ez így ment hónapokig. Egy etetés alkalmával azonban, mikor a Tata végignézett a nyolcvan visítva zabáló tengerimalacon, úgy döntött, ez így nem működik tovább. A fáskamrából ládákat hozott elő, összefogdosta, majd a csemeteakácosban szélnek eresztette a rengeteg színes kisállatot. Ahol pedig, legalábbis gondolom, a tétova malacokat mind egy szálig fölzabálták a környék vadállatai.

 

Aztán az én vonatom is elhagyta Kecskemétet, irány Szeged. Ahogy az újonnan felszállt útitársaimról levettem a szemem, újra előttem volt a Tatáék homokos udvara. Egy nyáron birkapörköltet szopogattunk a napernyő alatt, kissé illetlenül, fintorogva köpködtük ki a csontszilánkokat, leginkább a szaft és a nokedli fogyott. Marika néni a spájzból kisdinnyét hozott, és amíg hatalmas kezeivel a savanyúságos tálban kotorászott, a gyerekkoráról beszélt. Valahogy Szabadszálláson, vagy a fene tudja hol, a testvéreivel kislibákat tettek el dunsztolni, mondta. Tartósítani szerették volna, hogy megmaradjanak puha sárgának, és hogy sose legyenek olyan vadak, mint a nagyok.  Persze jól kikaptak, mikor az anyjuk megtalálta az üvegbe gyömöszölt, döglött kislibákat a vájlingban, a tollpárna alatt.

 

Aztán csokitorta következett. Míg egyik kézzel ettük, a másikkal nem győztük elhajtani az eresz alól kirajzó darazsakat. – De a nagyapátok libapásztor is volt ám. Az tudna mesélni! Mondjad csak, hogy is volt az, Tata!

 

Mivel az idősebb testvérek iskolába jártak, a Tatának egész kisgyerek korában meg kellett tanulni libát hajtani. Persze nem messzire, a ház mögötti csatornaparton rögtön ott volt a legelő. Egy alkalommal, ahogy ott álldogált kisnadrágban, vesszővel a kézben, irgalmatlanul rájött a szükség. De senki nem volt a közelben, hogy átvegye a pásztorkodást, míg elszalad. Hát maradt az árokpart, ami még hagyján, de mivel nem volt más alkalmatosság, vagy csak puszta kíváncsiságból, a hat éves kisgyerek az egyik apró, pihés állattal tette rendbe magát. – Aztán – mondta hetykén – ez megesett még párszor, úgy rákaptam az ízére. Még fel is nevettem a vonaton, mikor eszembe jutott a cinkosát kereső, büszke tekintete.

 

Aztán könyvet vettem elő a táskámból. Mégse teljen el az út olvasás nélkül. Olyasmiről volt benne szó, hogy az ember éppen úgy szedi össze innen-onnan a történeteit, mint ahogyan a szél gyűjti buckákba a homokot. Egyszer így rendezi őket formába, a másik nap meg máshogyan.

 

Arról is írt, hogy ez az összesöprögetett anyag, ahogy idővel egyre otthonosabbá válik számunkra, mégiscsak megkívánja, hogy elemeit vonalakkal kössük össze. És kisatírozva az így megrajzolt keretet, akár a kartográfus a folyton költözködő Homokhátságról, róla is összefüggő képet fessünk. Így mutatkozhat meg ugyanis a sajátnak érzett, félig-meddig ugyanakkor mégiscsak valóságos élettér, maga.

 

Ezek a gondolatok jártak a fejemben még akkor is, mikor hátizsákommal a vonatról leszállva a hátsó, Borbás utca lejtőjén elindultam hazafele. A sarki Staféta diákmenza mellett elhaladva aztán kis híján feldöntöttem egy férfit, aki minden nap ide jár, hogy a maradékot a disznóknak elvigye. Korábban talicskával dolgozott, mostanra azonban csak egy vödör és a bevásárlószatyor maradt. Elnézést kértem. A Janó bicikliszerelő műhelyétől aztán fej fej mellett haladtunk a Mátyás tér felé, keresztül az ötágú körforgalmon, át a parkon, a kutyás szent Ferenc mellett. Végül csak a templom előtti macskakövön vált el az utunk. Én megálltam az andezitből kirakott Dávid-csillagon, ő pedig továbbindult a szatyrával, keresztbe a focipályán, a temető felé. Tekintetemmel egy darabig követtem ezt a furcsa, cipekedő alakot, majd mielőtt benyitottam volna a kollégiumkertbe, még egy utolsó pillantást vetettem az obeliszken álló szűzanya szoborra is. Így telente zsákot húznak rá, hogy a fagy meg ne egye.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva