SzIF Online

Idegen alakok, idegen szólamok

Terézia Mora: Szerelmes ufók (Ford. Nádori Lídia), Magvető, Budapest, 2018.

A beszélni-nem-tudás egyébként visszatérő motívuma Mora szövegeinek, e jelenség kvintesszenciáját az az Abel Nema adja a Nap mint nap című regényből, aki bár tíz nyelv kitűnő beszélője, a könyvben mégis alig jut szóhoz. A szófukarság, elnémulás, hallgatás – amelyek több szövegben is megjelennek – igen pregnánsan vannak jelen a Perpetum mobile című elbeszélésben, amelyben Tom barátja sírjánál állva, megtapasztalván az elhunyt nővérének szótlanságát, fiktív dialógust folytat a nővel.

 

Németországban hagyomány, hogy úgynevezett Poetikdozentur keretén belül német nyelvű írók, költők tartanak egyetemi előadássorozatot, szemináriumot alkotófolyamataikról, tágabb értelemben irodalomról, művészetről, nyelvről, kultúráról, akár politikáról is. 2013-ban Terézia Mora kapott meghívást a frankfurti Goethe Egyetemre, ahol Nicht sterben címmel tartotta meg poetológiai előadásait. A német (olvasó)közönség már ekkor sejthette, hogy az egyébként idén Georg Büchner-díjjal kitüntetett írónő Darius Kopp-trilógiájának (Az egyetlen ember a kontinensen; A szörnyeteg) utolsó darabja még várat magára. Mint mondja „[l]ehet, hogy előbb valami mást csinálok. Egy elbeszéléskötetet. Új szereplők. Férfiak, nők, gyerekek. Talán olyan új irányvonalakat rajzolnak ki számomra, amilyeneket azok a szereplők, akikkel már csaknem 15 éve úton vagyok, akiket nagyon jól ismerek, nem tudnak kirajzolni.”[1] Majd hangot ad félelmének, miszerint tapasztalt íróként eddig csak a regényformával volt dolga. Így is történt, az írónő egy kis szünetet iktatott be, nem eredmény nélkül: három évvel később megjelent Die Liebe unter Aliens. Erzählungen című kötete, amely Szerelmes ufók – Elbeszélések címmel idén került a magyar könyvpiacra a Magvető jóvoltából. A fordító, ahogy a korábbi Mora-regényeknél is, Nádori Lídia – szócséplésnek itt helye nincs, a név magáért beszél. (A kritikus számára persze kérdőjel marad, hogy a cím „ufók”-ja mennyiben szerencsés döntés, mennyiben állja útját bizonyos interpretációs kísérleteknek, amelyeket az „Aliens” megnyit, ugyanakkor köztudott: a címválasztás sokszor inkább kiadói és nem írói, műfordítói monopólium.)

 

Míg a debütáló Különös anyag elbeszéléseiben lévő magyar táj, a falusi vidék és annak mikroközössége, a konzekvensen végigvitt első személyű, állandóan változó, mégis bizonyos értelemben nagyon hasonló narrátorok kissé szétfeszítik egy elbeszélésfüzér kereteit és kaput nyitnak a regényként való olvasásra – talán innen Terézia Mora félelme, hisz az első szövege is inkább a nagyepika irányába mutat – addig a Szerelmes ufók szigorúbb értelemben vett elbeszéléskötet, és így jobban megfelel a műfaj kívánalmainak. Félreértés ne essék, a kötet darabjai nem ad hoc jelleggel vannak egymásra dobálva, hanem határozottan, mégis igen finoman rendeződnek egy nagyobb szöveguniverzummá, miközben a kötet nem ad teret a regényként történő olvasásnak.

 

A szövegek annyira széttartók, amennyire témavilágukban közelítenek egymáshoz. A hétköznapibbnál hétköznapibb történetek szereplői mind elveszett útkeresők, labirintusban tévelygők, akik orientációs deficittől szenvednek. Az első szöveg figurájától, Marathon Mantől a napi rutinját lopta el az utcán az a fiatal, aki a táskáját magához ragadva elrohant, a főszereplő pedig – követve a tolvajt – számára eddig ismeretlen városrészeket fedezett fel. A címadó elbeszélés nőalakja, Sandy a tengerhez szeretne eljutni Timmel, ám egy napon útközben nyoma vész a lánynak, a fiú pánikba esik, munkaadójától, Ewatól kér segítséget, majd neki is már csak a hiánya marad hátra a diegetikus világban. A Perpetum mobile alakja, Tom állandóan a fiával való találkozást várja, ahogy az Ella Lamb Mullingarban című szöveg női szereplője is, akinek kisfiát hétköznap a nagyszülők nevelik. De találni olyanokat, akik – tudatosan vagy sem – nem tudnak szabadulni anyanyelvi-kulturális beágyazottságuktól: így az À la recherche nőalakja a magyar, Az ajándék, avagy az irgalmasság istennője elköltözik című elbeszélés nyugdíjas japanológusa a japán, az Önarckép konyharuhával Felkája pedig a lengyel beidegződésektől.

 

Nehéz lenne megmondani, hogy a kötet szereplői valóban szerelmesek-e, biztos akad közöttük egynéhány, viszont minden kétséget kizáróan ufók, mármint „Alienek”, vagyis idegenek – szinte minden téren. A társadalomban, a kultúrában, a párkapcsolatban, önazonosságukban, és úgy is idegenek, ahogy azt franciául „étrangers”-nek, tehát külföldinek szokás mondani. Terézia Mora oeuvre-jének visszatérő motívuma a külföldi lét (lásd például a Nap mint nap vagy A szörnyeteg című regényében). Az idegenség ilyetén tapasztalata a figurák számára nyelvi és topográfiai élményként manifesztálódik. A már említett Felka imád biciklizni, azonban sokszor a város ismeretlen részére keveredik, ahol csak nyelvi „leleményének” köszönhetően boldogul: „Áldás a bicikli, az ember biztonságban van rajta, magasabb is, gyorsabb is. Csak egy kicsit túl gyorsan lehet vele ismeretlen területre érni. Ott nem gond, ahol sokan vannak. Fülelek, hátha hallok lengyel szót, és ha muszáj, megszólítom őket, ők pedig segítenek.” (141.)

 

Hasonlóan fülel a magyar szóra az À la recherche kutatónője, aki – mióta elhagyta szerelme – maga mögött hagyva Budapestet, ösztöndíjat ösztöndíjra halmoz, és jelenleg Londonban dolgozik következő bölcsészettudományi tárgyú szövegén. Nem tudom megállni, hogy ne időzzek el egy kicsit a könyv ezen üde színfoltjánál. Mint eddig láttuk, és majd még látni fogjuk, a kötet címe az idegenségtapasztalatnál fogva számtalan értelmezési mezőt nyit meg, és innen nézve alkalmas az elbeszélések összefogására. Az írónő saját alkotói folyamatára reflektálva a frankfurti előadásában azt írja, minden szöveg megírásakor az „Urszené-t” (az „ősjelenetet”) keresi, amelyből a történet kibomlik.[2] Minden elbeszélésnek meglehet ez az ős-szcénája, azonban felmerült bennem a kérdés, hogy egy ilyen kötet esetén vajon van-e olyan egyetlen elbeszélés, amely egyben a teljes kötet ősjeleneteként funkcionál. Ha van ilyen, akkor – a cím nyújtotta implikációkkal szemben – annak az À la recherche-nek kell lennie. Nemcsak arról van szó, hogy ez a szöveg viszi színre a legszélesebb skálán az idegenségtapasztalatot, hanem más szempontok alapján is centrális erővel bír: már címénél fogva is kiemelkedik a korpuszból, ráadásul azon kevés elbeszélésnek az egyike, amelyben olyan női én-elbeszélő kap hangot, amely egyértelműen a Különös anyag női elbeszélőinek reminiszcenciája. A szöveget a szereplő magyar vonatkozásai is a középpontba emelik: itt jegyezzük meg, hogy Terézia Mora egy, a Magyar Narancsnak adott interjújában, később pedig a frankfurti poetológiai előadásokban is hangot ad azon írói intenciójának, miszerint ezentúl minden regényében lesz legalább egy mellékszereplő, aki magyar: „A vicc kedvéért.” Nem beszélve a szöveg fanyar humoráról, ahogy a bölcsészkutatók írás közbeni nehézségeit taglalja. Az egyre hosszabbra nyúló sétákat a városban, és az egyre rövidülő időt a könyvtárban. Szarkasztikusan jut kifejezésre Zsófia önnön idegensége, identitáskrízise is abban a jelenetben, amikor a lány kutatási témáiról beszél: „Sophiaként mutatkozom be (nem így hívnak, hanem Zsófiának, de ez részletkérdés). Jelenleg az angol-német tanulmányok központjának vendége vagyok, kutatásom témája… tulajdonképpen translation studies, de attól függően, kivel beszélek, azt mondom: az abszurd irodalma, vagy linguistic purism, vagy discourses of foreignness in school books, vagy germans in english film, illetve germans in english gay and queer film.” (164f) Ajánlott olvasmány ez mindazok számára, akik a bölcsész kutatások deduktív hipotetikus módszerével birkóznak, és nem látják a kiutat a saját témájuk és mindennapjaik labirintusából.

 

A rövid exkurzió után térjünk vissza az idegenség diegetikus színtereihez. A köteten belül szintetizáló erővel bírnak a dezorientációt, vele együtt az idegenség élményét felvillantó terek: ahogy a magyar lány órákon át bolyong az angol városban, ahogy Marathon Man akaratlanul is új városrészt fedez fel, ahogy Felka nem ismeri ki magát a lakótelepen. De az Eltévedtek az erdőben cselekménye is jól illeszkedik a sorba. Ugyan ezek az élmények egyértelmű tartóoszlopai a könyvnek, az olvasó összbenyomása mind a történetet, mind a saját olvasási folyamatát illetően mégis az lehet, hogy az idegenség, a kiútnélküliség alapvetően nyelvi élményként jelenik meg a kötetben. Ez a figurák társas kapcsolataira kivetítve az idegenség verbalizálásától a kommunikációs zavaron át egészen a beszélni-nem-tudás tapasztalatáig terjed. Az előbbihez jó példa az Eltévedtek az erdőben zárlata, amikor Peter rájön, hogy nem illenek egymáshoz a féltestvérével, Petrával: „Csak idegen volt. (Sajnálom, de ez van. Olyasvalaki hiányzik az életemből, aki hasonlít rám.” (106.) Ez már a kettejük közötti, a különböző életmódjukból is fakadó, feszültséggel telített dialógusból is kitűnik: Petra csak erősködik Peterrel szemben, minek következtében a fiú „olyan dühös lett, hogy elöntötte a forróság. Összeszorította az ajkát. A zsíros sajt maradékával.” (100.) Ráadásul beszélgetésük során Peter olykor még hazugságra is kényszerült.

 

A beszélni-nem-tudás egyébként visszatérő motívuma Mora szövegeinek, e jelenség kvintesszenciáját az az Abel Nema adja a Nap mint nap című regényből, aki bár tíz nyelv kitűnő beszélője, a könyvben mégis alig jut szóhoz. A szófukarság, elnémulás, hallgatás – amelyek több szövegben is megjelennek – igen pregnánsan vannak jelen a Perpetum mobile című elbeszélésben, amelyben Tom barátja sírjánál állva, megtapasztalván az elhunyt nővérének szótlanságát, fiktív dialógust folytat a nővel. „Tom a hallgatással próbálkozott. Talán akkor megered a nyelve. Kilencéves voltam, amikor elment a faluból, akkor kezdte az erdészeti iskolát, mondaná, ha megszólalna. Nem járt haza valami gyakran. Vagy valami ilyesmi. Karácsonykor? Ja, de, karácsonykor igen. De a legutóbbi években már azt sem. És a többiek? Ők azért összejárnak? Vagy mindenki éli az életét? Azt hittem, a nagycsaládok összetartanak. Mindenki ezt mondja. Minél több a gyerek, annál erősebb a kötelék. Vagy mindenki összetart, csak egy nem? És: nem lehet, hogy közben a javítóintézetet is megjárta? Lehet ilyet kérdezni?” (63.)

 

A hallgatás, az elnémulás, a verbális megfoghatatlanság következtében a dikció áthelyeződik a szöveg más szintjeire: nem egyszer olyan szintjeire méghozzá, amelyek az olvasás folyamatára is kihatnak – az ebből fakadó elbeszélői technika az, ami az elmondottakon kívül a legnagyobb érdeme a szövegnek. A beszéd áthelyeződik a tudatfolyamra, a szereplő önmagával folytatott dialógusára – amely igen közel hozza a figurát az olvasóhoz –, vagy éppenséggel a narrátorral folytatott párbeszédére. A külső és belső perspektíva gyakori váltásai, a kettő közötti határ elmosása olyan szöveghelyeket eredményeznek, amelyekben szinte eldönthetetlen a szólamok eredete: hogy a figurák belső monológjáról, a narrátorral folytatott párbeszédéről van-e szó, vagy, hogy az elbeszélő magához az olvasóhoz szól-e ezekben a részekben. Nem könnyíti meg az olvasó dolgát a megértés szempontjából az a tény sem, hogy például a Perpetum mobileban szereplő két jóbarátot egyaránt Tomnak hívják, vagy, hogy a Portugál panzió című szövegben Adel és Indra két külön szereplő, bizonyos szöveghelyeken mégis az az érzése támad a befogadónak, hogy egyről van szó. E narrációs technikával tehát, amely egyébként Mora szövegeitől egyáltalán nem áll távol, performatívan is létrejön az elbeszélés szövegében az a kiútkeresés, sőt az olvasás folyamatába diszkurzívan is beleíródik az a zavartság, amely a szereplők szó szoros és átvitt értelmében vett orientálatlanságából fakad.

 

Az idegenség ennyire komplex, tematikus és szövegszerű színrevitele Terézia Mora legújabb szövegét egyértelműen a kortárs irodalom élvonalába helyezi. Azt gondolom, nem is lehetne elismerőbben nyilatkozni a kötetről, mint hogy azt mondjuk, az írónőnek sikerült egy igazi Terézia Mora-szöveget alkotnia, egy olyat, amely említett komplexitásánál fogva Terézia Mora stíljének védjegyévé válhat.

 

[1] Terézia Mora, Nicht sterben: Frankfurter Poetik-Vorlesungen, München, Luchterhand, 2014. (e-book)

[2] Terézia Mora, Nicht sterben: Frankfurter Poetik-Vorlesungen, München, Luchterhand, 2014. (e-book)


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva