SzIF Online

Genius loci: a terek és a helyek szociográfiája

Kollár Árpád és Tamáska Máté beszámolója a Genius loci című konferenciáról

A genius loci konferencia és tervezett kötet legtágabb célja a párbeszéd megteremtése és az irodalmi témák külső, építészeti és szociológiai szempontok szerinti újragondolása volt. Szűkebb értelemben persze maga a cím állt a középpontban, a hely szelleme, a város, a táj a falu megjelenítése a szociográfiai érzékenységű irodalomban. Mit keres egy író az építészetben? Elsősorban színpadot a cselekmény számára. Vannak történetek, amelyek elválaszthatatlanok a helytől, ahol játszódnak. Sziklák, megáradt folyók, meginduló pusztai bogáncsok. Táji metaforák, amelyek beívódnak a történet hangulatába. Ám sokszor a tájak sem helyiek, mint ahogyan a történetek sem azok.

 

 

A szöveg voltaképpen tér, az építészet pedig olvasható szöveg. Valahogy így lehetne legtömörebben összefoglalni azt a párbeszédet, amely kibontakozni látszik a két, elsőre talán ellentétesnek tűnő tudományág között. Már az általános iskolában külön választják a humános és reálos gyerekeket, mintha az élet maga is két dimenzióban zajlana. Megszoktuk, hogy az irodalom és az építészet nem csak alkotóik személyében, de fogyasztóik révén is elválik egymástól. Az író az irodalmároknak ír, az építész az építészeknek tervez. Pedig, ha jobban belegondolunk, ez mondat éppannyira abszurd, mint amennyire megdöbbentő, hiszen van valóságalapja. Az irodalmi élet befelé fordulása az egyik következmény, az építészet elszakadása a társadalmi igényektől a másik. A leendő építészek ugyan azt tanulják az egyetemen, hogy ők a „társadalomnak” terveznek, egyes korokban egyenesen „társadalmat terveznek”, ám a valóság az, hogy az építész leginkább a „társadalom helyett” tervez. Ezen a ponton lép be a párbeszédbe egy harmadik tudomány, a szociológia, amely a kétféle értelmiségi szerepet, az íróét és a tervező építészét is kívülről, ha nem is objektíven, de legalább alkotói és ebből következő egzisztenciális megfontolásoktól mentesen szemlélheti.

 

A genius loci konferencia és tervezett kötet legtágabb célja a párbeszéd megteremtése és az irodalmi témák külső, építészeti és szociológiai szempontok szerinti újragondolása volt. Szűkebb értelemben persze maga a cím állt a középpontban, a hely szelleme, a város, a táj a falu megjelenítése a szociográfiai érzékenységű irodalomban. Mit keres egy író az építészetben? Elsősorban színpadot a cselekmény számára. Vannak történetek, amelyek elválaszthatatlanok a helytől, ahol játszódnak. Sziklák, megáradt folyók, meginduló pusztai bogáncsok. Táji metaforák, amelyek beívódnak a történet hangulatába.  Ám sokszor a tájak sem helyiek, mint ahogyan a történetek sem azok. A kettő együtt mégis megteremti a hely szellemét. Miként? Petőfi Pest című versében 1845-ben ír le egy olyan várost, amely akkor még nem létezett. Egy modern nagyvárost, ahol kóborolni lehet, ahol az embertömeg anonimitása a megfigyelés és a bámészkodás szabadságát adja az embernek. Pest akkor még nem kínálta ezt, de volt olyan élmény, nevezetesen a vásár, amely valami hasonló életérzést közvetített. A versben a vásár egy jelen időben megírt vízióvá lett, egy irodalmi „fejlesztési terv”.  

 

Az irodalom jellegénél fogva sokkal gyorsabban változó leírásokat ad, mint amilyen gyorsan maga a táj vagy az egyes települések változni tudnának. Délvidéknek a két világháború között Szenteleky Kornél nyomán fogalmazódott meg az első, a hely szellemét hangsúlyozó irodalmi programja, amely ennek a véletlenszerűen létrejött magyar közösségnek volt hivatva megrajzolni helyi karakterét. Holott a „délvidék” kiterjedt síkságával, a semmiből kiemelkedő barokk templomaival, gémeskútjaival aligha különbözött, alig különbözhetett a határ másik oldalán maradt Dél-Alföldtől. 1941-ben ugyanezt a vidéket a „visszatérő” magyar irodalom – vagy legalábbis annak egy vulgáris, hatalom közeli kiágazása – az általános magyar jelzőkkel aggatta tele, Csaba királyfi történetei elevenedtek meg a délvidéki várakban. Részben ugyanezek a szerzők 1945-től megint mást látnak a tájon, utakat és erőműveket, egy „nemzetek” feletti új osztálytársadalom kellékeit, melyek – akárcsak száz évvel korábban Petőfi Pest nagyvárosa – akkor még csak vízióként léteztek.

 

S itt jutunk el a tanácskozás egyik újra és újra visszatérő problémájához, ahhoz kérdéshez: vajon ki a hely szellemének létrehozója? Az építész-e, aki kőbe vési (vagy éppen betonba önti) korának ideológiáját, technikai tudását és értékrendjét vagy az irodalom, amelyik megnevezi az alkotásokat, a helyeket, a tárgyakat, aki szavakat alkot az addig nem létező tereknek, érzéseknek, hangulatoknak? Nagy társadalmi változások idején a kétféle alkotási folyamat egymás mellett, egymással párhuzamosan zajlik, mint történt ez a századfordulón, mikor egyszerre épült a „metropolis” Budapest és született meg a modern magyar irodalom. Ám az időbeli párhuzamosságból még nem következik, hogy a két alkotási folyamat egyazon irányban hatna. Már a századfordulón sem volt ez így feltétlenül, később a kétféle alkotási mód, ha lehet, még inkább eltávolodott egymástól.

 

Erre példa lehet Pécs uránváros és annak szociográfiai ábrázolása. Uránvárost nem a korabeli Magyarországnak tervezték. Az „atomkorszak” hajnalán az építészek és várostervezők maguk is csak elképzelték, milyennek is kell lennie egy tökéletes gépként működő funkcionális városnak, ahol a technikai rend egyben társadalmi rendet is teremt. Az ultramodernnek szánt térkiosztások, a brüsszeli világkiállítás „űrdesign” étterme, az új életmódokkal kísérletező kollektív ház mind-mind olyan gesztusok, amelyek egy elképzelt jövőt voltak hivatva létrehozni. S megint csak Petőfi juthat eszünkbe, akinek vízióját akkor a nyomdász szedte betűbe és sokszorosította, míg most a terveket építőmunkások százai valósították meg. S ahogyan számos Petőfi vers idővel folklorizálódott, úgy uránvárost is a mindennapi élet kezdte átírni, leegyszerűsíteni és egy új szöveggé alkotni. Ebből a „térszövegből” már hiányzott az eredetileg neki szánt pátosz. Helyette annál nagyobb erővel jelent meg a mindennapi hiánygazdaság és a feltörekvő kispolgárság fogyasztási divatjának kettős hatása.

 

Egy másik példa Hollókő, ahol azonban a szöveg volt előbb kész. A harmincas években megjelenő szociográfiai munkák (főként Szabó Zoltán írása) alapozták meg azt a Hollókő képet, amelyet aztán az ötvenes-hatvanas évek műemlékvédelme keresett. S ha éppen nem találta meg, mert a falu már kezdte kivetkőzni régies szokásait, akkor maga igyekezett megmenteni, sőt idővel újrateremteni azt. Így lett a szöveg téralkotó programmá. A szöveg történeti hitelessége teszi és nem a ténylegesen megélt tér élménye, hogy a turisták százai közt botladozó szakértő látogató még ma is képes látni az egykori „világtól elzárt”, „kincsesbánya” Hollókőt. 

 

A sort hosszan lehetne folytatni, mint ahogyan a kötet tanulmányai ezt meg is fogják tenni. Az imént önkényesen kiválogatott példák csupán azt próbálták meg illusztrálni, hogy a szöveg nemcsak, hogy tér, az építészet pedig nemcsak, hogy olvasható szöveg, hanem a kettő egymásra is hat, egymás olvasatait adják, egymás munkáiba „belekontárkodnak”, módosítják azok jelentését. A modern építészeti mozgalom által meghonosított „Zeitgeist” (korszellem) fogalma ugyanis messze nem csak építészeti kategória, hanem, mint nevéből is következik, szellemi, művelődéstörténeti fogalom, s mint ilyen irodalmi fogalom is egyben. Mint ahogyan a másik oldalon az irodalom sem függetlenítheti magát az építészettől, hiszen tapasztalati világunk, s vele nyelvi kifejező eszközeink jelentős része térbeli viszonyokra utal, olyan entitásokra, amellyel hivatalosan az „építészet foglalkozik”.

 

A konferencia előadásai alapján írta:

Kollár Árpád és Tamáska Máté

 

 

A konferencia programja, a leendő kötet előzetes tartalomjegyzéke:

 

A Vajdaság géniusza

Kollár Árpád: Palicstól Palicsig – Kisvilágok Tolnai Ottó kései költészetében

Lovra Éva: Újvidék a szocialista modernizmus és Tolnai Ottó „hiányképzetének” mátrixában

Roginer Oszkár: Tabuval takart saját tér: A téralapú közösségi identitás és a sajtóban közölt szépirodalom kapcsolata a mai Vajdaság területén 1940 és 1945 között

 

A falu

Moderátor: Korpa Tamás

Pataki Viktor: Szajla – Alvég és Felvég között

Németh Krisztina: A hely szelleme, a terek ereje: helyek és történetek kapcsolata

 

Az irodalom tér-képei

Moderátor: Tóth-Czifra Júlia

Kovács Krisztina: A nyugatosok helyei: mágikus, imaginárius, mentális

Bednanics Gábor: Az alternatív terek a modern magyar irodalomban

Kardeván Lapis Gergely: Sétáló versek poétikája

Balajthy Ágnes: „Duna menti parasztok”: a térbeliség és az önértelmezés alakzatai Cs. Szabó László Hunok Nyugaton című művében

Mészáros Márton: Erdélyi városok Kovács András Ferenc költészetében

 

Az építészeti tér

N. Kovács Tímea: Bányák és lakótelepek – a modern városok emblematikus terei

Harlov-Csortán Melinda: Hollókő egy szociográfiai leírástól a világörökségig, és azon túl

Eplényi Anna – Kardeván Lapis Gergely: A kalotaszegi táj narratívái: metaforikus és műfaji rétegek

Wesselényi-Garay Andor: A semmitmondástól a kreatív adaptációig. Helyek és szellemek a kortárs magyar építészetben

 

 

A rendezvény a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) támogatásával, a Magyarország Felfedezése Alapítvány főszervezésében, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola, a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ), valamint a Térformák – társadalomformák könyvsorozat és kutatóműhely közreműködésével valósult meg, 2018. október 12-én, Vácon.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva