SzIF Online

Szerényi Szabolcs prózája

Az asztaltársaságnak is rendeltünk, a tálca végül egész terebélyessé vált, öt Borsodi, négy Keserű – a megye nemzeti itala –, két szatmári szilvapálinka – a megye másik nemzeti itala –, egy Unicum – a magyarok nemzeti itala – és három csomag ropi sorakozott rajta. Hegyaljai, természetesen. Én nyaláboltam föl. A többiek a felső szinten ültek, és amint feltettem a lábam a lépcső első fokára, ismerős hangot hallottam oldalról.

 

Egy buli

 

A Don Carlosban évente már csak egy bulit rendeztek. Egy bulit, de az odabaszott. Reggelre a falu mindkét utcája tele volt hányásfoltokkal, szétdobált sörösüvegekkel és használt óvszerekkel. Biztos vagyok benne, a rákövetkező évben születő csecsemők háromnegyede azon az éjjel fogant. Összegyűlt mindenki tizenöt és ötven éves kor között, akinek valaha köze volt a Don Carloshoz. A faluhoz. Vagy a megyéhez. Vagy mindháromhoz. Némely korosztályban ez egy és ugyanazt jelentette.

 

Egykor megkerülhetetlen, mondhatni: legendás hely volt – a mostani tizenévesek alig hallottak róla. Huszonöt alattiak ritkán is bukkannak föl, csupán, ha valaki elhozza öcsit vagy hugit, hogy megmutassa, milyen volt egykor szabolcsi fiatalnak lenni.

 

Régebben minden hétvégén, péntek és szombat este buli volt. Alpári zenéket játszó kisvárosi DJ-k, narancsbőrös seggeket rázó vidéki lányok, szóval igazi, nagybetűs parti. Később csak a szombat esték maradtak. Szolidabban, de azért még volt némi élet. Pisti barátom vitte a pultot, tőle pontos képet kaptam az elmúlásról, ahogy lassan a szombat esték is ellaposodtak. Utolsónak a háromnapos hétvégék maradtak. Pestről olyankor még hazavánszorgott a többség. Idővel aztán többen éltek Londonban, mint Pesten. Ők már nem jöttek haza egy kenyérszentelő búcsúra.

 

Végül csak egy buli maradt minden évben. Egy buli, de az odabaszott. December 25., karácsony első napja. Mindenki hazatolta a képét Nyíregyházáról, Debrecenből, Budapestről, Berlinből, Londonból és Máltáról, és mindenki kétségbeesetten keresett valamit, amit vagy már soha, vagy majd csak nagyon sokára fog meglelni. Ki az elvesztegetett fiatalságát, ki a folyton késlekedő felnőtté válást.

 

A többség persze egy idő után feladta a keresgélést, s szép lassan elmaradoztak. Elhitették magukkal, hogy megtalálták, vagy legalábbis találtak valamit: családot alapítottak, belefogtak a babaprojektbe, s ezeken a karácsonyestéken otthon nézték az ünnepi Premier League-meccseket néhány kupica Várda Keserű és pár doboz Borsodi társaságában.

 

Aznap este testvéremmel mi is majdnem erre a sorsra jutottunk, de végül rávettük magunkat, hogy elvánszorogjunk a Carlosba. Mégiscsak karácsony volt. Messziről lehetett látni a bejárat körül cigiző embereket, egész föllelkesedtünk, hogy történik végre valami, hogy otthon újra élet van. Szinte furakodnunk kellett, hogy a pulthoz jussunk. Pisti ránk kiáltott.

 

– Szevasztok tesók, mit iszunk, Jack vagy Keserű?

– Jöhet a Keserű? – néztem öcsémre, aki üveges tekintettel a menüt böngészte. Otthon hagyta a szemüvegét.

– Unicum Szilva van? – kérdezte Pistit.

– Hogy a viharba ne lenne!

– Azt kérek akkor – állandóan válogatott, sosem volt jó neki, amit a rendes emberek ittak. Persze, én is jobban szerettem az Unicumot, de akkor is: Szabolcsba hazatérve Várda Keserűt iszik az ember.

 

Az asztaltársaságnak is rendeltünk, a tálca végül egész terebélyessé vált, öt Borsodi, négy Keserű – a megye nemzeti itala –, két szatmári szilvapálinka – a megye másik nemzeti itala –, egy Unicum – a magyarok nemzeti itala – és három csomag ropi sorakozott rajta. Hegyaljai, természetesen. Én nyaláboltam föl.

 

A többiek a felső szinten ültek, és amint feltettem a lábam a lépcső első fokára, ismerős hangot hallottam oldalról.

 

– Helló! Újabban pincérkedsz?

 

Megmerevedtem, úgy, ahogy egy filmkocka akadhatott meg hajdan, a jó húsz éve bezárt, és azóta kínai ruhabolttá alakított újfehértói mozi vetítőgépében. Nyolc éve hallottam utoljára azt a hangot, egy debreceni fesztivál reggelén, amikor a Nescafé és májkrémes kenyér reggeli után elköszöntem tőle, és megbeszéltük, hogy a következő fesztiválra is együtt megyünk, s akkor végre megértettem, hogy ezzel a lánnyal soha, semmi nem fog történni közöttünk.

 

Később elvégezte a gyógyszerész szakot, összejött valami pénzügyi elemző sráccal, aki kapott egy zsíros állást Amerikában. Össze is házasodtak, Chicagóban éltek jó ideje, ahová én is elvetődtem néhány éve egy szakmai konferenciára. Ültem a magasvasúton, bámultam a felhőkarcolókat, a Sears Towert, amit akkor már nem is Sears Towernek hívtak, mert egy másik milliárdos még többet fizetett, hogy az ő nevére kereszteljék a kontinens legmagasabb épületét. Aztán, mire megkötötték a szerződést, már nem is az volt a kontinens legmagasabb épülete. Úgy tudom, csomó multi bérel benne apartmant a dolgozóinak. Emlékszem, arra gondoltam, biztosan ott ülnek a férjével annak a mérhetetlenül magas épületnek a százhuszonharmadik emeletén egy csili-vili céges lakásban, melyből a Michigan-tóra nyílik a kilátás, és épp megbeszélik, hogy a délutánt a Navy Pieren vagy a Washington Parkban töltsék.

 

Közben persze a franc se tudja, hol lakott igazából. Nem hívtam fel, nem írtam neki. Minek tettem volna? Hogy valami újhullámos New England Pale Ale-t kortyolgatva jópofizzak, hozamgörbékről és startup-befektetőkről beszélgessek a pasival, miközben ő falatkákat csinál mozzarellagolyókból és híg kávét főz az amerikai konyhás nappalijukban? Ugyan.

 

Így hát az a debreceni reggel maradt az utolsó emlékem róla. Erre hirtelen ott állt előttem karácsony éjszaka, teljes pompában és életnagyságban, még csak azt sem mondhatom, hogy nagyon máshogy nézett ki, mint azon a nyolc évvel ezelőtti reggelen. A testvérével meg a tesója férjével iszogattak a pultnál.

 

– Hát? Te? Itthon? – kérdeztem, a kelleténél talán nagyobb megrökönyödéssel, mire elnevette magát.

– Hát! Én! Itthon! – felelte teátrálisan.

– És, milyen?

 

Ekkor még jobban elnevette magát. Tényleg hülye kérdés volt.

 

– Mármint mi? Itthon? Milyen lenne? Ugyanolyan. Te is Várda Keserűt iszol.

 

És ekkor harmadszor, még hangosabban felnevetett, ugyanazon a poszátahangon, mint sok-sok évvel azelőtt, talán négyzetméterre ugyanazon a helyen, s én ismét ugyanazt a puha, bizsergető gombócot éreztem a mellemben, mint akkor, ott, azon a szombat estén, amikor beleszerettem.

 

Tényleg nem sok minden változott. Ő is ugyanazt itta, viceházmestert száraz rozé borból. Ugyanolyan gyönyörű volt, ugyanaz a csupa mosoly arc, mint azon az egy nyáron. Nagy nehezen hagyta, hogy meghívjam, aztán ragaszkodott, hogy visszahívjon. A tesója és sógora lassan hazaindultak. Ő kitartott, hogy marad, mert egy csomó régi ismerőssel kell még koccintania. Persze azután már csak velem koccintott. Talán a kelleténél többször is.

 

A Don Carlos szép, impozáns, sárgára festett épülete egykor kaszinó volt, neoklasszicista stílusban épült. Furcsa belegondolni, hogy száz évvel ezelőtt mozgalmasabb volt a társasági élet Újfehértón, mint ma. Az épület mögött egy kis park bújt meg, főként gesztenyefák alkották. Mikor odabent már túl hangosan szólt a mulatós rock, és túl kevesen maradtak ahhoz, hogy észrevétlenül el tudjunk vegyülni, oda vonultunk félre. Leültünk az egyetlen padra, aminek nem törték le a támláját.

 

Mesélt a kinti életéről, hogy miket csinál, hogy fazekas és jógatanfolyamot végzett, spanyolul tanul és szakácsiskolába jár. Kiderült, hogy a magyar gyógyszerész diplomáját nem fogadják el odakint, nem tud mit kezdeni vele. Miközben mesélt, közel hajolt hozzám, a haja folyamatosan az arcomat simogatta, aztán az én kezem kezdte az ő arcát simogatni, s a vége az lett, hogy percekig csókolóztunk a padon, mire eszméltem.

 

– Ne haragudj.

– Semmi baj.

 

Nem kezdtük el megvitatni, hogy neki egy karikagyűrű villog az ujján, nekem pedig a Kapcsolatban státusz a Facebookomon, hanem ott, a sötét, kivilágítatlan park annál is sötétebb padján ülve egymásnak estünk. Előbb az ingemet, aztán már a nadrágomat kezdte kigombolni.

 

Utoljára kábé egy hónapja dugtam azon a helyen. Akkor egy családi ünnepség miatt utaztam haza, utána néztünk föl a Carlosba. Csupán egy társaság iszogatott rajtunk kívül, három helyi kiscsaj, akik a nyíregyházi óvónőképzőre jártak. Egyikük híresen könnyű préda volt, hát bepróbálkoztam nála.

 

Érdekes, hogy ég és földig különböző nők mennyire ugyanazzal az áhítattal emelik ki a péniszt a nadrágból. Néztem magam elé, vártam azt az évek – bassza meg, lassan egy évtized! – óta vágyott lágy melegséget, aztán lenyúltam, és még mielőtt elkezdte volna, megállítottam. Visszatettem a nadrágomba.

 

– Ne haragudj – mondtam. Meglepetten, kissé értetlenül nézett fel rám.

– Semmi baj. Dehogy haragszom – kezdte igazgatni a ruháját.

– Csak…

– Értem.

– Nem, nem értheted.

– De igen. Tudom, megöregedtem.

– Hülye. Most is te vagy a legjobb nő, akit ismerek.

 

Nem szóltunk egy darabig.

 

– Hazakísérlek.

– Nem kell.

– De én szeretném.

 

Nyúltam a kezéért, megfogtam, hazasétáltunk.

 

A szinte üres ház, ahol egykor a szüleivel lakott, néhány száz méterre állt csak tőlünk. A szülei is elköltöztek már. A kapuban még sokáig csókolóztunk.

 

– Jól esne többet hazajárni – mondta, mikor elindultam.

– Pedig a főtéri gesztenyés nem egy Washington Park – fordultam vissza mosolyogva.

– Hát nem. Sok minden nem az, aminek lennie kellene – felelte, s behajtotta a kaput.

 

Hazafelé, a félig kivilágított téli utcán, átlépdelve a buli emlékein, az eldobált sörösdobozokon és használt óvszereken, újra eszembe jutott a pár héttel korábbi dugás. Sötét volt, szinte semmit sem láttam, csak azt éreztem, hogy bent vagyok egy meleg, nedves üregben. Végig az arcomba lihegett, leheletének átható Várda Keserű szaga volt. A lánynál jobban csak önmagamtól undorodtam. Rá nem így akartam emlékezni.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva