SzIF Online

Neszlár Sándor: Terepszemle 12.

Már napok óta a nyomomban volt valaki, mindenhová követett, de sohasem titokban, ez volt benne a legfélelmetesebb. Eleinte azt hittem, csupán véletlen, hogy felfedeztem egy ismerős arcot a tömegben, de aztán rá kellett jönnöm, hogy szó sincs véletlenről, ugyanaz a szakállás férfi volt, tetoválással a nyakán.

 

December

 

Álltam az ablakban, és néztem, hogyan lepi el az első decemberi hó a szemközti fenyőfát. A belső udvar parkolójában egy nő seperte le az autójáról a havat. A minisztériumi ember hívását vártam, de hiába szuggeráltam a telefont, nem akart megszólalni.

 

Már napok óta a nyomomban volt valaki, mindenhová követett, de sohasem titokban, ez volt benne a legfélelmetesebb. Eleinte azt hittem, csupán véletlen, hogy felfedeztem egy ismerős arcot a tömegben, de aztán rá kellett jönnöm, hogy szó sincs véletlenről, ugyanaz a szakállás férfi volt, tetoválással a nyakán.

 

Néztem a hóesést, közben napok telhettek el, talán már nem is esett a hó, csak a szemem káprázott. „Leesett a hó, vége hát az évnek” – ezt hajtogattam félhangosan, de időnként azt vettem észre, hogy mást mondok ki, mint szeretnék, mintha már tudat alatt magamnak is hazudni kezdtem volna.

 

Mereven álltam az ablak előtt, holott az utcákat kellett volna járnom, és rögzítenem a város minden rezdülését. Nem lett volna szabad engednem, hogy nélkülem történjék bármi is odakint, de én bénult voltam, az is órákba telt mire rászántam magam, hogy lemenjek a sarki boltba.

 

Hátra se kellett néznem, éreztem, hogy újra a nyomomban van a szakállas férfi, de ezúttal nem volt erőm lerázni. Kapóra jött viszont, hogy a szállásommal szembeni galériában égett a villany. Meglepetten nézett rám a pult mögött ülő lány, amikor beléptem. „Nyitva vannak?” – kérdeztem. „Végül is igen” – felelte mosolyogva. „Remek, akkor kicsit körbenéznék” – mondtam miközben lementem a lépcsőn, azután elkezdtem nézegetni az albumokat. Nem sokkal később nyílt az ajtó, a lánnyal egyszerre néztünk a bejárat irányába, a szakállas férfi volt, ösztönösen behúzódtam a sarokba. „Segíthetek?” – kérdezte a lány, a hangja bizonytalan volt. „Csak az úrral szeretnék beszélni” – válaszolta a férfi, és rám mutatott.

 

„Egy közös ismerősünk küldött” – kezdte. „Mégis kicsoda?” – vágtam közbe dühösen. „Minek szórakoznak velem, maguk ezt élvezik a minisztériumban? Mi a jó ebben maguknak?” „Miféle minisztériumról beszél?” – kérdezett vissza csodálkozva a szakállas. „Ne tetesse magát!” – emeltem fel a hangom, aztán hirtelen csend lett. Ránéztem a lányra, aki egyre sápadtabban meredt ránk. „Menjünk ki inkább!” – mondtam.

 

Kint megálltunk az állványok alatt. „És mit akar ez a közös ismerős?” – kérdeztem gúnyosan, megnyomva a közös szó elejét. „Találkozni szeretne magával” – válaszolta a férfi. „Érdekes, én is pont ezt szeretném. Már hetek óta! Ehhez képest egyszer sem méltóztatott visszahívni. Egyszerűbb lett volna, ha személyesen jön el, ahelyett, hogy egy idiótát küld maga helyett!” „Nagyon sűrű a programja, és nem vagyok idióta!” „Persze, persze!” – legyintettem dühösen, mérges voltam a minisztériumi emberre, de sokkal inkább magamra, mert naivan hittem még abban, hogy majd minden szépen magától rendeződni fog. „Itt áll nem messze az autóm, én majd elviszem hozzá” – szólalt meg újból a szakállas. Először semmit sem reagáltam, ezért megismételte a mondatot, de én csak a fejemet ráztam. „Nem, nem, ezt nem játsszuk! Az biztos, hogy én nem ülök be semmiféle autóba. Mondják meg, hogy hová kell mennem, elmegyek magamtól!” A férfi tanácstalanul nézett rám, erre a válaszra nem volt felkészülve. „Az Erzsébet térre menjen, az Óriáskerékhez, ott várja magát!” – nyögte ki végül. „Miért nem ezzel kezdte?” „Siessen kérem, hideg van!” – szólt még utánam.

 

„Hideg, persze, hogy hideg – gondoltam magamban –, akkor még inkább ráérek, hadd várjon csak!” Kényelmes léptekkel indultam el, először az jutott eszembe, hogy elsétálok az Óriáskerékig, de aztán meggondoltam magam, nem volt értelme tovább húzni a dolgot, ezért inkább a Blaha Lujza térnél beültem egy taxiba.

 

Araszolva indultunk el a kivilágított körúton, időnként még hátrafordultam, kíváncsi voltam, hogy követnek-e, de semmi gyanúsat nem láttam. „Ma érdekes lesz a közlekedés a tüntetés végett” – fordult hátra a taxis. „Miféle tüntetés?” – kérdeztem csodálkozva. „A rabszolgatörvény miatt tüntetnek.” „Rabszolgatörvény?” „Igen, mostantól megemelhetik a túlórák számát, lehet szépen dolgozni, látástól mikulásig.” „És lesz belőle valami, van értelme tüntetni?” – kérdeztem, miközben kigomboltam a kabátomat, kezdett melegem lenni. „Értelme mindig van, az a kérdés, lesz-e eredménye. Na most mondják a kollégák, hogy az Andrássy még mindig le van zárva, akkor elmegyünk a Wesselényin, és elkerüljük őket.” „Rendben – mondtam –, maga ismeri jobban a várost!”

 

Egész gyorsan lehetett haladni, a taxis rádióján folyamatosan jöttek az üzenetek, hogy merre érdemes menni, hol vannak még lezárások. A kivilágított Zsinagóga mellett bukkantunk ki, onnan már látni lehetett az Óriáskereket. Eszembe jutott, hogy az év elején egyszer már megtettem ezt az utat, a hó akkor is ellepte a várost, csak akkor gyalog voltam, és a Lánchíd volt az úti célom.

 

Az Erzsébet tér szélén rakott ki a taxis, 1700 Ft-ot fizettem, ahogy kiszálltam a meleg kocsiból megborzongtam, hideg volt, de ez szemmel láthatóan nem zavarta a turistákat, tele volt velük a tér. Az Óriáskerék előtt hosszú sor állt, a pénztárak felett meg a kivilágított felirat, BUDAPEST EYE, én viszont hiába meresztettem a szememet, a minisztériumi embert nem láttam sehol sem. Felnéztem a tetejére, próbáltam megtippelni, hogy milyen magas lehet, 50 méter körülinek saccoltam, aztán megszámoltam a felirat betűit. „Akkor 11 percet várok a hidegben – mondtam magamban –, egy másodperccel sem többet.”

 

„Már meg se ismersz?” – lépett mellém egy nő. „Ennyire megöregedtem?” Meresztettem a szemeimet, a hangja ismerős volt, de a nagy bolyhos kapucni miatt nem láttam az arcát, úgy nézett ki, mint egy eszkimó. „Hahó Robert, itt Flamma! Hahó, a föld hívja Robertet, Robert jelentkezz!” Először alig bírtam megszólalni, miután levette a kapucniját végleg felismertem, tényleg Flamma volt. Nyár óta beesettebb lett az arca, a szája élénk pirosra volt kifestve, jól állt neki. Megölelt, aztán megpuszilt, az arca hideg volt.

 

„Gyere – mondta –, menjünk fel az Óriáskerékre!” „Én ki nem állom ezt a sort!” – mondtam tiltakozva. „Én se – nevette el magát –, vettem előre jegyeket, ezzel külön soron kívül be lehet szállni, csak azt kell kivárni, hogy megálljon!” – mondta miközben belém karolt, és már húzott is maga után. Ez volt Flamma, ha a fejébe vett valamit meg is valósította, nem volt sok értelme tiltakozni ellene.

 

„Mit keresel itt?” – csúszott ki a számon, még mindig nem akartam elhinni, hogy ő áll mellettem. „Mi az, nem is örülsz nekem?” – kérdezte sértetten. „Hogyne örülnék!” – mondtam. „Csak?” – kérdezett vissza. „Nincs csak, vagyis van, egyszerűen meglepődtem, hogy itt vagy!” „De hiszen te írtál nekem, hogy látogassalak meg, hogy jó lenne újra találkozni!” – nézett rám meghökkenve. „Nem értelek – feleltem –, én nem írtam neked!” „Már hogyne írtál volna, még képeslapot is küldtél, csodálkoztam is, hogy honnan tudod az új címemet, de ez annyira rád vall, hogy inkább írsz, minthogy telefonálnál. Úgy megörültem a levelednek, nem is hinnéd, mennyire, mert arra gondoltam, hogy akkor talán már nem is haragszol rám! Csak azt nem értettem, hogy akkor te miért nem válaszolsz az enyémekre. Mi az, miért nézel így?” „Te írtál nekem?” – kérdeztem gyanakodva, kezdtem úgy érezni magam, mintha egy komédiába csöppentem volna. „Igen, többször is. Nem kaptad meg őket?” „Nem, egyet se kaptam!” – válaszoltam, és közben próbáltam megtalálni az egyetlen logikus magyarázatot, csak arra tudtam gondolni, hogy a minisztériumi ember keze lehet a dologban. „Miért nem te jöttél személyesen? Miért azt az idiótát küldted magad helyett?” – szegeztem neki a kérdést, hogy kiderítsem az igazat. „Nem tudtam!” – felelte. „Mi az, hogy nem tudtál? Elutaztál idáig, hogy találkozz velem, az állítólagos leveleim miatt, aztán érdekes módon még se tudsz időt szakítani rám. Nem tartod különösnek?!” „Nem miattad vagyok itt, értsd már meg!” „Hanem?” „Semmi. Itt van egy specialista, akiben megbízom.” „Ne haragudj! – próbáltam bocsánatot kérni, sután meg is veregettem a vállát. „Semmi baj, nem tudhattad! Hagyjuk!” – mondta, miközben könnyes lett a szeme. Nyilvánvalóan több volt a semminél, de ez a hagyjuk azt jelentette, hogy nem akar és nem is fog többet beszélni róla.

 

Aztán álltunk némán egymás mellett, vártuk, hogy megálljon végre az Óriáskerék, és beszállhassunk.

 

Flamma a fehér kabátjával szinte beleolvadt az ülésbe, néztük egymást, és sokáig nem szólaltunk meg, pedig ezernyi kérdésem lett volna hirtelen, de egyet se tudtam megfogalmazni rendesen. Az Óriáskerék időnként megállt, lassan haladtunk felfelé, közben lent folyamatosan cserélődtek az utasok.

 

„A hó mindig jól áll egy városnak, Budapestnek is” – törte meg a csendet Flamma miután újra elindultunk. „Igen, valóban!” – válaszoltam. „Szerinted Maxnak is tetszene?” – kérdezte. „Érdekes, ezt a kérdést én is többször feltettem már magamnak, amióta itt vagyok.” „És mire jutottál?” „Arra, hogy nem tudom.”

 

„Nem fázol?” – kérdeztem aztán én, egy újabb nekiindulás után, mire elővett egy lapos flaskát a zsebéből. „Nem, nem fázom, de ez biztosan segíteni fog neked is” – mondta és a kezembe nyomta. „Whisky, igyál helyettem is!” „Neked nem szabad?” – kérdeztem. „Már miért ne lenne szabad? Csak amíg vártam rád, meghúztam párszor. Nem szeretném, ha lemaradnál!”

 

Lassan értünk az első kör végére, közben próbáltam bemutatni a várost, mutattam neki a Lánchidat, a Várat, a Bazilikát. „Az pedig ott a Duna nevű folyó!” – fejeztem be a rövid idegenvezetést. „Hülye, ezt még én is tudom! De szerinted egy folyó, honnan tudja, hogy merre kell mennie?” „Jó kérdés, szerintem egyszerűen mindig csak a könnyebbik utat választja!” „Ez tetszik, akkor én is egy folyó vagyok!” – mondta Flamma. „Nem, te sohasem a könnyebbik utat választod, te mindig arra mégy, amerre kedved tartja!” „Ez nem igaz!” – tiltakozott Flamma, de nem túl meggyőzően.

 

Ahogy aztán az Óriáskerék elkezdett végre megszakítások nélkül forogni, úgy melegedtünk mi is jobban bele a beszélgetésbe, de az is lehet, hogy csak az alkohol oldotta meg jobban a nyelvünket. Flamma kivételesen őszintének tűnt, bocsánatot kért, hogy ellenem vallott a tárgyaláson. „Az apámat próbáltam menteni!” – mondta sóhajtva. „Teljesen feleslegesen – tettem hozzá magamban –, mivel akkorra már az Öreg amúgy is megvakult, különben is, mégis csak ellene követtek el merényletet, ami után állandó orvosi felügyeletre volt szüksége, de mivel őszintén hinni akartam Flammának, el is hittem neki, hogy tényleg megbánta.”

 

„Ne mozdulj, csinálok egy fotót rólad!” – mondtam aztán, és elővettem a telefonomat. „Meg ne próbáld, tudod jól, hogy utálom, ha fényképeznek!” – sikította nevetve és szorosan mellém ült, ezért nem tudtam lekapni, csak a kivilágított Várat.

Próbálkoztam még egy darabig, de folyton eltartotta a kezemet. „Csak egyet” – kérleltem. „Jó, de akkor az enyémmel!” – felelte zihálva, és ideadta a telefonját, éppen megálltunk. „Mosolyogj!” – mondtam neki, mire elkezdett grimaszolni. „Jellemző!” – nevettem el magam. Több képet is csináltam, és már nyújtottam vissza neki a telefont, amikor megjelent egy üzenet, egy kérdőjel volt csak, annyit láttam. Meg se nézte a képet, hanem egyből elraktak a telefonját.

 

„Szép ez a város, néhány napja vagyok még csak itt, de érdemes lenne jobban megismerni!” – mondta később Flamma. „Még soha nem jártál itt?” – kérdeztem. „Nem – válaszolta szinte unottan –, szívem szerint most is kihagytam volna, de nyáron biztosan visszajövök, utálom a hideget. Az ott milyen szobor?” – mutatott a távolba. „Az a Gellért-hegyi Szabadság-szobor, ha jól tudom!” – válaszoltam, próbáltam én is nyugodt maradni, de közben csak az zakatolt bennem, hogy hazudik. „Nyáron hajóval érdemes végigmenni a Dunán, és mondjuk kiszállni a Margitszigeten” – folytattam, és közben az arcát figyeltem, de rezzenéstelenül válaszolt. „Jó ötlet, mindenféleképpen megjegyzem!” – mondta, de aztán mégis elnevette magát. „Mi az, miért nézel így?” „Szép vagy!” – hazudtam most én, pedig legszívesebben kérdőre vontam volna, hogy mégis mi a francot keresett itt a nyáron, és miért találkozott a minisztériumi emberrel.

 

Aztán Maxra terelődött a szó, régi dolgokat kezdtünk el feleleveníteni, de hagytam Flammát beszélni, mert még egy dolog szöget ütött a fejemben. Az egy dolog, hogy hazudott nekem, de, ami ennél is furcsább volt, hogy meg se kérdezte, egyáltalán fel se merült benne, hogy megkérdezze, hogy én mégis mit csinálok Budapesten, mintha pontosan tudta volna.

 

„Hahó Robert, itt a föld, jelentkezz!” – felkaptam a fejem, Flamma többször is elhúzta a kezét a szemem előtt. „Mi az, nagyon elkalandoztál!” „Semmi, csak Maxra gondoltam, arra, hogy hiányzik!” „Nekem is, igyunk az emlékére!”

 

Megállt végre az Óriáskerék, már csak arra vártunk, hogy a személyzet kiengedjen minket, Flamma akkor felém fordult, és valami olyasmit mondott, hogy nem kér mást, csak azt, hogy néhány órára legyen minden úgy, mint régen. Hogy menjünk sétáljunk egy kicsit, üljünk be enni valamit, beszélgessünk. „Csak te maradtál nekem!” – mondta és megölelt. Hirtelen úgy éreztem, mintha egy másodperc alatt tört volna rám a fáradtság, és napok óta nem aludtam volna egy percet sem, alig bírtam mozdítani a lábaimat. Azt már nem tudnám megmondani, hogy válaszoltam-e neki, vagy csak bólogattam.

 

Lassan botorkáltunk a kijárat felé, némán követtem Flammát, aztán hagytam, hogy belém karoljon, talán beszélt is hozzám, mondhatott bármit, már képtelen voltam figyelni rá. Még a szirénázó konvojt is alig vettem észre a József Attila utcánál, pedig percekig követték egymást a különböző rendőrautók, fekete Audik és furgonok.

 

De lehet, hogy az már a Lánchíd után volt, a körforgalomnál? Aztán biztos, hogy átmentünk rajta, mivel Flamma nem messze onnan vett ki egy lakást, egy étteremben ettünk is, de én egyre rosszabbul voltam, ki is mentem a vécére, próbáltam magam meghánytatni. Az egyik utolsó emlékem az estéről az, hogy állok a piszoár felett, és próbálok mélyeket lélegezni, miközben az arcom tükröződik az öblítő gombjában.

 

***

 

Arra ébredtem, hogy egy óra hangosan ketyeg mellettem, kinyitottam a szemem, egy bőrkanapén feküdtem ruhástól, már nem szédültem, próbáltam visszaemlékezni, hogy mi is történhetett, de a ketyegés egyre jobban idegesített. Csak miután a folyosón megtaláltam az órát, akkor tudatosult bennem, hogy nem a szállásomon vagyok. A fogason ott lógott a kabátom, mellette a Flammáé. Három óra múlt három perccel, megjegyeztem, mert régen erre azt mondtuk volna a Herceggel, hogy: „Jeleznek az angyalok!” Levettem az órát a falról, hogy leállítsam, és akkor kiesett mögüle egy boríték, fényképek voltak benne, az én fényképeim, amiket a városról készítettem. Másolatok voltak, de azok is köztük voltak, amelyeket nem csatoltam a jelentéseimhez. Az agyam lázasan forogni kezdett: Flamma, Óriáskerék, hazugság, whisky. Visszapörgettem a fejemben az eseményeket, és rájöttem, hogy Flamma egyszer sem ivott a flaskából, csak folyamatosan engem itatott, valamit belekeverhetett az italomba, azért lettem rosszul. Odamentem a kabátjához és átkutattam a zsebeit, nem volt benne semmi csak a jegyek, meg a telefonja. Megnéztem a híváslistáját, üres volt, aztán az üzeneteit, egy ismeretlen szám küldött neki egy SMS-t, a kérdőjelet, amit a fotózáskor láttam, éjfél után Flamma válaszolt is rá: „Minden a tervek szerint!”

 

Megborzongtam, rosszat érzésem támadt, lopakodva elindultam a folyosón, óvatosan benyitottam egy ajtón, a vécé volt. Tovább botorkáltam a sötétben, nem mertem felkapcsolni a villanyt. A következő ajtó már a hálószobába vezetett, odalopóztam az ágyhoz, üres volt, viszont valami nedvesbe léptem bele. Felkapcsoltam az éjjeliszekrényen a lámpát, az ágynemű csupa vér volt, lemerevedtem, próbáltam minél mélyebbeket lélegezni, és arra koncentrálni, hogy el ne ájuljak. Kitántorogtam a folyosóra, a fürdőszobában megmostam a kezemet és az arcomat, legszívesebben ordítottam volna. Aztán kirohantam a folyosóra, gyorsan felhúztam a cipőmet és a kabátomat. Egy másodpercre még visszanéztem az órára, még mindig ketyegett, felkaptam mellőle a borítékot, és kiszaladtam a lakásból.

 

Amilyen halkan csak tudtam leosontam a lépcsőn, óvatosan behúztam magam mögött a kaput. A Vár környékén lehettem, még hidegebb volt, mint este, legalább is úgy éreztem. Fogalmam sem volt, hogy hol lehetek, nem is számított, tudtam, hogy elég lesz lefelé tartanom az utcákon, és előbb utóbb a Dunánál fogok kilyukadni.

 

Neszlár Sándor

 

 

Tartalomjegyzék


Terepszemle 1. (Január)

 


Terepszemle 2. (Február)

 


Terepszemle 3. (Március)

 

Terepszemle 4. (Április)

 


Terepszemle 5. (Május)

 


Terepszemle 6. (Június)

 


Terepszemle 7. (Július)

 


Terepszemle 8. (Augusztus)

 


Terepszemle 9. (Szeptember)

 


Terepszemle 10. (Október)

 


Terepszemle 11. (November)

 


Terepszemle 12. (December)

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva