SzIF Online

Élő Csenge Enikő prózái

Minden oké? – érdeklődik, mintha bármi is történhetett volna velem ez alatt a két perc alatt. Mondjuk kitalálhattam volna a közös gyerekeink nevét, meg hogy a tihanyi templomban fogunk összeházasodni, az anyján barackszínű kosztüm lesz valami elbaszott kalappal, apám meg már hétkor mata részeg, mert megitta az össze vilmoskörtét, amit aperitifként szolgáltak fel. – Velem minden rendben, nálad mi van? – kérdezem teljesen közömbösen.

 

(Bokor Krisztián felvétele)

 

 

Élő Csenge Enikő 1992-ben született, Sopronban. A KRE-BTK vallástudomány mesterszakos hallgatója, a FÉLonline vers és slam rovatának szerkesztője. Jelenleg első kötetén dolgozik.

 

 

Keringés

 

A panel falain számolom a tapéta kitüremkedő dudorait. Mellettem szuszog, néha megrántja a takarót, közben azon gondolkodom, nem élveztem-e belé. Rám néz, megsimítom az arcát, aztán nevetek, ahogy egyre több pattanást találok a homlokán.  Ne nevess, te fasz!  mondja, pedig tudom, hogy mennyire tetszik ez most neki, hogy ebből fog majd élni, miután megint kimondatja velem, hogy nem akarok tőle semmit. Újra fenyegetőzni kezd, de tudom, hogy az apja az összes szúró- és vágóeszközt elvitte a lakásból a legutóbbi után.

 

Már indulnék, mikor éles hangon megszólal a telefonja. Ráncolja a szemöldökét, bólogat. Gondoltam, megint az faterja puffog, biztos fel akar jönni lecsekkolni, hogy eszik-e rendesen, mióta kiengedték. Most mégse mondhatom, hogy bocs, mennem kell, meg kell etetni a macskámat, vagy valami hasonló szarság. Múltkor hallottam, hogy a Kósát úgy pattintották, hogy a csaj inkább tévékábelt szerelt, minthogy vele találkozzon. Remélem, magába dugta, vagy ilyesmi, és filmet forgatott Idegen testek címmel, szegény Kósa, baszki. Végül is mondhatnám, hogy nagyanyám szarul van, mostanában megint ingadozik a vérnyomása, haza kéne mennem, segíteni beadni a gyógyszerét, de egyáltalán nem szenilis. Leteszi.

 

 Minden oké?  érdeklődik, mintha bármi is történhetett volna velem ez alatt a két perc alatt. Mondjuk kitalálhattam volna a közös gyerekeink nevét, meg hogy a tihanyi templomban fogunk összeházasodni, az anyján barackszínű kosztüm lesz valami elbaszott kalappal, apám meg már hétkor mata részeg, mert megitta az össze vilmoskörtét, amit aperitifként szolgáltak fel.

 

 Velem minden rendben, nálad mi van?  kérdezem teljesen közömbösen. Pedig érdekel, mindig érdekel, ki, mit beszél telefonon a jelenlétemben.

 

 Csak a szokásos, apám megint fel akar jönni. Kérsz tojást?

 

 Nem, kösz!

 

Sarkon fordul, kimegy a konyhába. Múltkor másfél órát baszakodott a bugyantott tojással, hiába mondtam, hogy nem a fazék felett kell feltörni, szóval fekhetek még. Hallok valami csörömpölést, de lusta vagyok kimászni, végre elférek az ágyon. 

 

 Alszom, jó? – kiabálok, aztán a fejemre húzom a takarót. Kb. negyedórát forgolódtam csukott szemmel, pörgettem az estét, hol hagytuk el a Feriéket. A Királyig még jöttek velünk, bementek piáért, mi meg le akartunk ülni valami bérház lépcsőjére, mondtam, hogy ne, mert tuti lehugyozták. Nem érdekelte, soha nem érdekeli, amit a fejébe vesz, azt a húgyon keresztül is. Azt is mondtam, hogy fel fog fázni, aztán jött a Bartók, valami slampos szőke csajjal, arra ráköszönt, nem is ismerte, mindenkire ráköszön részegen. Kértem, hogy menjünk, ne itt álljon nekem, ilyenkor olyan, mintha ő lenne a faszi, mintha már a gatyáját lyukasztaná az álló farka, nem száll ki a számból, benyúl a nadrágomba a hideg kezével. Mindig hideg a keze, valami gond lehet a vérkeringésével is. Megint könyörgött, hogy aludjunk nála, én meg némi dugás reményében nyilván vagyok akkora fasz, hogy bevállalok hajnal kettőkor egy másfél órás túrát Ürömig. Az ágyán szerintem egyedül sem fér el, egész éjjel forgolódik, felriad, rángatózni kezd, ha valami zajt hall. Elalvás előtt meg kényszeresen felolvas a kedvenc könyvéből, valami háborús veterán írta, aki nonstop a fény és a sötétség harcáról puffog, meg vakargatja a sebeit.

 

Ránézek az órára, a feles buszt még éppen elérem, öltöznék, amikor beugrik, hogy kedden németbe utazik a szüleivel, Bori meg két hete leráz, mert összejött azzal a dobos csávóval, úgyhogy mostanában nem fogom megdugni, inkább kimegyek a konyhába, hátha belefér még egy. Felhajtom a hálóingét, felteszem a lábát a vállamra, próbálom betenni, de megint nem nedves, pedig már egy hete nem vette be a gyógyszereket, mert csökkenti a libidóját. Az utolsó csepp síkosítót a farkamra kenem, most jobban áll, mint bármikor, közben a melleivel játszom, arra mindig beindult. Tekintete a pohár szilánkjaira mered, miközben a hasára élvezek és azon gondolkozom, meddig lüktet még a vér a csuklójából, meg hogy az anyja vörös hajához ment volna-e a barackszínű kosztüm.

 

 

Már meg kellett volna halnia

 

Egész nap takarítottam. Először a fürdőt, lefújtam minden sarkot drágább fajta vízkőoldóval. Aztán a mosógépet pakoltam meg, előmosást is állítottam, mert pár ruha le volt hányva. Beleragadtak a kockás szoknyámba a répadarabok. Azt mondják, minden hányásban van répa, aznap tényleg ettem répát, csak répát, egy vastagabbat. Még a munkahelyemen megpucultam, hogy ne kelljen kést cipelnem a táskámban. Kiröhögnek a barátaim, amikor azt mondom, pucul, pedig nálunk így használják. Nem mintha messziről jönnék, igazi vidékről, állatokkal meg hegyekkel. Egyébként hegy az van, több is a környéken, mi a Magasbércre jártunk. Nagyapám tagja volt valami erdésztársaságnak is, kulcsot kapott egy kisházhoz a Szárhalmi szélén, oda jártunk bográcsozni. Állítólag voltak ott asztalon táncolós bulik, legalábbis ezzel magyarázták az évekig porosodó leengedett lufikat és elsárgult lampionokat. Képzelem, mennyire lehetett részeg nagyapám, előttem van ahogy tántorog és azt pusmogja nagyanyámnak, anyucikám, anyucikám.

 

Végre felporszívóztam az ablakpárkányra hullott elszáradt leveleket. Hónapok óta le akartam mosni a rászáradt virágföldet, de úgy hagytam. Egész nyáron nem tettem rendet. Most vettem tisztítószereket, hatezer forintért, mintha ezen múlna.

 

Két hete tervezem, hogy mindent elmondok, akkor történt az első. Egyébként nem volt nagy dolog, még csak nem is emlékszem pontosan. Egy idősebb történésszel, akivel volt valami közös óránk másodéven, aznap összefutottam egy borkostolón. Mindig csíkos sálban járt, az a drapp fekete harántolt, ami minden kopaszodó bölcsész szettjéhez hozzátartozik. Akkor este is erről ismertem fel. Elsétáltam volna mellette, ha nem hallom meg, hogy az új Nemes filmet fikázza. Szívügyem az a film, úgyhogy leálltam, ráköszöntem, és beszálltam a diskurzusba. Könnyen előjöttek a régi témák az ötödik pohár bor után, meg hát elég magas, félrefésült tejszőke haj, karcsúsított zakó, elszoktam az ilyenektől, hiányzott. A buszon hazafelé, pesti létére, azon vitatkozott velem, hogy nem arra van a Duna, amerre az éjszakai megy, nem nagyon tudtam meggyőzni, amíg ki nem kanyarodtunk a kivilágított Erzsébet hídig. Alapvetően utálom az ilyen embereket, de valami vonzott benne. Ártatlannak tűnt, annak ellenére, hogy alvóbabának használt egy ideig, miután dobta a nője, aki valami szekta tag volt, és nem bírta elviselni, ha valaki másként gondol a transzcendensre, vagy egyáltalán nem gondol rá. Hónapok teltek el, de ő még mindig a csajon pörgött. A végén már meg sem kérdeztem mi baja, tekertem egy cigit, aztán elkezdtem beszélni valami könyvről, abban partner volt, sokat röhögtünk szar költők szar sorain. Aznap éjjel is valami kritikáról dumáltunk az ágyában, aztán hirtelen felém hajolt, lefogta a kezeimet, és betette. Nem ellenkeztem, pedig kellett volna, otthon vártak. Erőseket lökött, mintha ki akarna nyitni valamit, öblítő illatú volt a nyaka, nem engedte, hogy hozzáérjek, na, nem mintha akartam volna, de szeretek felül lenni, ahhoz meg mégiscsak meg kellett fognom. Kábé fél percig engedett lovagolni, aztán lerántott, lökött még párat, beletúrt a hajamba és kifújta a levegőt. Nem feküdt rám, kiszaladt, levette a gumit, mire visszaért, már elaludtam. Reggel meg sem vártam, hogy felébredjen, hatkor felpattantam és felültem az első buszra, ami jött. Nem éreztem semmit. Se szégyent, se lelkiismeret-furdalást.

 

Tegnap, mozi után hazafelé, élesen zúgott a metró, nyitva volt az összes ablak. Mindig zavar, de ez jóleső zaj volt. Vannak ilyenek, túl jó zajok, túl kényelmes csendek, úgyhogy kinyögtem, hogy jobbat érdemel, és hogy kétszer, a történésszel, amikor reggel nyolckor értem haza. Azt mindig szerettem benne, hogy nem kell megmagyarázni a félbeharapott szavaimat. Ellenben néhány filozófiai iskola alaptételét vagy filmekben rejtett utalásokat. Ha többet olvasott volna.

 

Szebben nyílnak a kerti virágok, mióta hideg lett. A rózsák nem fakulnak az erős naptól, a krizantém meg bokrosodik, még sose láttam ilyet azelőtt. Amikor megvettem, alig tíz centis lehetett. Azt mondták, nem fogja túlélni a telet, mert nem bírja a fagyokat. Márciusban nyílt először, akkor már két hónapja meg kellett volna halnia. Azóta hetente virágzik, még mindig, pedig november van. A télre be kéne vinnem vagy letakarnom, de nem féltem, jól bírja.

 

Betettem a második mosást is, a lehányt ruhákat vissza, még egy programra. Lecseréltem az ágyneműt, a nagyanyjától kapott kék csíkosat húztam fel, magamnak a sajátom. Meghagytam a mosogatnivalót, hogy ne érezze magát feleslegesnek, vagy csak ne gondolja, hogy dühből mostam el a kupacot, amit három napja hagy rohadni. Nem haragszom rá.

 

Kiülök a muskátlik alá. Csak két lépcsőfok van leburkolva a bejáratnál kékeszöld járólappal, a többi része a terasznak nyers, betonszürke, a törésekben az eldobott csikkjeink. Összeszedem,  nem várom meg, amíg megint felkapja a szél és a krizantém tövéhez fújja. Zárom az ajtót, már két órája szellőztetek, a fűtést meg bekapcsolva hagytam. Hogy le lennék szidva, ha ezt tudná nagyapám. Az egész életét végigitta, de úgy csüngött nagyanyámon, mintha nem létezne más nő.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva