SzIF Online

Benned a létra

Szöllősi Mátyás: Simon Péter, Európa, Budapest, 2018.

Az olvasó végigkíséri egy napját, és megpróbál választ találni a kérdésre: mi lehet ez a súlyos teher, amitől nem tud megszabadulni Simon Péter? Bár a szerző késlelteti a válaszadást, hiszen csak a könyv utolsó fejezetében derül ki egyértelműen, miről is van szó, az elejtett információkból már sokkal korábban gyanakodhatunk. A késleltetés szervezi a regény narratíváját, és ehhez társul az olvasó homályban tartásának mechanizmusa is, amely nemcsak fókuszált figyelemre, illetve a hiányok kitöltésének megkísérlésére késztet minket, de az érzékelés működésmódjára is ráirányítja a figyelmet.

 

Talán furcsának tűnhet a címadás, pedig nem szeretne hivalkodó lenni. Játék csupán az olvasóval, aki kiegészítheti a hiányzó sorokkal. Ilyesmit akkor is több ízben el kell majd végeznie, ha kezébe veszi Szöllősi Mátyás Simon Péter című kötetét. Bár Szöllősi nem idézi Weöres Sándort, azt gondolom, kérdéseik tágassága között van hasonlóság. Emellett jelen írás címe azt is sejteti, hogy kérdéseink megválaszolásához elsősorban önmagunkban találunk kulcsokat. Csakhogy Simon Péternek, a könyv főszereplőjének ez nem sikerülhet maradéktalanul: bűnösnek érzi magát, énjét felemésztő bűntudatával azonban nem tud mit kezdeni.

 

Az emberség, a segítségnyújtás és bűn kérdései árnyaltan bontakoznak ki a regény lapjain, sokkal inkább az események összefüggései, egy-egy párbeszéd által, mintsem hosszas filozófiai fejtegetésekbe ágyazva. Szöllősi Mátyás narrátora nem elmélkedik, hanem érzékel és megállapít. Amikor olvasóként azt érezzük, nagyjából sikerült felfűznünk a jelentések láncolatát, sikerül lépést tartanunk a narrátorral, rá kell jönnünk: ahelyett, hogy koherens egésszé formálódna a jelentés, többfelé szakad. Az elbeszélővel pedig szinte képtelenség lépést tartani. Bár az olvasóban megszületik a gyanú, hogy nem egy egyszerű utazás vár Simon Péterre, nincs felkészítve arra, hogy egészen valószerűtlen eseményekbe csöppen majd. Ennek következtében a fejezethatárok több esetben törésvonalakként működnek. Megváltozik az elbeszélő nyelvezete, stílusa: míg az első fejezet rendkívül tömör, lírai hangot üt meg, a következőkben az események, párbeszédek válnak hangsúlyossá. De változás figyelhető meg a regény világának szabályrendszerében is: míg a kötet első felében erőteljes a valóságvonatkozás, a következőkben ez gyakran felfüggesztődik, bizonyos esetekben teljesen váratlanul.

 

A Simon Péter egy nem hétköznapi férfi története, aki mindennapinak tűnő, de gyakran bizarrba forduló helyzetekbe kerül, miközben leginkább a keresés határozza meg a napjait. Először úgy tűnik, egy bizonyos látnokot keres, a regény egészét szemlélve viszont világossá válik, hogy bűnbocsánatért, engesztelésért indul útnak. Az olvasó pedig végigkíséri egy napját, és megpróbál választ találni a kérdésre: mi lehet ez a súlyos teher, amitől nem tud megszabadulni Simon Péter? Bár a szerző késlelteti a válaszadást, hiszen csak a könyv utolsó fejezetében derül ki egyértelműen, miről is van szó, az elejtett információkból már sokkal korábban gyanakodhatunk. A késleltetés szervezi a regény narratíváját, és ehhez társul az olvasó homályban tartásának mechanizmusa is, amely nemcsak fókuszált figyelemre, illetve a hiányok kitöltésének megkísérlésére késztet minket, de az érzékelés működésmódjára is ráirányítja a figyelmet.

 

A vizuálisan befogadható elemek – tér, táj, alakok – szegmentálódnak a nyelvvé fordítás, a fókuszálás és a ránagyítás által. Ezek során bizonyos részletek kiemelődnek, míg mások elfedve maradnak. Részletesen látjuk Simon Péter édesanyjának kézfejét, mint ahogy a pályaudvaron tartózkodó embereket együtt is („Közel vannak egymáshoz a testek. A látvány, mint egy váratlan ölelés. Megszeppensz, mert tudod, akármi történik, mindig egyedül leszel, és ha semmi sem mozdul, akkor se csupán magad vagy.” [9.]), vagy egy-egy alakra közelítve („Egy idős férfi a lépcső alján ül, magyaráz, bár mellette épp senki nincs. Mereven néz egyetlen pontot. Még pislogni se pislog, így csak figyelni lehet, hosszan, és helyette érezni, ahogy szárad a szem, éget.” [118.]). A közelítő-távolító narrátor vezeti az olvasót, olykor a külső elemek megragadásával, máskor főhőse gondolataiba és világérzékelésébe is betekintést engedve: „Megértette, hogy a tömegnél csak a várakozás feszültsége hatalmasabb, s hogy az kezdettől fogva egyetlen arcba sűrűsödve benne volt.” (79.)

 

A megfigyelésre irányuló belső késztetés, az érzékelés részletessége teszi nem mindennapivá a karaktert. Mindezt a narrátortól tudjuk meg, aki „ragaszkodik” a pozíciójához: egyes szám harmadik személyben meséli el, hogy Simon Péter tekintetén keresztül éppen mit láthatunk, hallhatunk, csak ritkán adja át a szót hősének. Ezt a markánsan kijelölt pozíciót addig tartja, amíg határsértés következik be a narráció szintjén, hiszen Simon Péter találkozik azzal, aki megformálta. A köztük lezajló párbeszéd több értelmezést is megenged: egyrészt gondolhatunk arra, hogy a karakter és narrátor között zajlik a beszélgetés, amely a regény megalkotottságára, fikciós voltára irányítja a figyelmet – és ezt erősíti az is, hogy Simon Péter egy könyvet talál, amely úgy tűnik, az életéről szól. Másrészt – mivel a szöveg bibliai szimbolikát is hordoz – Isten és ember, alkotó és teremtmény között folytatott beszélgetésként is értelmezhető. De a dialógus nemcsak azért erőteljes, mert felfedi, hogy megbízhatatlan elbeszélővel van dolgunk, hanem amiatt is, mert a metalepszis egy olyan formája bontakozik ki ezáltal a műben, amely egy harmadik értelmezést is megenged, miszerint Simon Péter találta ki az alkotóját, és könnyen lehet, hogy egy sor már-már szürreálisnak nevezhető esemény csupán Simon Péter képzeletében játszódik le.

 

Szöllősi Mátyás kötete nyitott az értelmezésre, akkor is, ha metanarratív elemként kimondatik: „Bizonytalan lesz az értelmezés. A szándék is összezavarodik.” (118.) A szerző mérnöki pontossággal adagolja az egyik értelmezést megerősítő, a másikat elbizonytalanító információkat, de az események, helyek sem teljes biztonsággal azonosíthatók be a könyvben, mégha a szöveg megengedi is, hogy a cselekmény helyszínéül a budapesti Keleti pályaudvart képzeljük, a várakozó emberekben pedig menekülteket lássunk. A szöveg azonban a metaforikus/szimbolikus értelmezésre is nyitott. Különösen izgalmas ebből a szempontból a főhős neve: a Simon héberül hallgatást, figyelést jelent; a Péter viszont fordítható ingatag kőként és kősziklaként is. A bibliai Simon Péter alakjáról lekopni látszanak az említett szegmensek, cserébe megerősödött a kőszikla jelentésének értelmezése. De Szöllősi Mátyás figurájában az összes árnyalat koncentráltan jelen van. Míg a regény elején ragaszkodik a Simon névhez, többször is kijavítva azokat, akik Péternek nevezik, az utolsó fejezetben Péternek hívja magát, amikor egy tüntetés alkalmával a színpadra merészkedik, megvallani tetteit. Ha egy fejlődésregényről lenne szó, azt mondhatnánk, a bűntől gyötrődő, hallgatag Simon szót kér magának és a föloldozást a kimondásban találja meg, ezzel párhuzamosan pedig Péterré, kősziklává alakul. Szerintem viszont a Simon Péter nem fejlődésregény, hőse nem lesz Péter (hibaként éli meg, hogy öntudatlanul Péternek nevezi magát), nem kap választ a kérdéseire, és megértést, önigazolást sem talál – pontosan azért, mert a bűnben a vergődés, a bűntudat a legsúlyosabb.

 

Simon Péter útja nem szemléltethető ívként, sokkal inkább az önmagától távolodó és önmagához visszatérni képtelen szubjektum mozgásaként modellezhető. Már a regény első fejezeteiben egy elidegenedett, önmagával azonosulni nem tudó szubjektumot látunk, aki elbújik a sötétben, kihallgatja mások beszélgetését, de nem reflektál a tartalomra. Diakónus, mégis úgy érzi, elveszítette hitének bizonyosságát. Végighallgatja évek óta nem látott apja vallomását, de reagálni csak úgy tud rá, hogy az első adandó alkalommal feláll az asztaltól és távozik. Utazása menekülésnek is tekinthető, arckeresése kényszeresnek: mások visszaigazolására vágyik, illetve arra, hogy a másik tekintete által önmagát tudja megformálni. Tettei felvállalásakor, bűnei nyilvános megvallásakor viszont nem megértést talál, hanem félelmet, ítéletet, lázadást.

 

Simon Péter megkérdőjelezi emlékei, reakciói, érzései valóságosságát. Ezáltal teremtmény voltát hangsúlyozza: „miközben furcsállta, hogy a döbbenete nem igazi döbbenet, mintha valaki kölcsönözné neki. Vagy egyszerűen csak egy kötelező érzés lenne, mely a helyzethez köti és nem az a fajta, ami rávilágít bármire is”; (154.) illetve „Mégsem tudott ellenállni a gondolatnak, ami annyira idegen volt, mintha nem is a sajátja lett volna.” (194.) A szubjektum tehát önmaga megkérdőjelezésében, önmaga hiányának megfigyelésében formálódik meg. Az olvasó végig érzékeli Simon Péter énjének valamiféle állandó jelenlétét, függetlenül attól, hogy az furcsa, váratlan, kegyetlen vagy hétköznapi megnyilvánulásokban artikulálódik. Olyan, mintha önmagának rosszabb, esetleg jobb változata lenne minden pillanatban, és az „én”-be koncentrált szubjektumtól való távolodás, majd az ehhez való visszatalálás szervezi működés(képtelenség)ét.

 

A regényben az önmagától távolodó szubjektum útjának egyetlen napját látjuk, amely részben képzeletbeli, részben viszont valóságosnak tűnik. A valóságosság látszatát erősen fenntartó jelenetek közé sorolhatók azok is, amelyekben Simon Péter ösztönösen másoknak nyújt segítséget. Az önmagával számot vető, stabilnak nem nevezhető szubjektumon mégis az látszik: van mit nyújtania embertársainak. Ezért tartom jó választásnak a kötet zárlatát, amelyben Simon Péter szembesül azzal, hogy „hiába bánja mérhetetlenül, amit tett, nemcsak hogy nem lehet jóvátenni, de megértetni sem lehet szinte senkivel.” (248.) Nem talál engesztelést, és mikor ismételten egy földön fekvő felsegítésére siet – ezzel beteljesítve az egyetemes és örökérvényű parancsolatot – szeresd felebarátodat, mint önmagadat –, ő maga is a földre kerül a tömegben, ahol kitört a pánik.

 

Az „én”-ről, az alkotóról, az önazonosságról, a kereszténységről való gondolkodás megkerülhetetlen a könyv olvasása közben – ez marad a mi a terhünk, az olvasóké, hiszen alapvetően olyan kérdéseiben sűrű könyvről van szó, amelyekre csak kevesen tudnának bizonyossággal válaszolni. Túl sok kérdőjel marad utána.

 

Makkai T. Csilla

A szerző Oláh János szerkesztői ösztöndíjban részesül.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva