SzIF Online

Oldás és kötés

Gurulsz, mint egy villamos, ami a végállomás felé haladva közlekedhetetlenné teszi a haladását lehetővé tevő és irányát meghatározó sínpárt, felszántja maga után a földet. Nem műveli meg, de előkészíti valami másnak: növények törnek át a leburkolt felületeken. Aztán a teljes közöny és részvéttelenség megnyilvánulása ebben a sorban: kit érdekel hogy erre jártál. Megerősítése vagy visszavonása az előbbieknek?

 

 

(Balázs Imre Kányádi Sándor című képének részlete)

 

 

Jóval e sorok begépelése előtt meghallgattam azt a felvételt, amin a költő, egy idős férfi lendületesen, komor játékossággal felolvassa tárgyilagos, Halottak napja Bécsben című megrázó versét. Előbb volt a hallgatás, próbáltam fülelni, ezt-azt lefülelni. Figyeltem, de először csak a nekem épp fontos apróságokat, például a szerzőnek a szövegében szerzett rutinját, vagy annak a váltakozásait, ahogy néhol eltéveszthetetlenül kihallani, máshol keresve sem találni az idős férfi hangjában, a vers dallamában a gyermeket, a gyermekit. Amik elsőre megmaradnak, azok csak túl nagy részletek, mögöttük csak megsejtett mozzanatok; hogy földrészek, városok, kultúrák, nyelvek, emberek, sorsok, szokások találkoznak és távolodnak, a vers ezt is, azt is szétszálaz és összefűz. A hallgatónak talán még nem, az (újra)olvasónak már gondja lehet erre az ezt-is-azt-isra. És mindenképp a csalóka vagy másként megbízható, mert sajátként kitett hangsúlyokra, a szövegközeliségre és a szöveg leküzdhetetlen távolságára, az önmegfigyelésnek is az immár másképp adódó lehetőségére. Ha az olvasás alkalom az elidőzésre (elidőzés nélkül van-e, történik-e olvasás?), és olvasás nélkül elvégezhetetlen a feladat (röviden írni egy hosszú versről), akkor valamiképp élni kell a kínálkozó, visszautasíthatatlan ajánlattal. Folytatom tehát azzal, hogy megállok az első szónál: „Befonnak”.

 

Fonás. Szálkeresztezések útján lappá, szalaggá alakítása például növényi száraknak, vesszőnek, szalmának, hajnak, ahogy fonás a fonál készítésének művelete is, a rövid és vékony szálak párhuzamos egymás mellé rendezésével, majd összesodrásával összefüggő, hosszú hengeres szalagok előállítása, méghozzá további feldolgozás céljából. Milyen kényelmes lenne az első szónál, az általa megidézett összetett műveletsorban azonnal ráismerni a versre, egyfajta logikára, ami benne érvényesül. De ennek a túl gyors kijelentését, aminek sem a bizonyítására, sem a cáfolatára nincs most lehetőség, érdemes máris visszavonni egy kiegészítéssel: még ha valóban értelmezői metaforát kínálna is a szöveg e komplex kultúr(-, netán test)technikának az azonnali bevezetésével, ha egyáltalán felfedezhető volna valamiféle analogikus viszony, az analógia még akkor sem magyarázó elv – ott vagyunk, ahol kezdtük: a talánynál. Ez van, ha sokat, túl sokat és rosszul megválasztott helyen időzünk, akkor az elidőzés elodázás vagy épp rárontás a versre, de hátha lesz szerepe a tévutaknak és zsákutcáknak. Folytatom egy nagyobb lélegzetvétellel: „Befonnak egyszer téged is / valami pompás koszorúba”.

 

Hogy ez vészjósló, netán fenyegető, magabiztos vagy rezignált, nem tudom, talán majd később eldől. De mindenképp utalás történik a jövőre (sőt: a[z ön]megszólított azonnali jövőbe utalása), rátapintás egy elkövetkező történésre, ami máris (sőt: elsősorban az itt-és-mostban) végleges, mert innen nézve elkerülhetetlen. Baj van az elkerülhetetlenekkel, főképp, ha majdani bekövetkeztük konkrét tér- és időkoordináták nélkül bizonyos (majd, „egyszer”), és zavarba ejtők, ha, mint itt, kimenetelük ezek nélkül is ismert. Ekkor már megint, még mindig a fonásnál tartunk, ennél az összetett műveletnél, méghozzá a cselekvést végző ágens(ek) egyértelmű megjelölése vagy megnevezése nélkül. A személytelen művelet mégis a személyre irányul, arra, aki (még csak) a megszólítottságában van jelen, és passzívan, alávetettként válik épp (illetve majd, „egyszer”) a fonás által valaminek a részévé. Mielőtt ebbe az időhurokba, a jelen utóidejűségébe belegabalyodnánk: melyik a megrázóbb, ha gyász-, vagy ha babérkoszorúra gondolunk előbb? Ha a koszorút a halottról vagy az élőről való megemlékezésnek, a halott előtti főhajtásnak vagy az élő ünnepi magasztalásának az instrumentumaként ismerjük fel itt? A „pompás” talán az utóbbinak a ceremonialitását sejteti, de figyeljük csak a jelzőket egymás után és mellett: „pompás”, aztán „idegen” és „hideg”. Utóbbiak a fényűzésből mintegy kiűzik a fényt. A vers címére hagyatkozva is inkább erről lehet szó: részévé válni egy kegyeleti sírdísznek, egy általában a gyökereiről leválasztott nővényekből font gyásztárgynak. És azonnal a koszorúban testet öltött önellentmondásnak is: alakja a végtelen, az ekképp folyamatos, anyaga pedig a véges, mert meg- és leszakított. Folytonosság és végesség egyidejűen oldódik fel a reménytelen egyedüllétben. Gyásztárgy készül belőled a másik sírjára, de itt nincs másik („mert a legárvább akinek / még halottai sincsenek” – idézhetnénk egy későbbi szöveghelyet), nincs sír sem, amihez rögzíthetnének: „elgurulsz”. Egy újabb, nagyobb lélegzetvétel: „Befonnak egyszer téged is / valami pompás koszorúba / idegen lesz majd és hideg / minden akár e bécsi utca / elgurulsz mint egy villamos / utánad felgördül a vágány // kutyatej páfrány / tör át a járdán // kit érdekel hogy erre jártál”. Gurulsz, „mint egy villamos”, ami a végállomás felé haladva közlekedhetetlenné teszi a haladását lehetővé tevő és irányát meghatározó sínpárt, felszántja maga után a földet. Nem műveli meg, de előkészíti valami másnak: növények törnek át a leburkolt felületeken. Aztán a teljes közöny és részvéttelenség megnyilvánulása ebben a sorban: „kit érdekel hogy erre jártál”. Megerősítése vagy visszavonása az előbbieknek?

 

A válaszhoz tovább kellene haladni. Vagy meghagyni ezt kérdésnek, és a szövegrészek egymáshoz való viszonya mellett arra figyelni, hogy nekem mi ezekhez a szövegrészekhez a viszonyom. „Kutyatej”, olvasom, és rémlenek az óvodaudvaron ebből font nyakláncok, karkötők, diadémok, sőt koszorúk – mi gyermekláncfűnek hívtuk, érdekes volna eltűnődni azon, hogy mennyi mindent módosítana a versben ez a megnevezés. Esetleg hogy a fonás műveletéről hogyan jutott eszembe az, hogy a faluban, ahol felnőttem, a régi temetkezési szokások az oldás és kötés hiedelemkörének ismeretére, sőt, írt és íratlan szabályainak gondos betartására utalnak: a leányok haját befonták, az asszonyokét kontyba tűzték, és rendkívül ügyeltek arra, hogy a koporsóba se bomoljanak ki a fonatok, mert az nagy szerencsétlenséggel, akár újabb halállal járt volna. Viszont a halott öltözetén a kötéseket megoldották, a gombokat kigombolták. Vagy hogy ezekhez a sorokhoz érek: „és a sírok is mint a leláncolt bárkák / táncoló farukat föl-le-föl dobálták […] s hogy elúszott volna akkor a koporsó […] úszik a koporsó / zene a vitorla”. És az jutott eszembe, hogy a faluban, ahol felnőttem, a régi, Homokháti temetőben a temetkezés a Tisza szabályozása előtt áradáskor gondot jelentett, mert az Igej felől a Laskatón átömlő víz a falutól elzárta a temetőt, és ekkor csak csónakkal lehetett közlekedni. És hogy ez ma inkább erdő, mint temető, mert a felázott sírkövek megrepedeztek, és a résekben gyökeret eresztett virág, cserje, fa. És hogy erről nekem az idősek meséltek, hasonlóan lendületesen, komor játékossággal, mint ahogy Kányádi Sándor a felvételen olvassa fel a versét.

 

Vagy csak keresgetni az olvasás, értelmezés, gondolkodás és a textíliákkal való foglalatoskodás összefonódásait a nyelvünkben: felvenni a fonalat, elvarratlan szálak, továbbszőtt gondolatok, kibomló kérdések, szétszálazás, belegabalyodás, szöszölés stb. Oldás és kötés, eljátszani ezzel is: megoldások és kikötések, feloldozás és elköteleződés – rátalálni ezekre a versben, ahogy annak a lehetőségére is, hogy az olvasó feloldódhasson abban, amihez kötődik.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva