SzIF Online

A túlélő zavara

Olvasni kezdem, és ezzel párhuzamosan a hangját hallgatom, a versmondását. Aztán egy önkényesen kiválasztott ponton megállítom a felvételt, és egy idétlen pillanatban felismerem, hogy ez rokonítható a versben is megszólított transzcendens hatalom cselekvésével, de a verset olvasom tovább, mint aki a halált mímeli, ha az megszakítás és elhallgattatás. Bármikor előállíthatom azt a csendet, amit a halál csendjéhez mérek (kiéhez?), a csendet, ami innentől kíséri az olvasásom.

 


„A költőm volt, nem a halottam.” – kezdi Gergely Ágnes a Pilinszky János emlékére írt négysorosát Fohász lámpaoltás előtt című, 1985-ös kötetében. A sor panaszként is érthető. Ekkor azé, aki kénytelen a halottjának tekinteni valakit, akire addig nem így nézett. Kizökkent(ették). De a „nem a halottam”-nak se a múlt, se a jelen idejét nem egyértelműsíti a mondat. A „volt”-ot vagy odaértjük ismét, vagy nem. Így a mondat azt is jelentheti: ’nem (lehet a) halott(am) az, aki a költőm (volt)’. Miért nem? Talán azt az elképzelést is visszaköszönni látjuk itt – a „volt” után többféleképpen kitölthető (és, ezért stb.) kötőszóhiány, az aszindeton segítségével –, amelyik szerint a költő elsősorban nem akkor él, ha életben van, hanem akkor, ha a költészete az elevenség garanciája. Aki tehát a költőm maradhat akkor is, ha meghalt, az nem a halottam, mert a találkozások a verseken keresztül továbbra is lehetségesek. Felvetődik persze, hogy azok számára, akik leginkább a versein keresztül kapcsolódtak ehhez az élethez, eddig is körülbelül „csak” annyira élt költő, amennyire most, hogy meghalt. Mindenesetre Kányádi Sándor sem kelti egy halott benyomását, amikor a Halottak napja Bécsben című versét (1976) olvasni kezdem, és ezzel párhuzamosan a hangját hallgatom, a versmondását. Aztán egy önkényesen kiválasztott ponton megállítom a felvételt, és egy idétlen pillanatban felismerem, hogy ez rokonítható a versben is megszólított transzcendens hatalom cselekvésével, de a verset olvasom tovább, mint aki a halált mímeli, ha az megszakítás és elhallgattatás. Bármikor előállíthatom azt a csendet, amit a halál csendjéhez mérek (kiéhez?), a csendet, ami innentől kíséri az olvasásom. De nem megy. Nem működik, Kányádi ugyanúgy szól, miközben némán olvasok, ha nem is az előbb kikapcsolt hangon, mert annyira még nem „tanultam meg”. Bár van, aki beszámol róla, hogy miután hallotta egy költő előadását, csak az ő hangján tudja hallani a verseit, miközben olvassa azokat – ez nehezíthetné a hozzáférést, viszont ide nem juttatott el a Kányádi-tónus és -tagolás. Mi történik? Egy pillanatra nehéz a halált komolyan venni, elhalmozva a nyomokkal, amiket az élő hagyott[1], amik részben egymás helyettesítésére is képesek. A hiszékenységet fokozva ismételgetik, hogy Kányádi él. Így viszont – ahogy a Gergely Ágnes-vers Pilinszkyje – nem is biztos, hogy gyászolni lehet. Nem értetődik magától, hogy lehetséges a gyász. Főleg akkor, ha olyasvalaki olvassa a verset, aki korábban nem került Kányádi-szövegek emlékezetes közelségébe, vagy túl ritkán jutott oda, és személyesen sem ismerte, ezért nem állíthatja Kányádiról, hogy „a költőm volt”.

 

„a legárvább akinek még halottai sincsenek” – szól a Halottak napja Bécsben szép tételmondata a maga bennfoglalt kettős tagadásával, és ugyanúgy megvan benne a birtokbavétel morfémája, ahogy a Gergely-idézetben, amit részben emiatt is választottam. Mindazonáltal a birtokbavétel több okból lehetetlen. Nem biztos, hogy nincs semmink, de hallottaink biztosan nincsenek, akkor sincsenek, ha vannak, és ez olyan szegénység, amiben megtalálható egy közösség is, amiből sokan részesülhetnek, a Halottak napja Bécsben pedig mintha ezt a halandó sokaságban létező közösséget tükröztetné vissza. A Kányádi-szentencia könnyen bevonzza a József Attila-sort, amelyik szintén a felsőfokú melléknév főnevesített változatából indul, szintén definíciót ad, és szintén hiánytapasztalatra összpontosít: „Aki szegény, az a legszegényebb” (1924). Ellenben a József Attila-vers állítása mintha rejtetten vitázna is a Kányádi-versével, mert az előbbi visszatessékel az elsődleges jelentéshez, a „szegény”-t mintha meg is akarná tisztítani a konnotációtól (amit persze az tesz lehetővé, hogy többletjelentésével együtt is aktiválja a szót), míg Kányádinál az „árva” arra is utalhat, aki csak árva lesz, lehet, ahogy arra is, aki nem tudja, ténylegesen árva-e, stb. „Ragyogjon, ami árva, / a semmi napja mielőtt / megjelenne.” – írta Pilinszky, és nála, az Utószónak (1962) ezen a szöveghelyén még nagyobb távolság járható be az „árva” elsődleges jelentéséhez képest.  József Attilánál a tautológia pedig figyelmeztetés is: beszélhetsz úgy is a szegényről, hogy szem elől téveszted, ahogy az árváról is úgy, hogy elmész az árva mellett. A Kányádi-vers, persze, nem tesz ilyet, de egy sokaságot látunk, (történetekben) élőkét és halottakét, és az előbbieket összeköti, ami vár rájuk, amivel mindannyian szembesülnek-szembesülhetnek stb.: a differenciák valamennyiben el is mosódnak.

 

Mindez ellenreakciót is kiválthat a befogadóból, aki arcot adna a gyásznak, szeretné tudni, kit is gyászol. Ha gyászolni szeretne, milyen esélyekkel indul? Odatalálhat-e a „gyász” szó elsődleges jelentéséhez, ami, úgy tűnik, nehezebben található meg, mint az „árva” szóé? Egy erősnek tűnő jelenlét a Halottak napja Bécsben című vers olvasása és/vagy befogadása során felér-e a gyásszal, annak része, vagy lehet annak megkerülése is? Annyi halott adott vagy adódhat, hogy aki olvassa a verset vagy rátekint csak az elmúlt száz évre, gyakorlatilag addig válogathat a gyász lehetséges tárgyai között, ha szertartást szeretne, amíg meg nem hal, vagy halálos fáradtság nem vesz rajta erőt. Aki Kányádit nem gyászolhatja, de addig se lát el, aki „dunából tengerbe / ki az óceánra” úszik, lehet, nem engedheti meg magának, hogy gyászolja, vagy hogy úgy tegyen, mintha gyászolná, miközben nem mondaná azt sem – Kányádi parafrázisát adva –, hogy „kit érdekel hogy erre úszik”. A vers olvasója valószínűleg a saját maga lehetséges halála, az ismerőse/barátja/családtagja (halálának) emléke és a versben különböző nézőpontokból és fókuszpontokon feltűnő halottak és halandók közti térben tévelyeg. Esetleg zsibbad. Vagy viszi valami, mint Duna a koporsót.

 

És ha a Dunát említem: ahhoz hasonlóan érinti a koporsótestet a folyó, ahogy az átizzadt ruha az emberi bőrt, amikor Kányádinál azt olvassuk, „megvizült hátamon az ing”. Mert ha egyes arcok kirajzolódnak is, azok eltűnőben vagy keletkezőben vannak a versben, ahogy a versformák és organizmusvariációk, átrendeződő anyagszerkezetek is. Utóbbiak kapcsán elmondható, hogy amiként az izzadást itt a vízzé válásunkként, feltámadásunk ironizálásaként is el lehet gondolni, az ember olyanfajta átlényegüléseként, ami az ingénél veszi kezdetét, úgy a feltámadás talán már a legelső sor előtt bekövetkezett. Mert ha „[b]efonnak egyszer téged is / valami pompás koszorúba”, lehet, hogy részecskéid már egy növény vesszejének alkotói, és addigra megtörtént, amiről a vers végén azt olvassuk, „feltámadás / vagy valami ahhoz hasonló”. A feltámadás fenyegetőnek is mutatkozhat, mert a vers a dolgoknak azt a körforgását idézi meg, amiben a megmunkált kő, vagyis az oszlop és az oszlopnak dőlő rekviemhallgató egyként olyannak tűnhet, mintha ideiglenesen vált volna ki a maga alakjában a keringő összességből. Az „oszlopnak vetett hát”, persze, nem tűnik el az oszlopban (ez nem az a vers), de a támaszkodóról (különösen ebben a versben) tudjuk: lesz még annyira merev és mozdulatlan, mint az oszlop. Atomjai pedig helyet kaphatnak egy későbbi oszlopban. Vagy oszlopon. Ahogy ezt az átrendeződés véletlenjei engedik. A „véletlen” említése pedig nem jelenti feltétlenül azt, hogy a vers „Isten”-éről elfeledkeztünk, mert lehet ez egy olyan Isten is, akinek véletlenre is szüksége van. Emellett azt a gyanút is ébreszti, hogy milliókat élt túl, a túlélő pedig, ahogy Elias Canetti hangsúlyozza gyakran, győztes (Canetti, A túlélő, Bor Ambrus ford., 1983). A hadvezér is, írja, ha csatát vesztett is, nyert, ha életben maradt. A túlélő viszont, tehetjük hozzá, zavarba is jöhet, például ha abban sem biztos, hogy túlélő. Hiszen ahogy a gyász, úgy a túlélés meghatározása is bonyodalmakat ígér. A Kányádi-versben megidéződő világégéseket nem éltem túl, azokat pedig, amik éppen most zajlanak, mivel véletlenül (?) nem itt, 2019 Magyarországán történnek, szintén nem. Egyébként is csak akkor tudhatnám, hogy halálközelbe kerültem, ha már meghaltam volna – a Tandori Dezső 2007-es Ördöglakatának hátlapjáról származó abszurd paradoxon vidám szigorával élve: „túlélésről akkor beszélj, ha már meghaltál.” Mégsem zárhatom ki, hogy a túlélők világához tartozom mint túlélők unokája. És „[m]int fürdőző combját” a súroló hal (Weöres Sándor), érinthetett egy katasztrófa úgy is, hogy nem vettem észre. Így, legyen bár viszonylagos győztes, a túlélő versolvasó/-értelmező zavarban van. Néha úgy látja, valódi közöny és valódi gyász között. A koporsó pedig közben – zavartalanul vagy sem, de – úszik.   

 

 

[1] Vagy az élővel hagyatott nyomokkal: bizonyos értelemben, például a hangja dokumentálásával, már a halál előtt megkezdve a gyász szertartását, ha az emléket állítás előkészületei kapcsán megkockáztatjuk, hogy azok is a szertartáshoz tartoznak. Ezek, persze, mint helyettesítések szigorúan véve csak hűtlenek lehetnek ahhoz, amit helyettesítenek. Teret engednek „a lehetséges gyász hűtlenségének”. Jacques Derrida, Mnémoszüné (Németh Helga és Fogarasi György ford.), Pompeji, 1997/2–3, 150.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva