SzIF Online

Január-februári lapszemle

Kéthavi szemle feledés ellen

Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja által kiadott Helikon mindig rendkívül izgalmas tematikus blokkokkal hozakodik elő. Ezért visszamegyünk az időben, és az ugyan 2018/3-mal jelzett, ám 2019 januárjában megjelent Próza a posztmodern (próza) után című, kiemelkedően alapos – legalábbis a leginkább ismert, kánonalakító jelenségekre odafigyelő – munkát vesszük górcső alá, amelyben az amerikai, francia, olasz és orosz, valamint a magyar posztmodern és az az utáni prózairodalom tendenciáiról, teoretikus megközelítéséről olvashatunk.

 

Már megint eltelt két hónap és ez azt jelenti, hogy az új évadban is emelem kezem: jelen! Míg a szerkesztőségek körmüket rágva és lábukat lejárva, idegesen malmozva várják vagy intézik pályázati paksamétájukat, és mindenki az év eleji folytatásokon meg újrakezdéseken agyal – addig nekem is fejtörést okozott, hogy az ismétlések elkerülése végett, ugyanakkor az ismétlés által igencsak szeretett folyóiratok közül mit válogassak be 2019 első hónapjaira. Már most előre bocsátom, hogy a következő két hónapban biztosan helyet kap az ismétlés, éspedig a Helikon – az Irodalom-és Kultúratudományi Szemle – formájában.

 

A Magyar Tudományos Akadémia körüli kilátástalan helyzet kapcsán azt gondolom, fontos, ha a tüntetések mellett az intézményben dolgozó emberek munkájára is figyelünk. Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja által kiadott Helikon mindig rendkívül izgalmas tematikus blokkokkal hozakodik elő. Ezért visszamegyünk az időben, és az ugyan 2018/3-mal jelzett, ám 2019 januárjában megjelent Próza a posztmodern (próza) után című, kiemelkedően alapos – legalábbis a leginkább ismert, kánonalakító jelenségekre odafigyelő – munkát vesszük górcső alá, amelyben az amerikai, francia, olasz és orosz, valamint a magyar posztmodern és az az utáni prózairodalom tendenciáiról, teoretikus megközelítéséről olvashatunk. A lapszám sztárja kétségkívül Sári B. László, aki saját tanulmánnyal (A posztmodern után. A kortárs amerikai irodalom dilemmái) is jelentkezik, de két remek szöveg fordítását is neki köszönhetjük: Robert L. McLaughlin A forradalom után. Az USA posztmodern prózája a huszonegyedik században címűt, és Jon Doyle A poszt-posztmodern próza alakváltásai: irónia, őszinteség és populizmus-t. Ez utóbbi bizonyul az amerikai prózairodalom nagyágyúi megidézésével a legizgalmasabbnak, azaz Doyle Thomas Pynchon, David Foster Wallace és Don DeLillo, valamint Nathan Hill művein keresztül tárgyalja a posztmodern utáni próza tendenciáit és válaszadási kísérleteit a címben megjelenő három kulcsfogalomra. „A posztmodern irodalom dekonstruktív elméncségei az azt megelőző évtizedekben sikeresen ásták alá a nagypolgári képmutatást, de a nyolcvanas években erősödni látszott az az érzés, hogy ezek a technikák már inkább korlátoznak, mint felszabadítanak, és alapvetően nem állíthatók Fukuyama által leírt, hidegháború utáni posztmodern kultúra idején az ellenállás és felvilágosodás szolgálatába. (…) Wallace (…) szereplői folyton olyan szervezetekhez fordulnak, melyek a rend érzetét keltik, s ezáltal azt az űrt igyekeznek betölteni, melyet az értékek posztmodern tagadása hozott létre. Az efféle helyettesítő hitrendszerrel rendelkező szervezetek gyakran megkövetelik szereplőiktől, hogy különböző rituáléknak és szokásoknak vessék alá magukat, s ezáltal hajoljanak meg a hit elképzelése előtt, mielőtt még tulajdonképpen hinnének. Egy ilyen pozíció a cinizmus és mindenféle introspektív racionalizáció felfüggesztését, vagyis a vak bizalomnak és az őszinteségnek való alávetést is megköveteli – s ekképpen posztironikus.” – írja Doyle. Gondolatának fontos elemévé válik a posztirónia, amelyről jómagam elsőként olvasok magyarul, teoretikus szövegben (kéretik linkekkel és címekkel bombázni online vagy offline, amennyiben – a legnagyobb valószínűség szerint – valami elkerülte a figyelmem!). A posztirónia legnagyobb veszélyeként Doyle a szélsőségességeket és az objektivitás feladását, az összeesküvés-elméleteket és populizmust teszi meg, amelyek a regényírók számára is feltérképezendőknek bizonyulnak. Annak ellenére, hogy a Helikonban nem csak az amerikai próza elemzésével találkozunk, hanem más „nagyhatalmak” irodalmával is, szinte mindenik tanulmányban tematizálódik a 9/11, mint történelmi fordulópont, amely megképzi az irodalom számára is az előttiség és az utániság kategóriáit (igen, az orosz irodalom számára is, noha az orosz posztmodernről leginkább a Szovjetunió felbomlása után beszélhetünk és hirtelen robbanásként).

 

Egyet kell értenem Zelei kolléga örökös álláspontjával, miszerint Takáts József beszédmódja egyedülálló a magyar irodalmi szférában, kritikái is és elemző esszéi is mind erről tanúskodnak, ahogyan ebben a Helikonban is, például így: „A folyóiratszám szerkesztője, Sári B. László által nekem feltett kérdésre, miszerint »mi jött a magyar irodalomban a posztmodern után«, viszonylag egyszerű a válasz, ugyanis többé-kevésbé bevett kritikai vélekedésnek számít, hogy az elmúlt évtizedben/tizenegy-néhány évben – legalábbis az elbeszélő prózában – valamifajta újrealista vagy új realista irodalom felé mozdultak el az írói gyakorlatok és a profi olvasói elvárások.” (Az inga visszaleng – Elbeszélő próza a kétezres években) A terjedelmes lapszám olvasásakor megerőltetett (lusta) agyamra ez igencsak komikusan hatott, ráadásul vonaton ülve jött a szállítmány… Pár mondattal arrébb már Sipos Balázst idézi. (Aki nem tréfa. Illetve süssük el: Végtelen tréfa. Második zárójel: az általa és Kemény Lili által fordított Wallace-regény sűrűn idéződik, igencsak frissibe’.) Takáts stílusa verhetetlen, he owns it, amikor például azt is mondja az irodalom szerepéről, miután a közelmúltban levetkőzni látszik műalkotás jellegét a társadalmi folyamatok javára: „Ám mindez a szerző szemében nem veszteség: az irodalom itt nem öntörvényű folyamat, hanem társadalmi, politikai eszköz, amely arra való, hogy vele valami jót (elsősorban közjót) tegyen az ember.” Az irodalom, mint közjó. Kérem szépen megvenni ezt a Helikont is. Még van belőle.

 

Egy másik kedvenc, a Tiszatáj is rendkívül ütős lapszámmal jelentkezett januárban. Elsősorban az Európai Elsőkönyvesek-összeállításra kaptam fel a fejem, hiszen a Tiszatáj beszámítható módon szállítja nekünk a világirodalmat, és nem csak a „nagyhatalmakét”, hanem a „kishatalmakét” is. A tavalyi elsőkönyvesek prózáiból közöl válogatást a Tiszatáj: az olasz Matteo Trevisani Höhn Darinka fordításában, a szerb-szlovén Ivana Djilas Rajsli Emese fordításában, a lengyel Weronika Gogola Sipos Tamás által, Jan Kristoffer Dale Norvégiából Domsa Zsófi tolmácsolásában, Matěj Hořava álneves szerző csehből Peťovská Flóra által, a ciprusi görög Giorgos Panagi Pávai Patak Márta fordításában illetve a magyar Csutak Gabi, akinek a Csendélet sárkánnyal című kötetéből olvashatunk, amely a Margó-díj döntőjébe is bejutott. A külföldi szerzők közül a Hořaváét és a Djilasét ajánlom, egymástól nagyon eltérő nyelv és világérzékelés jelenik meg mindkettőjüknél: míg az első inkább a hangulatfolyamokra, az erős képekre, a líraiságra összpontosít, ezáltal érzékenyítve az olvasót egy kevésbé látható világ felé (Pálinka. Bánáti prózák), addig a másik a párbeszédekre, a fordulatokra, az iróniára és a fekete humorra összpontosít (A ház – Az orosz, A tulipánfa). A lapszám versblokkját Szőllőssy Balázs dominálja szerteszéjjel: van valami elképesztő belső ritmusérzéke, amivel szinte bármit meg tud ragadni, ezért elsősorban zeneiségükért érdemes elolvasni őket. Bozsik Péter Miért nem olvasunk verseket? című versét már csak a hecc kedvéért jó volt végigrágni és – bevallom – igaza van. De ettől még senki nem fogja abbahagyni az írást. Nagy Dániel Testhőmérséklet című verse valahol a meghökkentő szatíra és a cringe skáláján mozog, mindenképp ajánlom.

 

Már régóta meg szerettem volna kaparintani az Észak nevezetű skandinavisztikai folyóiratot, ami a budapesti Skandináv Ház jóvoltából jelenik meg. Sajnos nem tudtam hozzájutni a legutóbbi téli lapszámhoz, amely végülis márciusra készült el, de ez ne jelentsen gondot. Az Észak új folyóirat és negyedévente jelenik meg, most a 2018-as harmadik lapszámot tudtam megvásárolni az Írók Boltjából (ahova alkalmasint jutok csak el, de mikor igen, akkor aztán nagyon). Letisztult, szép kivitelezés, kellemes betűtípus és hihetetlenül gyönyörű fotók: Jan Erik Waider képeit közli a lapszám, amelyeket 2017 szeptemberén készített a Spitzbergákon (fagyos tájak és lepukkant szovjet épületmaradványok pl.) A lapban fontos elemzést közöl Pogátsa Zoltán A feltétel nélküli alapjövedelem értelme és a finn kísérlet haszontalansága címmel, a szerző kiváló cikkeit az Új Egyenlőségen is olvashattuk már. Olvashatunk Déry Tibor skandináv kapcsolatairól és az irodalmi recepcióról, valamint olyan érdekességekről, mint a számi jojkaadatbázis. Én is azt kérdeztem, hogy ez mi, tehát álljon itt a Tamás Ildikóval készült interjúból egy részlet: „A jojka a számik lírai folklórműfaja, a számi kultúra egyik legmeghatározóbb és legismertebb eleme. Strófa nélküli, többnyire rövid zenei motívumok füzéréből álló, egyedül és többek által is előadható ének. Fontos jellemzője, hogy nincs előre meghatározott időtartama, bárhol kezdődhet és végződhet az előadó(k) szándéka szerint. A jojka művészi kifejezésmódjának kulcs a ritmus, a dallam és a szöveg speciális viszonyában rejlik, a három szemiotikai szint ugyanis erős hierarchiába rendeződik, amelyben a szövegnek jut a legalárendeltebb szerep. A »valódi«, denotatív jelentéssel rendelkező szavak előfordulási aránya a jojkaszövegekben rendkívül alacsony, akár teljesen el is maradhat. A szöveges felépítmény fő alkotóelemei a leginkább konnotatív jelentésű, kívülállók számára halandzsának tűnő, egy-két szótagnyi »panelek«, mint lo, lollo, nu, vo, loila stb. a jojka funkciói nagyon sokrétűek: a profán és a szakrális kommunikáció eszköze, az identitás kifejezője, a szórakozás kelléke, továbbá a számik társadalmának és környezetének osztályozására, azonosítására is szolgáló, a beszélt nyelvet kiegészítő vagy helyettesítő zenei alapú rendszer.” Ennek tükrében máris érdemes elolvasni az egész interjút! Kjell Askildsen norvég novelláját olvashatjuk még Vajna Ádám fordításában, valamint Marianna Kurtto verseit Neer Beatrix fordításában.

 

Lezárásképpen pedig hadd álljon itt a szintén negyedévente megjelenő Csillagszállóból – a 2018-as negyedik számból Vári János Hunor (Falcsik Mari mentoráltja), aki a lapban közölt Független Mentorhálózatos szerzők közül ezzel a verssel mélyre nyúlt:

 

Élővíz

 

Félni tanultam tőletek

 

a partig mentünk csak. beszakadhat a jég.

beszéltél, de nem emlékszem. csak

az ártéri erdő motyogása van meg

– vidéki kocsmákban a bolond öregek,

nem értenek szót egymással a fák.

ha közel mész, a leheletükön érezni

az akciós kevertet. a téli árvizek miatt:

máshogy nem lehet kibírni. tétlenül annyi

elöntött fészket, elsodort rókakölyköt.

 

beszakadhat a jég. a rémületnek súlya van

és a testhez tapad.

 

és mint amputáltakat a fantom-

végtagok, úgy viccel meg ez a viszkető

tehetetlenség. az árterek hallgatása,

rianások és zajló jégtáblák változékony

mintázata. vízbe fúlt férfit,

téged kell megszemélyesítselek.


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva