SzIF Online

Aki ír, az mindig egyedül ír

Szarvas Melinda beszélgetése Terék Annával

Szerintem az számított nagyon sokat, hogy szavalták a verseimet. Vajdaságban a versmondásnak nagyon nagy hagyománya van, jöttek sokszor Magyarországra is verseket szavalni, s hozták az enyémeket is. Nekem az volt egy nagyon furcsa élmény, amikor Szabadkán tartottak egy szavalóversenyt, s az elődöntőben négy emberből három Terék Annát szavalt, kettő vajdasági volt, a harmadik pedig magyarországi. De volt olyan budapesti kiállításmegnyitó is, ahol egy székely fiú szavalta a Külföld című versemet.

 

A Terék Annával készült interjú egy sorozat nyitóbeszélgetése. A sorozat fiatal vajdasági szerzőket szólít meg, a 34 évesen elhunyt Sziveri János emlékét is megidézve, általa inspirálva. Sziveri idén lenne 65 éves.

 

Szarvas Melinda: A beszélgetés apropója Sziveri János születésének évfordulója, illetve esetedben az sem hagyható ki, hogy legutóbb te kaptad a Sziveri-díjat. Az első kérdést Orcsik Roland laudációja adja. Akkor ő a díjazott Halott nők című kötet kapcsán így fogalmazott: „A posztjugoszláv vajdasági magyar líra eddigi csúcsa, vagyis az elmúlt huszonnyolc évben jelentkező generációk tenger-, talaj- és identitáshiányának, válságának legátfogóbb és legpontosabb költői sűrítménye.” Az itt említett talajvesztettség mennyiben jellemez/határoz meg téged?

 

Terék Anna: Szétbomlott az ország, amelyben éltem, utána el is költöztem onnan. Nem is arról van szó, hogy megszakadtak a gyökerek, de nagyon messzire mentem onnan, mint amibe beleszülettem, és érzem ezt a talajvesztettséget. Szerintem többen is így vagyunk ezzel, akik eljöttek otthonról. Az, aki elhagyja a szülőföldjét, mindig fog ilyesmit érezni. Nagyon sokat kell ahhoz hazajárni, vagy tartani a kapcsolatot az otthoni emberekkel, az otthoni helyekkel, ahhoz, hogy az ember tudja ápolni a gyökereit.

 

Sz. M.: Lehet ez a tapasztalat – ahogy Orcsik fogalmazott – a jugoszláv háborúk utáni generációt összekötő közös jegy?

 

T. A.: Biztos, hogy hasonlítunk mind, van egyfajta közös egység, amiből indulunk, közös gyermekkor, hasonló társadalmi háttér, amiben felnövekedtünk, hasonló kultúra – a többféle kultúra vegyítése biztos, hogy mindannyiunkra kihat. Nem feltétlenül egyformán. Nem is feltétlenül ez határoz meg minket. Szerintem nyomokban található bennünk hasonlóság.

 

Sz. M.: Mint mogyoró a csokiban… Költészeti vagy irodalmi generációról, amelynek te is tagja lennél, beszélhetünk mindezek alapján?

 

T. A.: Sose gondolkodtam ezen, nem tudom. Ha az ember benne van egy adott közösségben, akkor tudja magát ahhoz tartozónak érezni, ehhez szerintem aktív jelenlét kell. Az otthoni közegből eljöttem, ott, amikor elköltöztem 19 évesen, a generációmban efféle társulások még nem voltak. Sokkal később, a kétezres évek közepe felé kezdett kialakulni egyfajta összekapcsolódás, de akkor én már itt voltam Magyarországon. Akkor még a magyarországi költőkhöz sem tudtam ilyen módon kapcsolódni.

 

Sz. M.: Azóta sem érzel ilyenfajta közösséget?

 

T. A.: Aki ír, az mindig egyedül ír, ilyen szempontból mindegy, ki van körülötted.

 

Sz. M.: Eljönni nehéz volt, és megérkezni? Milyen hátrányokkal és előnyökkel szembesültél?

 

T. A.: Amikor megérkeztem, akkor nem is irodalmi szemszögből figyeltem ezt, egyetemistaként érkeztem ide. Három évig nulladikos voltam, volt felkészítő év szórvány-, illetve határon túli magyaroknak, ahol felhoztak bennünket a magyarországi érettségi szintre – nálunk más a történelem, a földrajz, más dolgokat helyeznek előtérbe magyarországi biológiakönyvek, és másokat az otthoniak. Tehát volt egy összehangoló szerepe ennek az évnek. Mindannyian külföldiek voltunk, nem is nagyon találkoztunk magyarországi magyarokkal. Ez egy nagyon pozitív, nagyon kíváncsi közeg volt. Nem volt pejoratív jelentése annak, hogy valaki például jugoszláv volt – vagy akkor már szerbia és montenegrói. Később, amikor bekerültem a magyarországi magyarok közé, és a napjaim a nagy részét már velük kellett töltenem, akkor is határon túli kollégiumban laktam, mert nem engedtek be bennünket a magyarországi kollégiumokba, külön volt egy gyűjtőhelyünk. De jó volt ez így, megvolt az a „hazamenni” érzés, volt annak is egyfajta közösségi kohéziója, ami átsegített mindannyiunkat azon a nehéz perióduson, amikor sokszor ütközöl azokkal, akik nem olyanok, mint te, és akik nagyon furán néznek rád, hogy nem olyan vagy, mint ők.

 

Sz. M.: Sziveri Jánosnak sokat idézett mondatai 1991-ből a következők: „Ne az határozza meg irodalmunkat, ki hol született, vagy hol él, hanem: milyen nyelven – és mit – alkotott! Budapesten kvázi elismert írónak számít egy sor közepes firkász, csak azért, mert ott él, és ügyesen melegszik a tűznél, miközben a határon túliakat csupán »kuriózumként« ha emlegetik, s nem a műveik miatt, melyek el sem jutnak az olvasóhoz, nemhogy megfelelő – reális? – kritikai visszhangra találjanak.”[1] Hogy érzed, ez a fajta megítélés, kuriózumként kezelés ma is jellemző?

 

T. A.: Persze, szerintem ez a mai napig megvan. Mindig oda kell tenni, hogy vajdasági magyar, erdélyi magyar, felvidéki magyar, kárpátaljai magyar. Mindig van egy jelző. A magyarok nagyon szeretnek jelzőket osztogatni. Nekem is nagyon sokféle volt, s mindegyikben kifejeződött valamiféle idegenség. Ez eleinte nagyon zavart, úgy éreztem, hogy nagyon lök ki magából ez a közeg, még csak véletlenül sem szeretnének maguk között tudni, aztán úgy éreztem, ez is kialakíthat valamiféle összetartozást. El kell fogadni, hogy az identitásod része, hogy nem vagy magyar, hanem valamilyen másmilyen magyar, ami egy érdekes dolog, és van ennek szerintem pozitív oldala is.

 

Sz. M.: Van úgy, hogy könnyebben kap lehetőséget vagy figyelmet egy határon túli?

 

T. A.: Az az érdekes, hogy ha határon túli magyarként másik határon túli magyar közegben próbálsz feltörekedni, akkor nem is nézik, hogy te is határon túli vagy, „és de érdekes”, hanem – ahogy az ottaniaknak – meg kell dolgoznod a figyelemért. Tehát ugyanarról a pontról indulsz, mint ahonnan a többiek, nem esel más, pozitív és/vagy negatív elbírálás alá. Ha Magyarországon vagy, többet kell, hogy lapátolj ahhoz, hogy észrevegyenek, vagy pedig, amikor már otthon befutottál, akkor esetleg jobban felfigyelnek rád. Otthon lehet, hogy könnyebb befutni, abból a szempontból, hogy kevesebben vagyunk, ott sokkal könnyebben tudnak egymásról az emberek. Viszont ez nem garantál semmilyen minőséget.

 

Sz. M.: S az előtted lévő generációval van irodalmi kapcsolatod, hogy érzed? Akár a közvetlen megelőző nemzedékkel, Sziveriékkel vagy Tolnai Ottóékkal? Orcsik a köteted kapcsán, a versek formája, a hosszúversek okán felsorolt olyan szerzőket, akikhez a költészeted révén kapcsolódhatsz. De beszélhetünk akár korábbi költő elődökről is. Beszélhetünk?

 

T. A.: Nekem ezzel a hagyománnyal mindig bajom van. Egyszer voltam Losoncz Márk filozófusnak egy előadásán, amin ő azt mondta, sokkal több a halott ember, mint az élő, és gyakran ezek a halott emberek kitakarják előlünk az életet. Én ezzel egyetértve tulajdonképpen lázadok a hagyomány ellen, legalábbis nem vagyok abban biztos, hogy az fog előre vinni, hogyha annyira erősen kapcsolódunk mi egymáshoz. Az író egyedül ír, az, hogy generációsan tartozunk-e valahová, vagy nemzeti, akár földrajzi okokból tartozunk valahova, az teljesen mindegy. Szerintem fontosabb érték valami olyasmit keresni, ami új, mint olyasmi nyomvonalat követni, amit valaki más mutat. Ez egy olyan szakma, amit egyedül kell, hogy végigcsinálj, senki nem fog veled lemenni a pokolba, hogy átélje veled azokat az érzéseket, amiket később átszűrsz magadon és megfogalmazol.

 

Sz. M.: Ettől függetlenül azt nem lehet elvitatni, hogy joggal jutnak az olvasó eszébe az írásaidról más kortárs vagy akár korábbi szerzők megoldásai.

 

T. A.: Mindent megírtak, amit meg lehet írni. Az irodalom nem arról szól, hogy valami újat mondjunk, inkább azokról a dolgokról szokott szólni, amiket nem lehet megfogalmazni, csak körülírni. Minden egyes könyv elmond valamit arról, hogy az adott szerző mit lát, érzékel a világból, ezt átadja az olvasónak, aki így egy fogódzót kap, hogy valaki így látja, másvalaki másképp, s valahogy kirajzolódik az élet, amit mindannyian élünk.

 

Sz. M.: S akkor mi a helyzet például azzal a direkt kapcsolódást sejtető verseddel, aminek az a címe, hogy Sziveri?

 

T. A.: Azt meg kellett, hogy írjam, volt egy konferencia, amire elhívtak többünket, hogy beszéljük Sziveriről, az ő művészetéről. De az, hogy feladatra írjak, nem jellemző.

 

Sz. M.: Mindent összevetve akkor az megállapítható, hogy te alapvetően saját élményekből dolgozol versírás közben. Mennyiben van az írásnak terápiás jellege, mennyiben segíti az átélt érzelmek feldolgozását, megértését?

 

T. A.: Nem szánom őket terápiás szövegeknek, mert nem hiszem, hogy az művészet. Ha az ember kiírja a saját bánatát, az nem feltétlenül válik művészetté. Úgy érzem, valamennyire el kell távolodni már attól az adott érzéstől, amit átélt az ember, s visszatekintve már tud olyannyira objektív lenni, meg olyannyira kegyetlen a saját érzéseihez, hogy tudjon róluk szárazon írni, de mégis érzelmekkel telin.

 

Sz. M.: A köteteid, mindegyik más módon, erősen személyes tematikájú és hangvételű írásokat tartalmaznak.

 

T. A.: A második könyvem, a Duna utca nagyon alanyi líra volt, és mindenki azt figyelte, hogy az ott leírtak mennyire feleltethetők meg az én tényleges életem eseményeinek, s én mondtam, hogy ezek versek, nem napló vagy memoár, ezek meg vannak komponálva. S elkezdtem nevetni, mikor már öt nő volt a Halott nőkben, hogy na, most már gondolkodhattok, melyik vagyok én! Mind az öt én vagyok. Persze, ha az ember nem valami őszintét próbál megfogalmazni, az úgyis csapnivaló lesz. Viszont fikció is tud annyira őszinteségből táplálkozni, hogy az is működni tudjon.

 

Sz. M.: Már a többedik köteteden dolgozva hogyan alakult a munkamódszered? Kötetben gondolkozol, vagy vannak versek, amelyekből aztán összeáll egy kötet.

 

T. A.: Versek vannak, aztán egy idő után muszáj kötetben gondolkodni. A Halott nők írása sem volt folyamatos, de párhuzamosan tulajdonképpen öt különböző szólamot írtam, teljesen függetlenül egymástól. Ez nagyjából négy év munka volt.

 

Sz. M.: S van-e külső kontroll írás közben? Van-e erre igényed? Kész kötetet adsz le egy kiadónak, vagy előolvastatsz szövegeket?

 

T. A.: Attól függ, mennyire vagyok bizonytalan az adott munkát illetően. Amikor még nem tudok annyira eltávolodni tőle, akkor általában nagyon az vagyok. Az ilyen munkának érnie kell. Ezért is szoktam sokáig írni egy-egy könyvet. Kell idő, mire tudok annyira kegyetlen lenni egy-egy szövegrészhez, hogy kihúzzam, noha nekem lehet, sokat jelent, de a versből mégis kilóg. A most készülő kötet anyagát például Orcsik Rolandnak küldtem el – érdekes, hogy egy férfi olvasó mennyire más szempontokra figyel. Számít a vélemény, persze, van, hogy szakmán kívüli ismerősöknek mutatok meg egy-egy készülő verset.

 

Sz. M.: És te mennyire olvasol másokat, akár véleményezőként, akár olvasóként?

 

T. A.: Kevés emberrel vagyok annyira bizalmi viszonyban, hogy nekem mutatnák meg először a verseiket. Önmagunkban kell bízni, a kezdő íróknak is mindig ezt mondom, ez a legfontosabb.

 

Sz. M.: Te mikor érezted először ezt a fajta magabiztosságot?

 

T. A.: Nagyon nevettem, mikor először írták a nevem alá, hogy „költő”. Nevetséges volt eleinte. Nem is magamban, a szövegeimben nagyon hittem. Már hetedikes koromban úgy írtam, hogy én azt meg akartam mutatni, vagy hogy azzal dolgozni szerettem volna. Mikor felkerültem Budapestre, volt, hogy nem kaptam ösztöndíjat, nagyon mérges voltam, s azt mondogattam, elmegyek a Mekibe dolgozni. Aztán egy jóbarátom mondta, hogy „írod ezeket a verseket, keress abból pénzt”. Akkor elkezdtem küldözgetni a szövegeket, eltelt egy év, a versek kezdtek megjelenni, ösztöndíjat is kaptam, mégsem mentem dolgozni a Mekibe. Végül is hálás vagyok a mai napig azért, ahogy alakult ez az időszak, mert ekkoriban valahogy tényleg elkezdtem komolyabban foglalkozni azzal, hogy legyen valami formája ennek a dolognak. S két évre rá már küldtem is be egy pályázatra a kéziratomat – a Sziveri-verspályázatra.

 

Sz. M.: Elsősorban tehát verspublikációkkal vetetted észre magad?

 

T. A.: Szerintem az számított nagyon sokat, hogy szavalták a verseimet. Vajdaságban a versmondásnak nagyon nagy hagyománya van, jöttek sokszor Magyarországra is verseket szavalni, s hozták az enyémeket is. Nekem az volt egy nagyon furcsa élmény, amikor Szabadkán tartottak egy szavalóversenyt, s az elődöntőben négy emberből három Terék Annát szavalt, kettő vajdasági volt, a harmadik pedig magyarországi. De volt olyan budapesti kiállításmegnyitó is, ahol egy székely fiú szavalta a Külföld című versemet.

 

Sz. M.: Az ilyen élmények, visszajelzések mellett mi inspirál? Mi ültet le írni?

 

T. A.: Van valami kényszer. Ha megpróbálok nem írni, akkor általában megbetegszem, vagy legalábbis nem érzem jól magam a világban. A frusztráló dolgok inspirálnak, a cinizmus, a fekete humor. Ugyanakkor csak azért mert valami meghökkentő vagy nem hétköznapi, attól még nem hiszem, hogy az adott jelenség irodalommá válik. Rá kell érezni arra, hogy hol ér véget a brutalitás meg a horror, és honnan indul az, hogy valami borzaszt, de mégis épp ettől tudsz aztán másként látni dolgokat.

 

[1] Keresztury Tibor (1991): Félterpeszben. Arcképek az újabb magyar irodalomból. Budapest, JAK–Magvető.


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva