SzIF Online

bármilyen fal, ha embereknek / építik, legyen emberméretű

Celler Kiss Tamást Szarvas Melinda kérdezte

A magyar nyelvben vagyok otthon. A mindennapokban Szerbiában, szellemileg Magyarországon. Sokkal aktívabban követem például a magyar közéletet. Azonban már jó ideje szeretnék szerbről verseket fordítani, de valamiért folyton halogatom. Sokkal szorosabb együttműködés kéne a két irodalom között, és ez elsősorban a vajdasági magyar írók felelőssége, így az enyém is.

 

(Paracky László felvétele)

 

Szarvas Melinda: „tíz dolgot találtam ki, / amiről tudtunk volna beszélni.” Az első, Anyaméh című köteted egyik verséből származó idézet, a költemény címe: képeslap egy finn erdőből. Engem már a cím megvett, de maga a vers is az egyik kedvencem. Milyen kötődésed van a finn tájhoz? Honnan jött ez a téma?

 

Celler Kiss Tamás: Vas Máté írta a Kosok című izlandi filmről szóló kritikájában, hogy a mi generációnknak Izland jelenti azt, amit Ázsia, főleg India jelentett a romantikus költőknek. Helytállónak érzem a megállapítást, de nemcsak Izlandra, hanem az egész skandináv térségre vonatkozóan. Habár ez utóbbi nem is pontos megjelölés, mert a nyelvhasználatban gyakran hivatkozunk Finnországra és Izlandra is mint skandináv országra. Pontosabb és egyszerűbb is, ha Észak-Európának mondom. Bezzegészak. Persze innen nézve a működő demokrácia és oktatásügy, a viszonylagos társadalmi jólét egzotikum. És ugye a romantikus költők is az egzotikumot keresték Indiában. Más kérdés, hogy pont az észak-európai filmek mutatják be leginkább, hogy a róluk alkotott képünk a legtöbb esetben illúzió, naiv idealizmus. Egyébként az általad említett versben semmi ilyesmiről nincs szó, az egy szerelmes vers. De akkoriban, amikor írtam, úgy éreztem, szívesebben élnék, mondjuk, Finnországban, mint Szerbiában.

 

Sz.M.: Noha írtál novellákat, sőt színdarabot is, alapvetően és elsősorban költőként működsz. Hogyan találtál rá az írásra mint kifejezési formára?

 

C.K.T.: Egyetlen színdarabot írtam. Egy diákszínjátszó csoport számára készült, amolyan tinidarab, és nagy sikereket értek el vele iskolanapokon, de nem kell komolyan venni. Van egy novelláskötetem is, szerencsére nem lehet beszerezni sehol. A gimnáziumi szerbtanárnőm találta ki, hogy az osztálytársaim fordítsák le szerbre a szövegeimet, talált rá támogatást, és kis példányszámban ki is adtuk. Közösen készítettük el a borítót, csináltuk meg a tördelést, de legfeljebb csak arra volt jó, hogy ne kelljen órákra járnunk. Maradjunk annyiban, hogy verseket írok, és – ahogy mondtad – az Anyaméh az első kötetem. De sokkal szívesebben szereznék dalokat, viszont a zenéhez nincs tehetségem, a versíráshoz meg néha úgy tűnik, hogy van. De nem véletlenül az írás az egyik legnépszerűbb önkifejezési forma, sokkal kevesebb kellék kell hozzá, mint mondjuk a festészethez vagy a filmkészítéshez, és nem mellesleg olcsóbb is. Igazából nem tudom, hogy mi az elsődleges oka annak, hogy írok. Valószínűleg azért csinálom, mert azt gondolom, vannak annyira érdekesek a szövegeim, hogy mások elolvassák.

 

Sz.M.: A 2015-ben a zEtnánál megjelent első köteted több év munkája? Milyen a munkatempód? Mennyire írsz könnyen? Vagy inkább többször is átdolgozol akár egy kéziratot?

 

C.K.T.: Tolnai Ottó minden reggel ír. Nekem sajnos még nem alakult ki egy konstans munkatempóm, ennek sokszor érzem is a hátrányát. Aktív és passzív időszakok váltogatják egymást. A kötet verseinek nagy részét egy nyár alatt írtam, de sokat dolgoztunk rajta Beszédes Istvánnal, mire megjelenhetett könyv formájában. Azóta viszont sokkal rendszertelenebbül és lassabban írok, több időt szánok egy adott szöveg csiszolására. Mintha kirajzolódna egy olyan tendencia, amely szerint amennyiben egy szerző komolyan veszi magát, 3-4 évente megjelenik legalább egy kötete. Eredetileg én is így terveztem, de most már biztosan nem fogom ezt betartani. Persze nem gondolom, hogy bárki is tűkön ülve várná az új kötetemet, ha mégis, akkor tőle ezúton is elnézést kérek.

 

Sz.M.: A litera.hu-n Keresztury Tibor írt rólad bemutatást, ajánlást, amelyből kiderül, hogy te küldted el neki a szövegeidet. Mennyire jellemez az ilyenfajta bátorság? Mennyire keresed a megmutatkozási lehetőségeket?

 

C.K.T.: Egyre kevésbé jellemez. Akkoriban volt egy csomó versem, szerettem volna minél több visszajelzést kapni, sokat olvasgattam a Literát is, ezért küldtem el Keresztury Tibornak a verseimet. Engem lepett meg a legjobban, hogy válaszolt az e-mailemre. De mostanában inkább az a jellemző, hogy oda küldök szövegeket, ahonnan kérnek.

 

Sz.M.: Adja magát a kérdés: az országhatárral elválasztottság mennyiben nehezíti a bemutatkozást vagy a jelenlétet, akár a vajdasági, akár a magyarországi közegben? Érzel egyáltalán elválasztottságot?

 

C.K.T.: Ahogy a fenti példa is mutatja, a bemutatkozást, a publikálást nem igazán nehezíti meg. Az nem számít, hogy Magyarországról vagy Szerbiából küldöd-e az e-mailt. Folyamatosan jelen lenni már nehezebb. Hiszen legalább annyira fontos a személyes jelenlét is. Végel László fogalmazott úgy, hogy a magyar irodalom vízfejű. A határon túli írók körében, de a vidéki magyarországi írók körében is tartja magát a vélekedés, hogy az irodalmunk központja Budapest. Van benne igazság, még akkor is, ha ebből a narratívából sokszor a peremre szorult írók sértődöttsége is kiérezhető. De az is igaz, hogy számunkra is elsősorban a magyarországi folyóiratok jelentik a releváns megmérettetési terepet. Persze lehet ezt másképp is nézni: ha valakinek valami okból kifolyólag éppen vajdasági magyar íróra van szüksége, akkor nagyobb eséllyel esik rám a választása, vagy előbb-utóbb rám esik, mivel alapvetően (sajnos) kevesen vagyunk.

 

Sz.M.: A title theme című versedben azt írod, „bármilyen fal, ha embereknek / építik, legyen emberméretű.” Érzékelsz falakat magad körül vagy előtt? Mennyiben válogatsz a kínálkozó lehetőségek között, vagy ha létrejön egy új bemutatkozási platform, nyitott vagy rá? Legutóbb a tavalyi Szenteleky-napokon találkoztunk, aznap jelent meg az Előretolt Helyőrség első vajdasági irodalmi melléklete, amelyben emlékezetes versekkel szerepeltél (nem túlzás: egyedül rád emlékszem abból az összeállításból).

 

C.K.T.: Próbálok eleget tenni minden felkérésnek. Sajnos nehezen tudok nemet mondani. Az Előretolt Helyőrség vajdasági mellékletében publikáltam olyan verset is, amely a magyar kormány migránspropagandájával ironizál. Egy publikáció az Előretolt Helyőrségben mindenképpen politikailag reflektált lesz, akkor is, ha nem politikáról van benne szó, hanem mondjuk csicsergő madarakról. Ezért azt éreztem, tökéletes platform arra, hogy közéleti témát feszegessek, amely egyébként nem jellemző a szövegeimre. Érdekes volt látni, hogy az olvasó politikai irányultsága hogyan befolyásolja az adott vers értelmezését. Persze lehet azt mondani, ha egy ellenzéki érzelmű szöveget leközölnek az Előretolt Helyőrségben, csak teret engednek annak, hogy a demokratikusságukat hangoztassák. Ugyanakkor, ha egy ellenzéki érzelmű szerző elzárkózik előlük, visszautasítja a felkérést, lehetőséget ad arra, hogy pszeudodemokratát kiáltsanak. Tényleg azt gondolom, elsősorban az a fontos, mit mondunk, és nem az, hogy hol. Nem azt mondom, hogy nincs létjogosultságuk a nyílt leveleknek, nagyigényű Facebook-posztoknak, de jórészt csak arra jók, hogy a velünk hasonló véleményen levőket megerősítsük a gondolkodásukban. Ha kapok újabb felkérést az Előretolt Helyőrségtől, eleget fogok tenni neki: közéleti és rendszerkritikus szövegekkel.

 

Sz.M.: A vajdasági irodalmi közeg sem mentes a különféle vitáktól, megosztottságtól. Ezek mennyiben érintenek téged, az irodalmi szocializációdat mennyiben határozták meg?

 

C.K.T.: Sokszor az az érzésem, hogy feleslegesen nagy jelentőséget tulajdonítunk ennek. A magyar irodalom soha nem volt egységes, abszurd is lenne ilyet elvárni tőle. A vajdasági irodalmi közeg megosztottsága semmilyen mértékben nem határozta meg az irodalmi szocializációmat. Ez a megosztottság leginkább a felek vélt és valós sérelmein alapul, amelyekre nekem nincs ráhatásom. Volt, hogy belefolytam különböző ügyekbe, de olyankor sem táborok véleményét képviseltem, hanem a saját magamét.

 

Sz.M.: 2018 novemberében a Késelés villával sorozat egyik főszereplője voltál, Láng Orsolya, marosvásárhelyi szerzővel együtt. A többi magyar irodalmi közeggel (nem vajdasági és/vagy magyarországi) van-e bármi kapcsolatod? Mennyire követed a különféle fiatal irodalmi közegeket?

 

C.K.T.: Vida Kamillával és Csete Somával Sárváron ismerkedtem meg. Őket is, és mindenki mást, akivel ott ismeretségbe kerültem, igyekszem követni. Persze lehetetlen mindent észrevenni, de figyelem és olvasom is a nemzedéktársaimat. Nagyon erős a fiatal irodalom. Sok a tehetséges, jó író.

 

Sz.M.: Tagja vagy-e írószervezeteknek, íróköröknek? Ha igen, ezek mennyiben meghatározók számodra? A kortársi (úgy értem, a saját generációd nyújtotta) közeg mennyiben jelenlévő számodra?

 

C.K.T.: Formálisan csak a Híd Körnek vagyok tagja, bár nem különösebben jellemző rám a kezdeményezőkészség, azonban ha megkeresnek valami jó ötlettel, akkor szívesen megyek. A saját generációmból Cirok Szabó Istvánnal állok a legszorosabb kapcsolatban. Az évek során kialakítottunk egy kétszemélyes műhelyt, ha van egy új versem, ő olvassa el először. De ugyanúgy neki is én vagyok az első szűrő. Ezáltal pedig biztosan hatottunk is egymásra. Egyébként idén jelenik meg az első verseskötete a Forumnál, jó szívvel ajánlom mindenkinek.

 

Sz.M.: S kik azok, akikre elődökként gondolsz, kik a számodra meghatározó szerzők, akikre hagyományt nyújtó közegként tekintesz? Kikhez kötnéd magad, ha egyáltalán szeretnéd vagy érzel ilyenfajta kötődést?

 

C.K.T.: Egy kiváló költő, Orbán Ottó írta:,,s minden csomóponton egy szorgos forgalmista / tandorizik, petrizik, egyebezik.” Nem vagyok én se kivétel. Egyéb alatt értem az idézett Orbán Ottót, Kemény Istvánt, Tolnai Ottót, Oravecz Imrét, Kántor Pétert, Málik Rolandot, Pál Sándor Attilát. Ők azok a szerzők, akikhez gyakran visszatérek, az én költészeti csomópontjaim.

 

Sz.M.: az ajtó (külső fele) című költeményedben azt írod, „ha elhagyod ezt a házat, / hagysz magad után egy otthont”. Számodra mennyire különváló fogalmak ezek? Ház és otthon? Hol élsz, irodalmilag melyik közeg otthonosabb számodra és miért?

 

C.K.T.: A magyar nyelvben vagyok otthon. A mindennapokban Szerbiában, szellemileg Magyarországon. Sokkal aktívabban követem például a magyar közéletet. Azonban már jó ideje szeretnék szerbről verseket fordítani, de valamiért folyton halogatom. Sokkal szorosabb együttműködés kéne a két irodalom között, és ez elsősorban a vajdasági magyar írók felelőssége, így az enyém is.

 

Sz.M.: Az Anyaméh című köteted Bakos Anita illusztrációinak köszönhetően vizuálisan is egy nagyon izgalmas kiadvány. A művészeti ágak közti kapcsolatok mennyiben inspirálnak, ha egyáltalán beszélhetünk ilyen hatásról? Youtube-on található megzenésített költeményed is, s a kötetben több cím is zenei közeget idéz.

 

C.K.T.: Bakos Anita egy német ponyvaregény oldalaira rajzolta rá az illusztrációit, néhány helyen látszódnak is a gótikus betűk. Papírunk van róla, hogy jó munkát végzett, hiszen megkaptuk a 2015. évi Vajdasági Szép Magyar Könyv díjat. Érdekes egyébként, hogy pont a zenét említed, mert nem volt kimondottan célom, hogy a szövegeim zenei közegeket idézzenek. Sokkal inkább törekedtem a filmszerűségre. A kötetben egy kamera pásztázza végig az anyaméhet, amelyet a versbeszélő építetett saját magának. A kamera kellően objektív dolog, nem ítélkezik, csupán láttat. Ez volt az én célom is. De abban igazad van, a zene nagyon is inspirál, általában írás előtt hallgatok zenét, munka közben kikapcsolom, mert zavar.

 

Sz.M.: 2015-ben megkaptad a Vajdaságban a Sinkó-díjat, s az interjú szervezése közben jött a jó hír, hogy idén pedig a Móricz-ösztöndíjat. Két fontos elismerés, más-más közegből. Milyen munkatervre kaptad meg a Móricz-ösztöndíjat? Min dolgozol most?

 

C.K.T.: A Móricz-ösztöndíjat A mérgezett gyalog munkacímű kötettervre kaptam meg. A mérgezett gyalog egy sakkos kifejezés, tulajdonképpen egy sakkcsapdáról van szó. A kötetnek így köze lesz a sakkhoz. A végére egy ütős csavart képzeltem el, de ezt nem lőném le előre. Szóval a második kötetemen dolgozom, remélhetőleg év végéig be tudom fejezni a kéziratot.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva