SzIF Online

Harc a jó ügyért?

Felvetődik a kérdés: a Diane védelmében, ez a remekül megírt, gazdag témavilággal és bátor felvetéssekkel dolgozó sorozat azzal, hogy maga is a post-truth világ részévé vált olyan igazságok állításával, amelyekről senki sem lehet episztemológiai értelemben meggyőződve, nem vált-e visszafordíthatatlanul és radikálisan valami mássá, mint ami eredetileg volt, pusztán azért, mert a valóságfelfogása, a valós idejű politikai reflexió és a fikciós tér játékszabályai egybemosódnak?

 

(Diane védelmében (The Good Fight) – forrás: CBS)

 

A legtöbb spin-off sorozatot nem saját jogán szoktuk értékelni, hanem inkább annak az univerzumnak a belső összefüggései szerint, amelyben megteremtődött. A spin-off ráépül egy meglévő sorozatra (mint ahogyan a prequel megalapoz egy egyébként korábban elkészült, de a történet ideje szerint később játszódó szériát), ezért gyakran azt vizsgáljuk, átörökíti-e az alapsorozat erényeit és hibáit, miben tér el tőle látványosan, tágítja-e az addig megismert történet univerzumát, vagy annak egy jól körülhatárolható részét mélyíti inkább tovább. Sőt, a spin-off ennél többre is képes lehet: az eredeti történetet tudja visszamenőlegesen átírni, átértelmezni. Akármilyen stratégiát is választunk egy sorozat megértéséhez, az alapsorozat aktívan vagy passzívan, de meg fogja határozni a vizsgálódásunk irányát. De mit kezdjünk azokkal a sorozatokkal, amelyekben a valóság és a fikció egymásba tűnik? Ahol nehéz megítélni, hogy az adott széria készítői a fikció univerzumát egy zárt világnak tekintik, vagy inkább egy olyannak, amelyre a sorozat készítése során felmerülő valóságos tények éppúgy hatnak, mint ahogyan az elkészült részek maguk is megkísérlik, hogy a fikciójukon kívüli valóságra visszahassanak? Mi van akkor, ha azon kapjuk magunkat, hogy a sorozat, amit nézünk, egyértelműen és nyíltan aktuálpolitikát művel?

 

A férjem védelmében (The Good Wife, 2009–2016) című sorozat folytatásaként elinduló Diane védelmében (The Good Fight, 2017–) esetében is nehéz megítélni, hogy az alapsorozat realista tónusa, ami mind a problémavilágot (karrierépítés nőként, munkahelyi intrika, siker és függetlenség stb.), mind a sorozat helyszínét (jellemzően ügyvédi irodák mikroközösségei, ügyészségi irodák, bírósági tárgyalótermek), mind a karaktereket jellemezte, és ami egyébként valóban a minőségi sorozatok körébe emelte, megmaradt-e a spin-offban is, vagy egy egészen másfajta valóságkoncepcióval találjuk szembe magunkat, ha a Diane védelmébent kezdjük el vizsgálni. A Michelle King és Robert King alkotóházaspár műhelyéből kikerülő CBS-sorozatok alapvetően a demokrata-liberális jogászok szemüvegén keresztül láttatják a világot, de amíg A férjem védelmében csak időről-időre tesz utalást arra, hogy nem egy teljesen fiktív valóságban, hanem inkább valahol a mi valóságunk mellett játszódik, ahol Illinois-t és a Chicago városát is ugyanazok irányítják, mint a valóságban (a sorozat ideje szerinti időszakban főként Rahm Emanuel, Barack Obama elnök egykori kabinetfőnöke, aki ma is a város élén áll, és bár a sorozatban nem látjuk, de párbeszédekben rendszeresen előfordul a neve), míg a Diane védelmében nemcsak kinyilvánítja, hogy Donald Trump elnöksége alatt zajlik a történet, hanem kifejezetten az elnök személyéhez és családjához közvetlenül köthető témákkal foglalkozik, tehát egyenesen a valóságban játszódik. Témájául valóságos (vagy annak tűnő) politikai és jogi problémákat választ, amelyek meghatározzák (vagy meghatározhatják) a mediatizált közbeszéd irányát, szolgálják a mainstream diskurzus folyásának irányát, de kimenetelük, éppen ezért a valódi értelemben vett valóságosságuk (tehát nem esztétikai értelemben vett realitásuk, tulajdonképpeni hihetőségük, hanem tényleges fennállásuk az idézőjelek nélküli világban) egyáltalán nem tisztázott a sorozat elkészülésének idejében.

 

A teljesség igénye nélkül érdemes sorra venni, hogy a széria első három évadjában eddig milyen témák jelentek meg. A második évadban több rész is a „golden shower” névre hallgató videó köré épül, amely állítólag Trump elnök és egy orosz prostituált együttlétét rögzítette; a harmadik évadban a 2016-os választások eredményét manipuláló szavazógépről van szó, amely egy algoritmus segítségével manipulálta a választások eredményét; ugyancsak egy harmadik évados rész foglalkozik Melania Trumppal, aki a stábján keresztül keresi fel a sorozatbéli, túlnyomó többségben egyébként afroamerikaikból álló Reddick, Boseman & Lockhart ügyvédi irodát, hogy jogi tanácsot kérjen a Trumppal kötött házassági szerződése átírása ügyében. A közös ezekben a történetekben az, hogy az Egyesült Államok jelenleg regnáló elnökéhez kötődnek akár politikai, akár személyes szálakon, és a sorozat készítői kétséget sem hagynak afelől, hogy e történetek főszereplője maga az őrület, a káosz sőt, a gonosz megtestesítője.

 

Az egyértelmű politikai állásfoglalás még egyáltalán nem lenne meglepő az amerikai sorozatgyártás történetében: a minden politikai sorozat tulajdonképpeni ősatyjának tekintett Az elnök emberei (The West Wing, 1999–2006) erős demokrata agendával kalauzolja két cikluson és két elnökválasztáson keresztül a nézőt a politikacsinálás legmagasabb köreiben, kétséget sem hagyva az alkotók álláspontjáról évtizedes politikai dilemmák tárgyában. Ám mindezt úgy teszi, hogy nemcsak a sorozat jelene, hanem a közelmúltja is fiktív: sem Bartlett elnök (Martin Sheen), sem a korábbi elnök, D. Wire Newman (James Cromwell), sem a frissen megválasztott, első latino elnök, Matt Santos (Jimmy Smits) nem társítható egyértelműen egyetlen valóságos elnökhöz sem. Az elnök emberei világa ráépül az USA politikai valóságára, részben belőle jön létre, de már a sorozat tényleges ideje előtt jóval korábban el is válik tőle, saját történelmet generálva. Ez a sorozatot jegyző Aaron Sorkinnak nemcsak arra adott lehetőséget, hogy megteremtsen egy ideális, demokrata elnököt, aki még saját gyengeségeit is hosszú távon az országa javára tud fordítani, akinek az integritása megkérdőjelezhetetlen, de arra is, hogy egy problémaközpontú, ám a közvetlen politikai referenciáktól mentes szériát hozzon létre.

 

Mondhatnánk azt, hogy a kétezres évek gyökeresen eltért a tízes évek valóságától, és az idealista realizmust még megengedhette magának, azonban a jelenkor a politikusokhoz hasonlóan a sorozatkészítőktől is egészen más módszereket kíván már ahhoz, hogy sikeresek tudjanak lenni. Mondhatnánk, de akkor nem vennénk tudomást más, ugyancsak jelenkorban játszódó politikai sorozatokról, mint amilyen például az idén az utolsó évadjában járó Az alelnök (Veep, 2012–2019) is, amely annak ellenére, hogy kőkemény vígjáték, könyörtelen lényeglátással ábrázolja korunkat anélkül, hogy olyan határsértésként is felfogható eszközökkel élne, mint a Diane védelmében. Az alelnök főszereplője, Selina Meyer (Julia Louis-Dreyfus) az Egyesült Államok első női alelnökeként, majd időleges elnökeként, aztán pedig elnök-jelöltjeként a politikacsinálás sötét oldalát mutatja be a nézőnek az esetlegesség, a hozzá nem értés, az alázat hiányának szentségtelen hármasán keresztül, hogy a befogadó (attól függetlenül, hogy demokrata vagy republikánus szimpatizáns) a sorozat metsző humorán keresztül biztosított folyamatos megbotránkozást élhet át, és vonhat esetleg párhuzamot akár a jelenlegi adminisztrációval is.

 

A Diane védelmében forgalmazója, a CBS a washingtoni politikai élettel foglalkozó politico.com-on olyan támogatott cikkel hirdeti a harmadik évadját, amely szerint a sorozatban elkezdődik a post-truth, vagyis az igazság utáni, álhírekkel és manipulációkkal terhelt időszakkal szembeni lázadás ideje. A cikkben azt írják: fikcionalizált valóságban játszik a történetük, de majdnem valós időben reflektálnak a közélet történéseire. Szerintem a készítők ennél az ambiciózusnak, ám a sorozatuk fejleményeinek eddigi fényében szerénynek tűnő állításnál jóval tovább mennek: a valóságra ugyan reflektálnak, de maguk is a valóság részévé válnak. A jelenkor túlságosan hiszterizált, a média által minden irányból mesterségesen gerjesztett őrületében egy tévésorozat, amely több millió nézőhöz jut el, maga is a valóságos politikai játszma részévé válik. Azt, hogy a széria valósághoz való autentikus viszonya sem a készítőkben, sem a befogadókban nem lehet teljes mértékig tisztázott, jól jelzi a történet alakulása is. Amíg az első évadot a főszereplő, Diane Lockhart (Christine Baranski), egyébként aktív közéleti szerepet is vivő demokrata ügyvéd irracionálissá és felfoghatatlanná váló pártpolitikától való megundorodása kíséri végig, addig a második évad a politika magánéletből való kizárhatatlanságáról, a harmadik pedig magáról a politikai cselekvésről szól. Diane Lockhart egyik cégtársával, Liz Reddick-Lawrence (Audra MacDonald) egy titkos, általuk csak „könyvklubnak” nevezett, kizárólag nőkből álló, földalatti csoport tagja lesz, akiknek az a célja, hogy megakadályozzák Trump 2020-as újraválasztását – kerül, amibe kerül.

 

Ahogy A férjem védelmében, úgy a Diane védelmében epizódjai is gondosan, részről-részre, minden lehetséges etikai leágazást megvizsgálva tárják elénk Diane és kollégái történetét, ám a cselekmény szükségképpen nyitott végű kell, hogy legyen, hiszen a sorozat hiperrealizmusából az következik, hogy Trump újraválasztása jelenleg még Schrödinger macskájaként létezik a sorozat univerzumában: vagy megtörténik a még el sem készült, de már berendelt negyedik évad végén, vagy nem. Ez Diane-t és környezetét nem is kell, hogy zavarja, hiszen az első évadtól folyamatosan bomlik ki a sorozat „politikai programja”. Megismerhetjük a post-truth időszakot mint olyat: a mikrotargetálással befolyásolt bírót, az élethűnek tűnő, ám hamisított hangfelvétel használatát, a metoo-problematikát az ügyvédi iroda világán belül és azon kívül is, a politikai trollok világát (a Magyarországon is előadó, excentrikus brit politikai botrányhősről, Milo Yiannopoulosról külön figurát is mintáztak), a Rosenberg-házaspárt villamosszékbe juttató, majd később Trumpot felkaroló Roy Cohn szárnysegédjeként operáló, fiktív hős, Roland Blum (Michael Sheen) ügyvédi gyakorlatán keresztül az etikát nem ismerő, amorális ügyvédtrükköket, az álhírek létrejöttét és vírusszerű terjedését, a bullying különböző szintjeit és fajtáit, és így tovább. Diane az első évadban az őrület ellen drogokkal védekezik, még egy lőfegyvert is magához vesz önvédelmi céllal. Később kung-fu órákra jár, de amikor ezt sem találja elegendőnek a benne felgyülemlő feszültség levezetésére, fejszedobáló klubba kezd járni. Sőt, egy bőröndnyi antik fejszét is vásárol magának, hogy a céltáblaként megformált rönkökbe még nagyobb élvezettel tudja belehajítani a fegyverét. Azt is gondolhatnánk, hogy ezek ironikus eszközök, amelyek használatával a készítők be tudják mutatni az adott karakter szélsőséges lelkiállapotát és így valamiféle látleletet is adnak arról, hogy hová fejlődött az amerikai közélet demokrata felének pszichózisa (a republikánus rész pszichózisáról „belsős” információkat nem kapunk sajnos, pedig legalább ilyen érdekes lenne). És nem is tévednénk nagyot, hiszen Kingéktől nem áll távol az irónia és a túlzás –, ám az időleges ironikus olvasatokat rendre felülírja a nyitott végű cselekmény haladási iránya.

 

Diane Lockhart ugyanis a többszöri megtorpanás ellenére a harmadik évad hetedik részére eljut a totális kiábrándulásig, ahol már nem segítik őt többé sem az etikai megfontolások, sem az Egyesült Államok alkotmányába vetett hite: az ügyvédnő a már említett, meghekkelt szavazógépek felülhekkelésére vállalkozik lázadó csoportjával, de csak azután, hogy a kapcsolódó bírósági meghallgatáson kiderül, nem tudnak tiszta eszközökkel érvényt szerezni az akaratuknak, hiszen a rendszer velejéig korrupt, és csak annak kedvez, aki megkeni. A jó ügyért való harc már nem csupán Trump újraválasztása ellen kezd el folyni, hanem az amerikai demokrácia és az alkotmány megmentéséért. Ez a harc viszont csak az alkotmányos renden való kívül kerüléssel vívható meg. Így kezdődik minden forradalom.

 

Felvetődik a kérdés: a Diane védelmében, ez a remekül megírt, gazdag témavilággal és bátor felvetéssekkel dolgozó sorozat azzal, hogy maga is a post-truth világ részévé vált olyan igazságok állításával, amelyekről senki sem lehet episztemológiai értelemben meggyőződve, nem vált-e visszafordíthatatlanul és radikálisan valami mássá, mint ami eredetileg volt, pusztán azért, mert a valóságfelfogása, a valós idejű politikai reflexió és a fikciós tér játékszabályai egybemosódnak? Politikai sorozat maradt-e a Diane védelmében, vagy inkább átalakult egy propagandisztikus eszközzé, ami se nem több, se nem kevesebb, mint egy politikai sorozat, inkább csak gyökeresen más, eltérő, a politikacsinálás eszköze, nem pedig az igényes szórakoztatásé, az emberi, társadalmi, morális és etikai problémák ütközőtere?

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva