SzIF Online

Személyes érintettség, tanúsíthatóság – májusi erdélyi lapszemle

A Székelyföld igen fontos tanácskozás írott-szerkesztett változatát osztja meg, amely nem csak az erdélyi magyar irodalom(történet) érdekeltsége. Száz esztendő kaland? Az új Kántor–Lángról címmel közöl nagyrészt a 2018-as gyergyószárhegyi írótáborban elhangzott előadásokat (ahol ez a megjegyzés elmarad, ott gondolom utólagos reflexióról van szó), melyek a Kántor Lajos–Láng Gusztáv: Száz év kaland – Erdély magyar irodalmáról (1918–2017) (Bookart, 2018) kötet felvetette szempontokat, problémákat jelzik, főleg ami az (erdélyi) irodalomtörténet(írás) tárgyát, műfaji kereteit és szempontjait illeti, s az is látszik, hogy megkerülhetetlen az első Kántor–Lánghoz (Romániai magyar irodalom 1945–1970, 1971/1973) való viszonyítás.

 

 

Valahogy májusban-júniusban sok szál ér össze vagy indul el, ezért a szemlézés is egyre nagyobb önfegyelmet igényel ilyen figyelemszóródásban. Szerencsére a májusi lapszámok/tartalmak olvasását Láng Orsolya remek Helikonbeli kritikájával kezdtem, ami aztán megalapozta a lendületet a továbbiakhoz.

 

Tehát a Helikon 2019/9. számában Láng Orsolya figyelő szemeivel látjuk meg Röhrig Géza angyalvakond című kötetében a személyes érintettség mediátorrá avató képességét, az elfogulatlan képviseleti beszédmód lehetőségeit. Messzire továbbmenve ezen kérdések mentén, kapcsolódhatunk az aszem.info-n Darida Veronika fordításában közölt Agamben-szöveghez, amely az Ami Auschwitzból marad. Az archívum és a tanú című kötet második fejezetéből tartalmaz szemelvényeket. A muzulmánról szól, ami a tábori zsargonban a tanúsíthatatlan neve; hátborzongató érvelés ember és nem-ember, méltóság és túlélés, saját halál, biopolitikai cezúrák viszonyáról, Aldo Carpi kísértő rajzaival.

 

Továbbolvasva a Helikon említett számát, elidőztem még néhány kritika fölött: Fischer Botond színházi kritikáit nagyon jól lehet és érdemes olvasni, az adott előadás ismeretének hiányában is szempontjai, kérdező és olykori bizonytalanságát is vállaló kritikusi magatartásának köszönhetően (ezúttal a Kolozsvári Állami Magyar Színház Las Meninas c. előadásáról); Mărcuțiu-Rácz Dóra pedig Dezső Kata Akiket hazavárnak c. verseskötetéről ír alapos és értő kritikát. (Ilyen jellegű sorolás majd a következő szemlékben még folytatódik.) Ugyanide készített interjút Balázs Imre József a friss Korunk Kulcsa-díjas Deréky Pál irodalomtörténésszel. Răzvan Rădulescu Kis Teodósziusz c. regényéből Gáll Attila fordított részletet, Alexandru Vakulovski Szomszédok versét Lövétei Lázár László tolmácsolja. A Helikon 2019/10. számának „főszereplője” Száraz Miklós György (folytatódik „itteni” jelenléte a sikeres erdélyi tavaszi turnéja után): interjúban kérdezi Demeter Zsuzsa, Osztozkodók c. kötetéről ír Tőtös Dorottya, illetve olvasható a Vallomás éjfél után című elbeszélése. Sok a jó próza ebben a lapszámban is, pl. Szabó Róbert Csaba A csoda c. írása, illetve újabb Günter Kunert-szöveg Benő Eszter fordításában Temetés szűk családi körben címmel (a Várad 4. számában is szerepel egy, a Bádogtemetés). És muszáj megemlítenem Anastasia Gavrilovici „csak szomorúság” belengte verseit André Ferenc fordításában.

 

A Látóban többek között Purosz Leonidasz Új projekt verse olvasható egy új viszony potencialitásáról, kockázatairól, a bizonyosságok végérvényes hiányáról. Ferdinand von Schirach Lydia című novellája Tatár Sándor fordításában egy szexbabával folytatott „tartósan boldog kapcsolat” zavarbaejtő története. Magával ragadó Dézsi Fruzsina Alexanderplatzának narrációja, még akkor is, ha a vége felé igencsak kizökkent a végkifejlet kiszámíthatósága, jobban mondva a komponálás kiszámoltságának leplezetlensége. Ezzel szemben valamivel nehezebb ráhangolódni Jenei László Minden élményemet epével című regényrészletére, illetve Szöllősi Mátyás Fóbia című prózájának második részére, de utána már kimászni nehéz a szövegek világából (ezt erényükként mondom). A Prokrusztész műhelye c. rovatban ezúttal Mihók Tamás Poezia e la Bistrița, avagy a költészet Besztercén landol kedvcsináló élménybeszámolója szerepel a besztercei nemzetközi irodalmi fesztiválról, tájékoztatóként is szolgálva a kortárs román irodalmi események egyikéről.

 

A Várad 2019/4. számában több helyi érdekeltségű írás között bukkantam rá Fám Erika Fényalapú művészet a tértapasztalat határterületein című szövegére. Nem értek szakszerűen a vizuális művészetekhez, ezért különösen érdekelnek az olyan írások, melyek közérthetően fogalmaznak meg támpontokat a vizuális alkotók új mediális lehetőségeinek értelmezéseihez, illetve nem is az értelmezéshez elsősorban, hanem az ezekről való beszédhez/nyelvhez, amely támpontok nem a narratív műfajok elemzésének fogalomkészletén alapszanak. Fám Erika Bordos László Zsolt épületvetítéseinek elemzéséből indul ki – aki „az érzékszervi tapasztalataink és vizuális sémáink megkérdőjelezésével, újraértelmezésével kísérletezik folyamatosan” –, majd tér rá a nonfiguratív animációk és az objectmapping területére. Arról olvashatunk, hogy a vetített kép hogyan értelmezi át a keretként használt épületet, milyen a vetítések viszonya a ritmushoz, dinamikához, a zenéhez, az időhöz stb.

 

A Székelyföld igen fontos tanácskozás írott-szerkesztett változatát osztja meg, amely nem csak az erdélyi magyar irodalom(történet) érdekeltsége. Száz esztendő kaland? Az új Kántor–Lángról címmel közöl nagyrészt a 2018-as gyergyószárhegyi írótáborban elhangzott előadásokat (ahol ez a megjegyzés elmarad, ott gondolom utólagos reflexióról van szó), melyek a Kántor Lajos–Láng Gusztáv: Száz év kaland – Erdély magyar irodalmáról (1918–2017) (Bookart, 2018) kötet felvetette szempontokat, problémákat jelzik, főleg ami az (erdélyi) irodalomtörténet(írás) tárgyát, műfaji kereteit és szempontjait illeti, s az is látszik, hogy megkerülhetetlen az első Kántor–Lánghoz (Romániai magyar irodalom 1945–1970, 1971/1973) való viszonyítás. Balázs Imre József a kötet horizonttágítását és integráló képességét méltatja az erdélyi magyar irodalom fogalmának tekintetében, egyúttal azt is jelezve, hogy időszerű volna „a rendszerváltás óta eltelt időszak irodalomtörténetét […] lassan megvitatnunk és megírnunk”. Borcsa János a kötet anyagának alapos ismertetése során az új munka kihívó voltára hívja fel a figyelmet. Demeter Zsuzsa az Utunk 1971–72-es lapszámaiban követi nyomon az első Kántor–Lángról szóló kritikák néhány pontját, a korabeli viták tanulságainak kamatoztatásának hiányától indíttatva (a „vádak” között volt pl. a szerzőpáros nemzedéki elfogultsága, a személyes preferenciáik), felvillantja egy nekrológokból összeállított irodalomtörténet ötletét is. Láng Orsolya szerint az új kötet egy „kontratimpes pulzálás”, amely tulajdonképpen a szerzőkről szól, személyes érintettségük vezérli írásaikat a tudós felkészültség mellett, illetve megjelenése körül hiányzik a történelmi kontextus feszültsége. Tamás Dénes meglátása, hogy ebben a munkában a szerzők elméjének működését lehet követni; a kötet aktualitására, túl kibékítő szemléletére, problematikus ’89 utáni irodalomolvasataira, az irodalomtörénet írhatóságára való rákérdezéstől ahhoz a konklúzióhoz érkezik, hogy a szerzőpáros koncepciójában az irodalom a közös erdélyi identitás kifejeződése és formálója, amely szemlélet mára relativizálódott, s így a könyv inkább az irodalmi élet történeteként olvasandó. Bogdán László A külvárosi hajós (Jegyzetek Sütő Istvánról) c. írása kilóg ebből a blokkból, a végén viszont olvassuk az indoklást: a „nagy hiányzók egyikéről” kívánt beszélni. Utolsó szó jogán Láng Gusztáv reflektált a vita néhány pontjára, viszont úgy vélem, hogy ezzel nem zárandó le mindannak továbbgondolása, amit ezek az írások felvetnek.

 

Innen át is ugorhatunk egy szintén irodalomtörténeti téttel (is) bíró íráshoz: az eirodalom.ro portálon többek között Antal Balázstól közölnek ízelítőt Szövegkörülmények címmel a Lector Kiadónál megjelenő Történet polcnyi könyvvel. Mózes Attila írói világa című monográfiából. Gondolom, hogy a bevezető fejezetből származik a részlet, mely Mózes Attila író és kritikus munkásságának az erdélyi Forrás-nemzedékek viszonylatában való elhelyezésének problematikusságát, illetve a ’70-es évek körülményeit vázolja. (A monográfiát még nem láttam, viszont annak idején, amikor Mózes Átmenetek című első prózakötetéről írtam szemináriumi dolgozatot, Antal Balázsnak a meglátások és módszertan szempontjából is nagyszerű doktori disszertációja segített elindulni – erre a tapasztalatra is alapozva számítok arra, hogy ez a kötet fontos mérföldköve lesz Mózes Attila életműve feldolgozásának, irodalomtörténetbe integrálásának.)

 

A Korunk folyóirat Kutatás és oktatás – térben és időben témájú májusi száma több esettanulmányszerű írást gyűjt össze főként az erdélyi magyar oktatási és tudományos közegről (pl. Péntek János, Kontra Miklós tollából, illetve teret kapnak a kolozsvári BBTE, a nagyváradi PKE, Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem egyes kutatói és szakmai közösségeinek tapasztalatai is). Kozma Tamás Társadalmi tanulás és közösségi megújulás címmel az alulról szóló innovációt vizsgáló kutatásokról értekezik. Virginás Andrea A visszacsatolás szükségszerűsége c. esszéisztikus tanulmánya pedig a kutatás gyakorlati problémái felől szól különösképp az erdélyi magyar filmtudományos közeg lehetőségeiről, azt a fontos (költői) kérdésfelvetést is megfogalmazva, hogy „tekinthet-e az erdélyi magyar zárványban önmagára teljes értékű kutatóként a filmtudós nő?” A kérdés tétjeit azt hiszem, nem szükséges magyarázni.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva