SzIF Online

Honnan és meddig líra a líra?

Péter Blanka tudósítása a 2019-es FISZ-tábor első napjáról

A különösen koncentrált beszélgetés után a táborozók magasröptű eszmefuttatásokat folytattak, tizennyolcötvenkilenkor a mögöttem álló társaság már majdnem sikeresen pontot tett annak a kérdésnek a végére, hogy a gyomor az óramutató járásával megegyező, vagy ellentétes irányba korog-e, amikor a hangosbemondó hangosbemondta, hogy mehetünk vacsorázni. Így sajnos a kérdés tárgyát veszítve maradt megválaszolatlan, pedig az emberiség talán még sosem volt ilyen közel a megfejtéshez.

 

(Gondos Mária Magdolna és Szirák Sára felvétele)

 

Július 17-én vette kezdetét az idei FISZ-tábor, a Fiatal Írók Szövetsége által Királyrét mesei idillt idéző táján megszervezett írótábora. Tizenötnullanulla. A szerencsésebbek már rég megérkeztek, a kevésbé szerencsések pedig hozzánk hasonlóan még valahol az utazást élvezik. Maga az utazás rögtön elég is egy közös témának, ismerkedés során a táborozók olyan lelkesen beszélgetnek arról, hogy ki mögött hány kilométer van, mintha beszélni csak erről lenne érdemes. Háromkor tehát egy rövid eligazítást követően elkezdődtek az első műhelymunkák. A műfordítás, kritika, a két líra, valamint a három prózaműhely elfoglalta a tábor különböző hangulatos helyszíneit, majd két órán keresztül kergették az árnyékot.

 

Ezt követően részt vehettünk a tábor legelső felolvasással egybekötött beszélgetésén. Balla Zsófia Babérkoszorú-díjas költőt, műfordítót, esszéistát Korpa Tamás, a FISZ társelnöke kérdezte az írásról és az írás tétjéről. Korpa Tamás a bevezetőben elmondta, hogy neki személyesen is fontos, hogy Balla Zsófia elfogadta meghívásukat, valamint az, hogy ő beszélgethet vele.

 

A felmerülő témák többek között az írás folyamata, a lehallgatások, a gyöngyvirágillat, a morális dilemmák, valamint a még és a már szavak által megképezhető horizontok voltak.  Arra a kérdésre, hogy miért és mióta ír, a meghívott szerző egy rövid anekdotával felelt, amelyben a kolozsvári ortopédia műtőasztalán való hasalás közben mondták neki, hogy verset írni olyan, mintha az embernek hiányozna az egyik lába. Azt hiszem, ezt a hasonlatot nem szükséges megmagyarázni. Hegedűvizsga gondolatához társított gyöngyvirágillat, mondatok, történetek, helyek és személyek olykor előreláthatatlanul nagy szerepéről volt szó a továbbiakban, amelyek egyaránt hatással voltak rá és ezáltal a költészetére.

 

Ezután a megfigyelésekről, lehallgatásokról, továbbá azok globális hatásáról beszélt Balla Zsófia. Szerinte ugyanis egy olyan traumatizált közegben, mint amilyen a 70-es és 80-as évek Romániája, nehéz magaskultúrát, magasköltészetet létrehozni. Itt gyorsan hozzáteszi, hogy nem azért, mert nem voltak rendkívül tehetséges alkotók, hanem azért, mert állandóan valaminek az ellenében kellett írni, és ez a fajta dac hosszútávon nagyon leszívja az embert és az energiáit. Jogosan merült fel az aktualitás kérdése, azaz hogy meddig marad érvényes egy vers, valamint, hogy veszít-e az értékéből egy szöveg azon utalások miatt, amelyek egy-két évtizeddel ezelőtt még az egész erdélyi szcénának egyértelműek és világosak voltak, mára azonban már nem képezik annyira a közös tapasztalatrendszerünket és szótárunkat.

 

A beszélgetés ezután a Balla Zsófia költészetének sajátosságaira terelődött, azaz a még és a már kettősségére és együttesére. A szerző elmondta ugyanis, hogy mindig foglalkoztatták a költészet határai, hogy honnan és meddig líra a líra. A lírai közhelynek számító kimondhatatlansággal kapcsolatban beszélt azokról a témákról, amelyek többszöri nekifutásra is megírhatatlannak bizonyultak számára, ugyanis valahányszor írni próbált róluk, újra átélte, újra interiorizálta őket, ám éppen ebből a saját-jellegéből adódóan nem tudott mások (vagyis az olvasók) számára is élményszerű lenni és érvényes maradni. Ami pedig nem tud másokkal közössé válni, az verssé válni is képtelen.

 

Zárásként a morális dilemmák költészetben való megelevenítése volt a téma, amellyel kapcsolatban a szerző kijelentette, hogy a jó versnek mindig van morális tartalma, akkor is, ha ez nem szándéka. Ez persze nem tanulságokban és a tudatos moralizálásban érhető tetten, hanem olykor akár olyan egészen apró dolgokban, mint a mondatok sorrendje és a sorrendiségből következtethető értékválasztás. Gondolhatunk itt József Attila két hexameterére: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

 

A különösen koncentrált beszélgetés után a táborozók magasröptű eszmefuttatásokat folytattak, tizennyolcötvenkilenkor a mögöttem álló társaság már majdnem sikeresen pontot tett annak a kérdésnek a végére, hogy a gyomor az óramutató járásával megegyező, vagy ellentétes irányba korog-e, amikor a hangosbemondó hangosbemondta, hogy mehetünk vacsorázni. Így sajnos a kérdés tárgyát veszítve maradt megválaszolatlan, pedig az emberiség talán még sosem volt ilyen közel a megfejtéshez.

 

A jóllakott társaság ezután újra a sátorhoz tömörült, ahol négy fiatal szerzővel és azok szövegeivel ismerkedhetett meg. Vass Norbertet Totth Benedek, Seres Lili Hannát Turi Tímea, Jassó Juditot Papp-Zakor Ilka, Fodor Balázst pedig Nemes Z. Márió mutatta be, kérdezve a jelenlévő szerzőket irodalomról, életről, kötetről, közegről, valamint konkrét szövegekről, amelyekből kis ízelítőt is kaphattunk.

 

Izsó Zita és Zelei Dávid jóvoltából egy újabb könyvbemutató kezdődött, melynek keretén belül bemutatták Xaver Bayer Az átlátszó kezek, Ricardo Piglia Az eltűnt város, Rafael Pinedo Plop, valamint Ivan Wernisch Út Asgábádba című frissen megjelent könyveiket.

 

Az este Egyed Márton koncertjével zárult, aki hiába próbált hangjával és performanszával közelebb csalogatni, a tábor lakói hűségesen kitartottak eredeti pozíciójuk mellett, és inkább onnan élvezték a zenét.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva