SzIF Online

Ady, Ady, Ady, Ady!

Péter Blanka tudósítása a 2019-es FISZ-tábor harmadik napjáról

A pénteki program persze – hogy egy hármas alliterációval éljünk – még nem ért véget: az Elő Várad Mozgalom jelen lévő tagjai – Ozsváth Zsuzsa és Tasnádi-Sáhy Péter Ady-performansza koronázta meg az év leghosszabb estéjét. Az Ady100 című performanszuk során tarkójukra helyezett fehér maszkok mögül mondták el Ady Endre halálának századik évfordulójára írt szövegeiket, valamint készítettek szövegmontázst a mester életművéből. Leporolt halotti maszk, reflektorok fényárja, örökzöld tuják, kastélykert, Csucsa-allúzió és a tábor során rendre előhívott, kiprovokált visszhang: Ady, Ady, Ady, Ady!

 

(Gondos Mária Magdolna felvétele)

 

Még csak a tábor harmadik napja kezdődött el, mégis pénteken a reggelinél már olyan diskurzusok folynak, amelyek a FISZ-tábort egyenesen a relativitás-elmélet bizonyítékaként definiálják. Ez a tézis arra a tagadhatatlan tényre épül, hogy az írótáborban napról napra egyre korábban lesz kilenc óra, így tehát a felkelés valahogy minden nap elteltével egyre nehezebb. Túlságosan fáradtak vagyunk ahhoz, hogy ezzel vitázzunk, meg persze nem is értünk kellően a fizikához, szóval elfogadjuk, majd beállunk a sorba a reggeli kávéért.

 

Ma is egy proszeminárium nyitotta a napot, Bevezetés a programszervezésbe címmel, ahol közösen tárgyaltuk egy képzeletbeli felolvasás megszervezése során felmerülő kérdéseket, az esetleges buktatókat és azoknak a potenciális megoldásait. Ezt követően újból mindenki a műhelyfoglalkozásának helyszínére ment, hogy ismét a saját szövegeinkre kerülhessen a hangsúly. Az ebédszünet után ugyanott folytattuk a közös munkát, ahol abbahagytuk. A műhely és a következő program közti rövid szünetben lézengő embereket látok, azt, hogy térerőt, vagy árnyékot keresnek-e, nem tudom eldönteni, de azért valahol sejtem, hogy térerőt, az ugyanis ritkább.

 

Az ezt követő beszélgetés vendége Csányi Vilmos volt, akit Szilágyi Zsófia kérdezett. Kezdésképpen a szerző elmesélte, hogy élete során már többször is találkozott azzal a kérdéssel, hogy ő most akkor melyik Csányi Vilmos: a biológus, a biokémikus, vagy az író? Mosolyogva tette hozzá, hogy erre azt szokta válaszolni, hogy mindhárom. Mint elmondta, ő nem érez összeférhetetlenséget, szerinte nem lehet különválasztani e tevékenységeket. Akkor is biológus, amikor szépprózát ír; megfordítva pedig állítja, hogy fordulatos történetek a biológiában is vannak, azokat is meg kell írni. Az egész beszélgetés valahogy mindig a kutyákra terelődött, ezzel kapcsolatban jegyezte meg humorosan, hogy „Kutyával kell folytatni, ha már a farokkal elkezdted.” Az írással és a könyvkiadással kapcsolatban megjegyezte, hogy ő egyre kevesebb kompromisszumba képes belemenni. A beszélgetés után, immáron felszabadultan és fesztelenül fogadta az író kutyája, Janka, a fiatal irodalmárok simogatásban kifejeződő hódolatát.

 

A vacsorát követő kerekasztal-beszélgetés központi témája az 1919-hez köthető történelmi fordulópontok voltak. Hatos Pál, Kocsis Árpád, Patócs László és Szécsi Noémi volt a beszélgetés négy meghívott vendége, Pataki Viktor pedig a moderátora, akik közösen próbálták elemezni, hogy hogyan él ma 1919 széles skálán mozgó (a diabolizálttól a regényesig terjedő) emlékezete. A résztvevők fő dilemmái: mennyire szerves része napjaink kulturális emlékezetküzdelmének, és mennyire pontosak az emlékezetben fennmaradt részletek a valósághoz képest? Hatos Pál szerint valahányszor erről van szó, minden történet a végletekkel és túlzásokkal játszik; szerinte a tanácsköztársaságról sokakban kialakult egyoldalúan negatív kép nem állja meg minden részletében a helyét.

 

A kerekasztal-beszélgetést követően Pataki Viktor duplázott, ezúttal Mészáros Márton új, Hálózatok, médiumok, kultúrtechnikák című tanulmánykötetének bemutatásában segédkezett. Mester és tanítvány – ekként is leírható a szereposztás, a dialógus pedig, ami a két résztvevő között létrejött, megteremtődött egyenesen sziporkázó. Érintik a könyv két fő tétjét: irodalmi műalkotások szoros olvasásának lehetőségeit, valamint – ezzel kiegészítő viszonyban – az irodalmi műalkotások hálózatelméleti vizsgálatának kérdését. A naplemente utáni reflektorfényben suhannak a könyv hőseinek nevei, szinte betűrendben: Kovács András Ferenc, Háy János, Oravecz Imre, Ottlik Géza.

 

A pénteki program persze – hogy egy hármas alliterációval éljünk – még nem ért véget: az Elő Várad Mozgalom jelen lévő tagjai – Ozsváth Zsuzsa és Tasnádi-Sáhy Péter Ady-performansza koronázta meg az év leghosszabb estéjét. Az Ady100 című performanszuk során tarkójukra helyezett fehér maszkok mögül mondták el Ady Endre halálának századik évfordulójára írt szövegeiket, valamint készítettek szövegmontázst a mester életművéből. Leporolt halotti maszk, reflektorok fényárja, örökzöld tuják, kastélykert, Csucsa-allúzió és a tábor során rendre előhívott, kiprovokált visszhang: Ady, Ady, Ady, Ady!

 

Mindeközben a levegőben már érezhető a bogrács illata, Péterfy Gergely és Péterfy-Novák Éva ugyanis második vacsora gyanánt lecsót készített a táborlakóknak. Az előadás végére épp elkészül, és miután megkaptuk, a forró tányérral a kezünkben megállapíthatjuk, hogy mi egy nap alatt igazából annyiszor vagyunk képesek vacsorázni, ahányszor van mit. Fűbenülős, kézbőlevés ez, és bizonyítottá válik, hogy a lecsófolt nemcsak a sajátját, hanem a világos farmernadrág színét is garantáltan kiemeli. Az evéshez a lassan már elkezdődő esti buli a háttérzene.

 

Aztán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy hajnal van, fél négy, a hangszóróból alterzene szól. A társaság egy része még mindig ébren, Szabó Benedek hangját túlüvöltve énekeljük, hogy „fiatal vagyok és fáradt, de legalább értem, hogy miért vagyok még itt”. Percenként fogy az alvásra maradó idő, ám ez elég, hogyha majd csak reggel aggaszt, addig inkább hátradőlünk, mert „mégiscsak ezek a legszebb éveink”.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva