SzIF Online

Az emlékezet taglejtései

Gerőcs Péter: Árvaképek, Kalligram, Budapest, 2018.

Mindezek tükrében aligha volna elvitatható az, hogy Gerőcs Péter vállalkozása mindenképpen ígéretesnek és méltányolhatónak mondható, ugyanis a kötet jelentősége számos nyelvi-retorikai eljárás – pl. a fotográfia, az emlékezés és az idő poétikai, valamint tematikus – érvényesülésében ragadható meg igazán.

 

Vincze Richárd 1997-ben született Vácon. A Károli Gáspár Református Egyetem angol-művészettörténet szakos hallgatója. Jelenleg kortárs magyar irodalommal és annak angol recepciójával foglalkozik.

 

Az utóbbi évek magyar prózaírásában egyre fontosabbá vált a képi médiumok – ezen belül is a fotográfia (Nádas Péter Saját halál, Závada Pál A fényképész utókora, Bartis Attila A vége) – prózapoétikai lehetőségeinek kiaknázása, valamint az ezzel szoros kapcsolatba hozható emlékezés aktusának és az idő fenoménját érintő kérdések középpontba állítása és tematizálása. A kortárs magyar prózai szövegek közül Gerőcs Péter legutóbbi, Árvaképek című kötetének jelentősége éppen ezeknek az eljárásoknak az érvényülésben ragadható meg igazán, és úgy tűnik, mindhárom szempont meghatározó eleme a szöveg egészének.

 

A regény alapvetően több temporális réteget választ szét és jelenít meg: egyrészt Tamás – a harmincas éveiben járó portréfotós, a textus főszereplője – fiatal és középkorát elbeszélő események összessége, valamint a fényképek által létrehozott visszatekintő és egyben gyermekkorának történéseit kontextualizáló jelenetek sokasága alkotja a lehetséges időbeli rétegek egyik metszéspontját, másrészt a szöveg – a narratívába ágyazódva – egyéb filozófiai-fényképészetelméleti kérdéskörök bemutatására is kísérletet tesz.

 

Kronológiailag tehát az első ilyen szál Tamás kisgyermekkorát elbeszélő jelenetsorok összessége. A gyermekkori történések retrospektív bemutatása a megtalált fényképek által működésbe lépő emlékezés aktusán keresztül – akaratlagosan – jönnek létre. Tehát jelen esetben nemcsak arról van szó, hogy a szöveg egészében egy olyan kvázi időbeliség, vagy narratív folytonosság jön létre, amely során a főszereplő különböző életszakaszainak pontos leírása történik, hanem folyamatos temporális játék figyelhető meg a fényképek által létrehozott elbeszélői szöveg és aktuális – a fő narratíva – cselekményeinek leírása között.

 

A második ilyen narratív réteg – amely egyrészt feltételezhetően a fő elbeszélői szólam – és amely során Tamás egy harmincas éveiben járó profi portréfotósként jelenik meg a szövegben, valamint kiemelendő az is, hogy ezen cselekményszál során kerülnek elő azok a múltban készített képek, amelyek később elindítják az emlékezés akaratlan mechanizmusát is, és ezzel létrehoznak egy, az elbeszélés idejéhez viszonyítva korábbi gyermekkori szálat is.

A harmadik és egyben utolsó narratív réteg Tamás időskori életének és szakmai munkásságának mindennapi cselekményeit prezentálja, ahogyan már szakmája csúcspontján túljutva egyetemen oktat elméleti fotográfiát. Ebben a részben jelenik meg a szereplő egy olyan életszakasza, amelyben a demencia jelenségével és szimptómáival is szembenézni kényszerül, és amely ebben az esetben az oktatói állás megszűnéséhez vezet.

 

A különféle események ugyan kronologikus sorrendben követik egymást, azonban az elbeszélés technikája és ezáltal a narratív struktúra is alapvetően fragmentált, ezért a történetmondás csupán epizódok felvillantására vállalkozik. Innen nézve gondolható el a szerző azon vélekedése is, miszerint fejlődésregényt írni anakronisztikus vállalkozás, és ebben a töredezett, teleologikusságot mellőző elbeszélői szerkezetben csupán maga az alakulás története vagy folyamata lehet kapaszkodó az értelmezés során.

 

A szöveg egészét tekintve alapvetően megállapítható, hogy a temporális váltások során az elbeszélői eljárás technikája nem változik, tehát a fokalizációt jellemző kódban nem tapasztalható törés. Ennek oka abban keresendő, hogy a fényképek által konstruált narratív szál is egy felnőtt elbeszélő tudatműködésének, valamint interpretációs eljárásainak különféle módozatai, tehát alapvetően nem történik fókusz –és nézőpontváltás, végig ugyanaz a narrátori perspektíva van jelen a szöveg során:

 

„Azzal azonban nem számolt, hogy egy hivatalos papír után kutatva megtalál egy régi fényképet az íróasztalfiókban, és a valóság, váratlanul, időt követel magának. […] Tamáska másnap reggel elsőként ébredt fel a nagyszülők házában. Lebotorkált a lépcsőn. A nappaliban az előző esti trakta maradékai körül nagy fekete legyek dongtak.”(54-55.)

 

Az Árvaképek legfőbb tétjének – a narratív rétegek kapcsolata miatt – talán az idő rögzíthetősége, és az ezzel szorosan összefüggő nyomhagyás fenoménja tekinthető. Az viszont a szöveg egészében alapvetően megválaszolatlanul marad és ezáltal a regény fő dilemmájává is válik, hogy ha valaki életének csupán tárgyak állítanak emléket, és az egyáltalán nem képes kiváltani azt a kellő mértékű hatást, mely szükséges lenne ahhoz, hogy az utókor számára tényleges értékálló művek összességeként legyen jelen, akkor vajon beszélhetünk-e egyáltalán az adott személyhez köthető emlékezet bármilyen továbbéléséről. Tamás esetében a portréképek és az azok köré szerveződő utolsó kiállítás kvázi látogatatlansága, valamint a szöveg nyitómondata – „Tamást, ahogy a regények kezdőmondatát, idővel mégiscsak elfelejtették.”(7.) – erre a kérdésre adhat választ.

 

A szöveg során felbukkanó fényképek által keletkező akaratlagos emlékkonstrukciók és képzetek – tehát az emlékezési mechanizmus retrospektív elemei – egységes narratív struktúrává állnak össze. Az azonban a szöveg egészében szintén nem marad reflexió nélkül, hogy a mai elbeszélői tudat képes-e ezen emléktöredék egykori funkcióit, pontosabban az elbeszélőhöz kapcsolódó emlékek szerepét visszaadni, mivel az emlékezés folyamata és az általa létrehozott elemek már mindig egy értelmezői keretrendszerben gondolhatók el. Így a szöveg alapvetően arra tesz kísérletet, hogy vajon miként képes egy, az emlékezés aktusát elvégző személy tudata adott képi médiumok által keltett emlékfoszlányokat összetartó narratívába rendezni, valamint ezt megelőzően hogyan lehetséges az elmúlt idő különböző rétegeit felfejteni és azokat egybegyűjteni: „[…] a nagyon távoli múlt egy ilyen jelentéktelenül kicsi egységének minden egyes részlete újra teljes és totális valósággá rendeződött össze…”(36.) A különböző retrospektív elemek és azok részleteinek verifikálhatósága is egyúttal a reflexió homlokterébe kerül: „[…] a részletek ugyan tökéletesen elevennek mutatják magukat, arról viszont senki nem adhat igazolást, hogy a részletek csakugyan arra a helyre rendeződtek vissza, ahol akkor, valamivel több, mint húsz évvel ezelőtt létrejöttek.”(36.)

 

Továbbá, a regény elbeszélői technikájának szempontjából fontos kiemelni, hogy a szöveg számos ponton mutat fel a fényképezés elméleti/filozófiai kontextusait kiegészítő, így a pusztán történetmesélést segítő egyéb önreflexív elemeket: „Tamás […] sokszor és hosszan fárasztotta barátait a fotózással kapcsolatos elemi kérdések bonyolult tisztázásával…”(51.) Egy ugyancsak emlékezetes jelenetben Tamás és barátja Pali, az asztrofizikus elsőre kissé erőltetettnek és mesterkéltnek ható, mégis vitathatatlanul komoly és értékes szellemi diskurzusban vesznek részt, mely során számos további elméleti problémát hoznak mozgásba:

„Mindig megmarad belőle valami az értelmezésnek. Amikor exponálok, értelmet tulajdonítok a másik tudatműködésének, tehát ennyiben a két tudat egymásba néz, egymást értelmezi.” (20.)

 

A fentebbi szövegrészlet is arra a kérdéskörre nyújthat példát, hogy a fotózás aktusa valamiképpen már mindig csak egyfajta értelmezése a világnak. Kiváltképpen igaz ez Tamás által létrehozott portréfotókra is, melyek készítése során – Nádas Péter kifejezésével két egymástól eltérő „alkat” találkozik, és ez a két alkat egyazon idősíkban kölcsönösen értelmezi egymást, létrehozva ezzel az adott művészeti alkotást. Továbbá ehhez a fényképészetelméleti elgondoláshoz szorosan kapcsolódva jut felszínre a fotózás ismeretelméleti lehetőségeinek kérdésköre a következő oldalon: „Az arc egyébként megragadhatatlanul bonyolult, állandóan változó a részletgazdagsága. […] Mert nincs tiszta, tökéletes megértése a másiknak. Nincs világos kifejezés, főleg a mindig megújulásra kész változásban. Ezért értelmezi a portré alanya is a fotóst.”(21.) Tehát ami itt lényeges, hogy a fotózás mechanizmusa nem képes tökéletesen megragadni a rajta kívülálló, jelen esetben személyeket, hanem eleve mindig visszamarad valami megfoghatatlan, fényképén egyébként ábrázolhatatlan terület.

 

„A közhiedelemmel ellentétben a fénykép nem a valóság egy objektív metszete, egy lenyomat […] nincs valóság csak annak megmutatása van. A fénykép egy emlékezeti egység, ám hogy miként tárjuk föl, miként ragadjuk meg, csupán rajtunk áll.”(37.)

 

Ezeknek az összetettebb, bölcseleti jellegű problémáknak bemutatására vállalkozó párbeszédek valószerűsége és hitelessége szinte megkérdőjelezhetetlennek bizonyul a befogadó számára, mivel a szereplők, de hangsúlyosabban Tamás szellemi kvalitása és elhivatottsága lehetővé teszi ezeket az elméleti magánjátszmákat.

 

Azonban nem csupán arról van szó, hogy a szöveg főhősének foglalkozása fotográfus, tehát nemcsak egy tematikus megközelítésben kerül elő a technikai, fotográfiai nézőpont, hanem számos esetben a képi információk rögzítését végző eljárás, amely mintegy a videókamera működési elvét viszi színre így a narrátor nézőpontjának gépiességében is megjelenik és transzformatív erővel hat arra.

 

Ezen beszédpozíció felvillantására[1] ideális példa lehet a Réka és Tamás szexuális aktusát leíró epizód: „kimeredtek a térdek külső és belső ínszalagjai, a collateralis mediale, collateralis laterale […] hosszan a combtőtől a térdig húzódva a rectus femoris, a vastus intermedius […] és a belső falon külön feszülő gracilis; láthatóvá vált minden kis izomcsoport…” (115–116.).

Jelen esetben a szöveg egy fényképészeti apparátus funkcióinak komplexitását artikulálja – mintegy az ember referenciális leképezésére tett precíziós törekvésként jelenik meg az izmok pontos és éles kontúrjainak, valamint azok latin nevének megadásával, mely így egyben a felvételkészítés objektivizáló és tárgyiasító mechanizmusának bemutatását célozza. Továbbá értelmezhető egy ugyancsak a fotográfia által életre hívott metódus, a ráközelítés – mint a zoom in/out technikájának – imitációjaként is, mely során az szinte a bőr alá is behatolni és a maga hiperrealisztikusságában megragadni képes eszközként jelenik meg.

 

Ezenfelül Réka külső testi jegyeinek akkurátus leírása is ezt a narrátori pozíciót támasztja alá: „Olyan az arca, mint egy ebihalnak (…) égnek merednek a hajszálai, kidagadnak az erek a halántékán, hófehér bőre alatt pengnek az inak, az izomnyalábok”(76.) Tehát ezek a szövegrészletek valamiképpen a fénykép/videó készítésének és azok attribútumainak lehetőségeit viszik színre poétikai megszerkesztettségükben.

 

Az emlékezet, valamint az ehhez tartozó képesség az emlékezésre a szöveg során fokozatosan, Tamás időskori demenciájával együtt veszti el érvényességét. A demencia a gondolkodás és a szociális kapcsolatok fenntarthatóságának hanyatlásaként értelmezhető, amely többnyire az agy igazolhatóan akadályozott működésével jár együtt. A betegség valamiképpen a nyelv és emlékezet – a hosszú és rövidtávú memóriavesztés – reduktív működésével válik a külvilág számára felismerhetővé:

 

„Tamás egy ideje azért sem készített már képeket, mert így próbálta titokban tartani betegségét. A képei értelmetlenek voltak; nem látta bennük az emberi gesztusokat, a tekintetek összefüggéseit. Az értelmi egységek szétszakadoztak, az esztétikai felület egyenesekre és görbékre hullott szét. Magányos perceiben néha kezébe vett egy képet, és hosszan nézte. Eltartotta az arcától, aztán közelebb emelte. Forgatta, de nem értette. Egyszerűen nem hatolt be a tudata a kép belső értelmébe.” (231.)

 

Továbbá kiemelhető miként ad a szöveg pontos leírást a szereplő által megélt memóriavesztésről egy belső fókuszból vizsgálva:

 

„Emlékezete minduntalan cserbenhagyta, és ezért, vagy másért, egyre indulatosabbá vált. Nem pontosan értette, mi történik vele és körülötte. Úgy érezte, tükörreflexes gépének keresőjében kutatja a világ tárgyfelületét, egy teleobjektív szűk ablakán keresztül, amely egyre szűkebbre zár, hogy végül ebben a nagyítólencsében feltünedező vonalak és görbék vibráló káoszából kényszerül megalkotni a legalapvetőbb értelmi egységeket.”(271–271.)

 

Ezek a szövegrészletek kapcsolatba hozhatók a szerző korábbi regényének bizonyos elemeivel is, miként arra Pogrányi Péter A Betegség házát tárgyaló kritikájában felhívja a figyelmet, hogy a szöveg egyik szólama valamiképpen „egy emlékezetétől megfosztott, az örök jelen pillanatába zárt elbeszélő megrázó feljegyzéseiből áll.”[2]

 

Azonban, és ahogyan az az Árvaképek szövegének egészét tekintve kijelenthető, Tamáshoz köthető emlékek sokasága az életének végéhez közeledve elhalványulnak. Viszont az életében felbukkanó gyorsan ellobbanó szerelem, és ezen kapcsolata „gyümölcseként” megfoganó Zsófiban mintegy tovább él Tamás emlékezete, közös gyermekük kvázi szerelmük és Tamás életének egyetlen mementójaként is értelmezhető. Így Tamás csupán gyermekéhez kapcsolódóan hagy nyomot a világban.

 

Valamint szintén az emlékezés kérdésköréhez köthető Tamásnak a barátja temetésén elmondott beszéde is, mely során az elhunytat mintegy a beszédaktusával újra az élők sorába hívja:

 

„Egész életünkben, mindannyian azért küzdünk, hogy mások valamiként lássanak minket, […] dolgozzunk a névtelenség ellen, vagyis hogy másokban tükröződjünk […] az ember léte nem biológiai valóságával mérhető, hanem mások emlékezetének idejével.” (247.) Tehát a létezés csupán akkor marad jelen az időben, ha egy testen kívüli eseményhez vagy bizonyos tárgyakhoz kapcsolódik. Tamás barátjának esetében, aki egy kutató, a tudományos eredmények, írásai valamint felfedezései mutatnak önmagán kívülre, kimentve őt ezáltal a feledés jelenségéből. „Jónás Pál él. Csak épp nem itt van, hanem máshol.”

 

Végezetül pedig visszatérve a recenzió kiindulópontjához, a kortárs magyar próza alakulásában voltaképpen Nádas Péter regénypoétikája adhat kapaszkodót Gerőcs regényének értelmezése során, és állítható analóg viszonyba vele, egyrészt mint fotográfiával foglalkozó szöveg (Saját halál), másrészt pedig mint az emlékezési mechanizmusok alkalmazásának kérdésköre és annak textuális megjelenítésére tett kísérlet (Világló részletek).

 

[1] Vö. Parti Nagy Lajos, A fagyott kutya lába, Magvető, Budapest, 2006.

[2] Pogrányi Péter, Gerőcs Péter: A betegség háza, Magyar Narancs, 2013/40.


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva