SzIF Online

Prófécia helyett lázálom

Igaz, a bibliai próféták (ha nem is produceri, hanem isteni sugallatra, de) vállalkoztak arra, hogy megjósolják a jövőt, de ezek nagy része is többnyire fél lábbal az aktuális jelenben, fél lábbal az Isten által sugalmazott jövőben állva beszélt arról, mit tartogatnak az eljövendő napok. Az HBO és a BBC koprodukciójában megvalósult, eddig mindössze hat epizódból álló különös apokalipszise, az Évek alatt (Years and Years, 2019–) is a jövőről regél, egy ószövetségi próféta magabiztosságával, de egy kártyavető jós hitelességével. Az Évek alatt egy olyan disztópikus rémtörténet, amelynek látszólag semmilyen más funkciója nincs, minthogy igazolja: a béke évei elmúlóban vannak.

 

Még a leginkább elrugaszkodott fikciók sem vehetik máshonnan az építőköveiket, mint a valóságból. De attól, hogy egy regény vagy egy filmsorozat valóságosnak hat, még nem feltétlenül rendelkezik tényleges, e világi megalapozottsággal. Egyre többféle sorozat kísérli meg, hogy a valóság megismerésére irányuló igényünket (mint afféle éhséget) kielégítse és olyan fikciókat tárjon elénk, amelyek reflektálnak a minket körülvevő világ jelenségeire. Ez leginkább a dráma/dramedy sorozatokra jellemző, hiszen általában olyan egzisztenciális életproblémákat tárgyalnak, amelyekkel hétköznapi emberekként nap mint nap találkozhatunk emberközi kapcsolataink működése közben, de még az egyes zsánersorozatok is egy-egy speciális problémakört taglalva (mint amilyen például a krimisorozatok esetében a bűn és bűnhődés, a sci-fiknél az emberi természet és a tudomány kapcsolata, és így tovább) a megismerés iránti igényünknek igyekeznek megfelelni. Ha van az emberi megismerés birodalmának határa, akkor az talán csak a jövő ismerete lehet: a múltat a maga roncsolt formájában valamelyest megismerhetjük, a jelent, amelyet éppen átélünk, dokumentálni tudjuk és reflektálhatunk rá, de a jövőről csak és kizárólag elképzeléseink, ötleteink lehetnek. Ezért a jövőről érvényes állítást tenni szinte lehetetlennek tűnik a logikai trivialitásokon túl (lásd olyan szerkezetű mondatok, hogy „holnap reggel felkel a nap”), vagyis a jövőről megtehető állítások úgyszólván tisztán a fikció terepét jelentik – még a fikciós műfajok világán belül is. Igaz, a bibliai próféták (ha nem is produceri, hanem isteni sugallatra, de) vállalkoztak arra, hogy megjósolják a jövőt, de ezek nagy része is többnyire fél lábbal az aktuális jelenben, fél lábbal az Isten által sugalmazott jövőben állva beszélt arról, mit tartogatnak az eljövendő napok. Az HBO és a BBC koprodukciójában megvalósult, eddig mindössze hat epizódból álló különös apokalipszise, az Évek alatt (Years and Years, 2019–) is a jövőről regél, egy ószövetségi próféta magabiztosságával, de egy kártyavető jós hitelességével.

 

Az Évek alatt egy olyan disztópikus rémtörténet, amelynek látszólag semmilyen más funkciója nincs, minthogy igazolja: a béke évei elmúlóban vannak. 2019 után, ha nem is egy csapásra, de lassan minden megváltozik és az a mainstream-nek gondolt világkép, amely ma a médiában szinte egyeduralkodóként reprezentáltatik, folyamatos külső támadások hatására ostrom alá kerül. Az ostromgyűrűt egyszerre zárják körbe helyi és világpolitikai események: a Londonban, illetve Manchesterben élő Lyons család történetén keresztül szemlélhetjük nemcsak azt, hogyan emelkedik a hatalomba a Brexittől fásulttá váló brit szavazók támogatásával a populista Vivienne Rook (akit elsősorban csak híradó-részletekből ismerhetünk meg a kétszeres Oscar-díjas Emma Thompson szuggesztív alakításában), hanem azt is, hogy Donald Trump második elnöki ciklusának utolsó napjaiban atombombát dob Kínára, vagy azt, hogy Ukrajnában megerősödik az orosz befolyás, ami miatt menekültek ezrei érkeznek Nagy-Britanniába (vagy éppen azt – bár ennek a cselekmény szempontjából semmilyen jelentősége, de a magyar nézőt biztosan szíven üti –, hogy hazánk még a 2020-as évek első felében csődöt jelent). A Lyons család, amely egyáltalán nem hasonlítható a huszadik század atomkorszakának famíliáihoz, ágaival-bogaival több ponton is részesévé válik a történelem viharának, mintha csak egy orosz romantikus regény szereplői lennének. A bankár Stephen Lyons (akit a Black Mirror legelső epizódjában a brit miniszterelnököt alakító Rory Kinnear játszik) és szűkebb családja egy pénzügyi válság áldozata lesz és elveszíti vagyonát. A másik fiútestvér, a meleg önkormányzati tisztviselő Daniel Lyons (Russell Tovey) beleszeret egy ukrán menekültbe, Viktor Gorayába (Maxim Baldry), akit visszatoloncolása után megkísérel a szigetországba csempészni, a kerekesszékes lánytestvér, Rosie Lyons (Ruth Madeley) a zónákra osztott Manchesterben egy kordont is áttör food truck-jával, az aktivista-anarchista negyedik testvér (Jessica Hynes) pedig még súlyos sugárfertőzést is kap, amikor az amerikaiak által lebombázott mesterséges kínai szigeten készít drónfelvételeket az atom pusztításáról, és akkor még csak a felszínt súroltuk. A sorozat vázlatszerűségét jól jelzi, hogy ezek a történetek ugyan időben és térben is hatalmas ívet fognak be, de arra nem hagynak időt az alkotók, hogy megismerjük és megszeressük (vagy éppen megutáljuk) a karaktereket, akik szinte papírmasé bábukként bukdácsolnak át a sorozat által dramatizált zavaros évtizeden. Úgy érezhetjük magunkat, mint a család nagymamája, Muriel Deacon (Anna Reid), akinek a születésnapjára minden évben ellátogatnak az unokái és dédunokái, de ő maga nehezen tudja már követni, kivel mi történik, hogy éppen milyen normák azok, amelyeknek meg kell felelni a társas érintkezés során és legfőképpen azt, hogy a technológiai fejlődés hová robog.

 

Ha van erőssége a sorozatnak, akkor az mindenképpen a digitalizáció lehetséges fejlődési irányainak felvázolása, vagyis a tulajdonképpeni sci-fi komponens. Az egyik dédunoka, Bethany (Lydia West) vágyálmain keresztül a transzhumán, vagyis az emberi testen túli jövőt ismerhetjük meg. Bethany kezdetben arra törekszik, hogy teljesen megszabaduljon testétől és elméje információs lánccá válva felkerüljön a netre, egy felhőbe, így szerezve örök életet önmagának. A sorozat korai részeiben ez még csak egy gyerekes vágynak számít, ám a sorozat legvégére, 2034-re ez válik nagynénje, a sugárfertőzés miatt haldokló, nagybeteg Edith egyetlen menekülési útja a halál elől. Bethany az évek során több eszközt is a testébe ültet a kormány támogatásával, így például elméjével külső számítógép nélkül fel tud csatlakozni az internetre, készülék nélkül, az ujjai segítségével tud telefonhívást kezdeményezni és fogadni, és így tovább. A dédunoka mellékszálán túl azonban minden szereplő valamilyen módon élvezője és elszenvedője is a technológia követhetetlen változásának: a családi kupaktanácsokat rendszerint konferenciahívásokkal oldják meg, az Apple Siri-jéhez, illetve az Amazon Alexájához hasonlatos hangvezérelt digitális asszisztenst, Senort használják minden információ azonnali kereséséhez, de a szexrobotok, a szűrőként használt, valódi arckifejezéseket elfedő eszközök is a háztartásuk részét képezik. Ugyancsak az erények közé sorolandó a technológia munkaerőpiacot felforgató hatásának problematizálása: Stephen felesége, Celeste (T’Nia Miller) pályáját alapjaiban rengeti meg a könyvelőprogramok automatizálása, és sikeres nagyvállalati pénzügyi vezetőből lassan nehezen modernizálódó állami intézmények könyvelője, majd pedig pályaváltoztató lesz. Ugyanígy a kerekesszékes Rosie is kezdetben több száz főre főző menzát irányít, aztán éveken belül ő is elveszíti állását az organikus, magukat megfőző ételek megjelenésével és amolyan kényszervállalkozóként mozgó büfét kell nyitnia, hogy egyetlen keresőként fenntartsa két gyermekét.

 

De az Évek alatt sokat akart markolni, és a sorozat megalkotóját, az angol melegszcénáról szóló, eredeti brit A fiúk a klubból (Queer as Folk, 1999–2000), és egyéb szexuális, elsősorban, de nem kizárólag az LMBTQ-közeghez kapcsolódó sorozatokat (mint például a Cucumber, a Tofu vagy a Banana) jegyző Russell T. Daviest nem tartotta vissza egy percig sem, hogy akár kifejezetten profán illetlenségekre is ragadtassa magát, mint amilyen például II. Erzsébet királynő, vagy Angela Merkel elhalálozása időpontjának megjóslása. Fikcióba sok minden belefér, és arra már fel sem kapja a fejét senki sem, ha Trumpot patás ördögként ábrázolják (itt éppen a harmadik világháború szélére sodorta a világot), de ezek a pár másodpercre bevágott „hírek”, amelyek a történetet (ami azért van, még ha elnagyolt is) nem viszik egy jottányit sem előrébb, az ízlés szempontjából erősen kérdésesek a politikai korrektség magasiskoláját művelni szándékozó sorozaton belül is. A morális felsőbbrendűség amúgy is meghatározza a sorozatot, manicheisztikus leegyszerűsítéssel követhetjük benne a jó és a rossz harcát, ami persze nem meglepő, hiszen mélyebb, árnyaltabb kidolgozásra aligha volt idő a hat ötven perces epizód alatt. Az alkotó képlete szerint a Gonosz Vivienne Rook képében a több száz éves brit parlamenti demokrácia meghekkelésével és populista szólamokkal jut hatalomra, de őt magát is rejtélyes háttérhatalmak irányítják. Vérbő összeesküvés-elmélet ez is, nagyjából olyan, mint a laposföld-hívők és az oltásellenesek világképe (természetesen ők is terítékre kerülnek a sorozatban).

 

Az Évek alatt a legtöbb próféciánál is zavarosabb nyelven készült, amely megbotránkoztatni akar, esetleg a vészharangot megkongatni, mint ahogyan a próféták is tették, de célt aligha érhet. Ahhoz az érzeteknél és a papírmasé-figuráknál többre lett volna szükség. A sorozat végére éppen úgy elszédül a néző is, mint az, aki egy kristálygömbbe bámul órákon keresztül. Csak bízni lehet abban, hogyha egy második évadra berendeli a BBC és az HBO a sorozatot, akkor egy, a mostanitól különböző idővonalat láthatunk 2020-as kezdéssel, amely megmutatja, hogy az előző évad csak egy a lehetséges jövő forgatókönyvei közül, nem pedig valamilyen szükségszerű eseménysor. Ha így történne, az az Évek alattot egy formabontó antológia-sorozattá avatná, ahol a sci-fi, a családi dráma és a politikai thriller érvényes módon találkozni tud. Egyelőre nem több azonban mint egy lázálom.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva