SzIF Online

Rögeszmék díszes labirintusa

Christoph Ransmayr: Cox vagy az idő múlása, ford. Adamik Lajos, Kalligram, Budapest, 2018

A császár küldetéstudata viszont homályban marad a narrátor diszkrét visszahúzódásának köszönhetően. A karakter belső gondolatait ugyan közvetíthetné az elbeszélő, ám azok csak részlegesen jutnak el az olvasóhoz, ezzel a szerzői döntéssel pedig jótékony, nyugtalanító hiátust hagy maga után a szöveg. Ransmayr regénye rendkívüli összetettségéből adódóan kérdések tanulmányszintű megválaszolására ösztönöz, egyúttal azt sugallja, hogy az eltérő indíttatású rögeszmékben is van valami kultúrákon átívelő, valami dekódolhatatlanul közös.

 

Az osztrák kortárs irodalom egyik legismertebb szerzőjének, Christoph Ransmayrnek Cox oder Der Lauf der Zeit című 2016-os regénye Adamik Lajos fordítói munkájának köszönhetően viszonylag rövid időn belül, már 2018 decemberében megjelenhetett magyar nyelven is, a Kalligram gondozásában. Nem lehet elégszer hangsúlyozni a kiadó állandó borítótervezőjének, Hrapka Tibornak a felbecsülhetetlen szerepét, aki ezúttal is maradandó vizuális élménnyé varázsolta a könyvtárgyat. Az arany és a császársárga színeiben pompázó fedlap élénkségével összhangba kerülnek a belív törtfehér, régiességet imitáló lapjai, a választott betűtípusból és a sorszedésből adódóan a szövegtest szellős, még határozottabban archaikus hatást kelt. Mintha a felsorolt paratextuális elemekkel az lett volna a szerkesztők szándéka, hogy a könyv eleve tradicionális formában váljon hozzáférhetővé, determinálva az olvasói élményt.

                            

A dúsan hömpölygő cselekmény néhány en passant előretekintést leszámítva lineárisan halad. A 18. század közepén járunk, amikor is segédei kíséretében a Qing-dinasztia negyedik császárának megbízásából Kínába érkezik egy angol órakészítő és automataépítő, a korszakban világszerte ismert Alister Cox. Vízi úton a Bíbor Városba, majd Jeholba vezeti hőseinket az elbeszélés, és időről időre feldereng az uralkodó fenyegető „jelenléte” is. A különös vendégek néhány hét várakozást követően a császár „kívánságára” több óramű, majd egy olyan egyedi, eleddig teljesen ismeretlen temporális szerkezet kidolgozásába fognak, amely a barometria elvén alapul, és létrejöttétől az idők végezetéig működésben képes maradni anélkül, hogy lemerülne. Némileg különösek, ám közel sem szubverzívek a főszöveg tizenhét fejezetéhez csatolt kommentárok, amelyekkel a szerző a regény megírásához felhasznált referenciaelemek – Ransmayr elmondása szerint európai kastélymúzeumokban és a Tiltott Város pavilonjaiban egyaránt kutatta Cox fantasztikus műveit – adaptációs lehetőségeit taglalja. Hiába, hogy a két főhős sosem találkozhatott egymással az úgynevezett valóságban: az időbeli érintkezés metonimikus-imaginárius kapcsolatának lehetőségei magával ragadják az olvasót, a valóságelemek egymáshoz illeszthetősége zárójelbe kerül, ahogy annak egy jól megkomponált fikciós műnél egyébként is járulékos szerepbe kell kényszerülnie. A fordítói kommentár a distanciateremtés szerzői szándékát exponálja: egy idegen, európai szem számára egzotikus, ugyanakkor kegyetlen törvények rugójára járó világ tapasztalatának közvetítéséhez Ransmayr a nevek pinjin átírása mellett a mondatok szintjéig megy le, hogy azok eleve artikuláljanak valami megragadhatatlant, valami légiest. Olyan szerkezeteket ír le, amelyek olvasásuk dinamikájával, időbeliségükkel is távolságot, stilárisan túldíszített ceremonialitást fejeznek ki. „Cox kezdte megérteni, hogy ezt a végtelenül tágas udvarokból és szorosan összekapcsolódó építményekből, mesterséges vízfolyásokból, lapos kőhidakból és szinte lebegő teraszokból összeálló, mindenütt a csillagos ég törvényei és arányai szerint kimért és megépített architektúrát ahhoz hasonlóan zárja körül a szívverésekig, lélegzetvételekig és térdre borulásokig szabályozott udvari élet, ahogyan egy cizellált tok egy óra kerékszerkezetét. És mindazt, amit látott, a körséta végére csakugyan hatalmas, kőből épített óraszerkezetnek érezte, amit azonban nem rugók és súlyok tartottak mozgásban, hanem egy láthatatlan szív, egy mindenható erő, amely nélkül nemcsak ez a szerkezet, hanem maga az idő is megállt: Qiánlóng.” (38.)

 

A munkára összpontosuló figyelem különös sorsközösséget teremt a mesteremberek között, akik az olykor kegyetlenül kérlelhetetlen császári szankciók zűrzavarában, ugyanakkor védettségüknek köszönhetően a nyugati kultúra hermetikusan elzárt burkából tekinthetnek a környezetre, amelyben dolgoznak, hiszen a megnyugtató anyagi és szakmai feltételek ezt biztosítják számukra. A császártól nekik rendelt tolmács, a liminális pozícióban lévő Joseph Kiang – egy portugál hittérítő által megkeresztelt han kínai – közreműködésével angol nyelven is elboldogulnak az idegen térben. Jóllehet, a valódi kulturális kölcsönviszony éppen ezáltal nem jöhet létre, de az idegenség leküzdése valójában nem is cél számukra. A magnum opus elkészítéséhez vezető úton a mesterek által megalkotott technikai szerkezetek belső működéséhez több-kevesebb, felfedhetetlen titok tapad, és a mechanikai tevékenység egyúttal saját identitásuk érinthetetlenségét is őrzi. A munkafolyamatok obskúrus jellegűek: előbb egy gyermek időtapasztalását leképező, majd a halott életének elillanó idejét szemléltető óramű életre hívásának kívánsága fogalmazódik meg a kínai császár üzenetében, erre Cox a szélóra és a parázsóra architektúrájának megalkotásával válaszol. A szerző aprólékosságát, felkészültségét a témában az olvasó – legalábbis a laikus – minden kételkedés nélkül csodálhatja.

 

Ennél az alaposságnál talán egy fokkal izgalmasabb a regény narrációs megoldásainak kérdése. A túlnyomórészt (szabad) függő beszéden keresztül a heterodiegetikus narrátor egy-egy szereplőnek úgy kölcsönöz hangot, hogy az mindig egy erősen perspektivikus belső fokalizáción keresztül konstituálja a diegetikus világot. Ez a jellegzetesség – amellett, hogy a beszédszólamok diverzitását eredményezi – olykor egészen komplex játék kialakulásához is vezet, amelyben nem dönthető el biztosan, a jelen nem lévő narrátor hangja tűnik-e át a diegetikus világba, vagy az egyik szereplő (függő) beszéde közvetítődik, esetleg a kettő szimultán működik. „Fuck, mondta Jacob Merlin, itteni életük kicsit azért olyan, mintha ők maguk is mind egy automata mechanikus, láthatatlan fogaskerekek által hajtott figuráihoz hasonlóan rángatóznának, egy masina lélegző díszeiként, amelyet olyan műszerészek ellenőriznek és vezérelnek, akiknek a szokásai egy másik csillag szokásainak feleltek meg; érthetetlen. (…) Mit beszélsz?, kérdezte Balder Bredshaw, műszerészek?, egy másik csillag? (…) Túl sok rizsbort ivott, mondta Lockwood, mindjárt itt a karácsony. Csillagokról beszél. Képzelődik. (…) Fuck you, mondta Merlin.” (74.)

 

A két társadalmi rend és világkép között húzódó feszültség különös pont-ellenpontstruktúraként a két fő karakter, a kínai császár és az órásmester alakja körül szerveződik. Mindkettőjüket valamiféle elvakult rögeszme hajtja, szorongásos pszichológiai zavaruk motiváló erőként jelentkezik belső gondolkodásukban és a külvilágra irányuló hatásukban egyaránt. Amíg Cox számára halott lánya, az ötéves korában szamárköhögésben elhunyt Abigail emléke lényegül át, és kerül az évek során a gyászmunka feloldhatatlansága miatt éteri magasságokba, úgy a császár az örök időkig működő óramű igézetében tapasztal meg az evilágitól hasonlóképpen különböző vágyat. Intenzitásában közel azonos érzelmek vezérlik tehát őket. De míg az abszolút tekintély a kínai birodalom alattvalói számára a tízezer év urában, isteni személyként testesül meg, addig Cox projekciós felülete azért nem lehet Qiánlóng császár, mert benne felismeri az emberit, a véges lényt. „Senkinek!, senkinek nem szabad ott lennie, ahol Abigail van. Abigail, az ő angyala, aki élete végéig kísérni fogja, pótolhatatlan, hasonlíthatatlan és egyetlen volt, bárhová is ragadta el tőle a halál. Emberi lényt sem eddig, sem eztán nem szerettek és nem hiányoltak így – és egy sem volt annyira halott, mint Abigail.” (151.)

 

A cselekményt megelőző idők említésénél fény derül arra, hogy az apa és a gyermeke közötti kapcsolódásnak van egyfajta pervertált, istenkísértő jellege, voltaképpen egy halott test szerves bomlásának operacionalizálásával, egy úgynevezett életóra sírhoz rögzítésével jut el a mester a perpetuum mobile prototipikus alapötletéhez. Cox olyan szerkezetet alkot, amely a halálból kinyert örök időmérés ígéretével ugyan nem kecsegtet, de túlélheti alkotóját. „Még ha e szerkezet mutatói nem fognak is az örökkévalóság végéig forogni az élet építőeleme által hajtott tengelyük körül, megvolt a remény, hogy túl fogják élni alkotójukat, és szelíd harangszóval még akkor is nap mint nap el fogják ütni Abigail halálának óráját, amikor Anglia legnagyobb órakészítője és automataépítője már követte lányát az időből kivezető úton.” (174.)

 

Abigaillal szoros, szimbolikus egységet alkot az anya és feleség, Faye, illetve a császár egyik szeretőjének, Ánnak az alakja, akiben mintha előbbi két női karakter kereszteződne, emiatt a látványa szinte magnetizálja Coxot, amint egy véletlen folytán érintőlegesen találkoznak. A mester magával hordozott rögeszméjét tovább mélyíti e transzcendenssé fokozódó élmény, amelyet a szöveg nyelvi burjánzása a vizuális ingerek világkonstituáló értelmezésével és a három idősíkot egybeolvasztó temporális tapasztalattal tesz még érzékletesebbé. Egyúttal az idegen földre lépés transzgresszív aktusa is végbemegy. „Nem mintha külsőleg hasonlított volna a lányához vagy a feleségéhez, habár az arca keskeny volt, mint az európai nőké, a szeme pedig olyan világoszöld és olyan figyelmes, mint Faye és Abigail szeme; a haja is ugyanolyan fekete volt. A kapcsolat azonban nem színekből és formából állt, hanem a tekintete, az az összetéveszthetetlen mód, ahogyan az a szempár ránézett, és ahogy a széltől dagadó vitorla, a part, a lomhán elvonuló mezők messzesége tükröződött benne, mintha ennek a nőnek csak be kellene hunynia a szemét, és minden tükörkép, dolog és élőlény eltűnne… Igen, ez volt az, ennek kellett lennie: mintha ez a tekintet volna az eredet, amelyhez a látható világ minden távlatvonala visszavezetett.” (29.)

 

Az angol mesterek és a kínai császár számára egyaránt rögeszmévé fokozódó óramű ügyének sikerre vitelében egy nyomásváltozásra hevesen reagáló anyag játszik még szerepet, amelyre a császári palota nyári rezidenciáján lelnek rá a szükséges mennyiségben: egy – a kínai birodalmat teljes kiterjedésében ábrázoló-leképező – makett részeként, amely a folyókat hivatott reprezentálni. Ransmayr a regény ezen pontján kísértetiesen közel kerül ahhoz, hogy alkalmazza a baudrillard-i szimulákrumelméletet: a modell, amely a birodalom valódi határaival szemben – a távlatoknak a szubjektum számára egy teljes emberélet alatt sem megtapasztalható, ellenőrizhetetlen, grandiózus méretei okán – primordiális helyzetbe kerül a kínai nép számára, komoly életveszélybe sodorhatja azokat, akik beavatkoznak annak szilárd konstellációjába, megtépázzák, kifosztják azt. „A mandarinokat, tábornokokat, szertartásmestereket, de még a falak, az aranyozott csőrös tetők vagy lakkozott padlók ápolásával megbízott kézműveseket is minden más zavarnál, amit ezek az Angliából jött finomműszerészek a sok évszázados udvari rendben okoztak, jobban felháborította, hogy az idegenek befolyása alatt Kína több nagy folyama elapadt.” (182.) A makettet leíró fejezetbe éppen a narrátori szólam által oly következetesen képviselt, szakrális jelentőségtulajdonítás csempész némi iróniát: a birodalom lakói a birodalom területét ellentmondást nem tűrően, csak abból az egyetlen irányból, a valóság helyett álló modell felől tartják elképzelhetőnek.

 

Számtalan további aspektusra kellene felhívni a figyelmet: példának okáért az intertextuális utalások szövevényére: elég, ha Wú Chéng'ēn Nyugati utazás című mitológiai regényének egyik főszereplőjére, a majomkirály megelevenedő alakjára gondolunk, aki az eredeti történetben elhatározza, hogy megmenti magát és népét az öregségtől és a haláltól, ezáltal Qianlongnak és törekvésének valamiféle tradicionális előképeként tekinthető. A császár küldetéstudata viszont homályban marad a narrátor diszkrét visszahúzódásának köszönhetően. A karakter belső gondolatait ugyan közvetíthetné az elbeszélő, ám azok csak részlegesen jutnak el az olvasóhoz, ezzel a szerzői döntéssel pedig jótékony, nyugtalanító hiátust hagy maga után a szöveg. Ransmayr regénye rendkívüli összetettségéből adódóan kérdések tanulmányszintű megválaszolására ösztönöz, egyúttal azt sugallja, hogy az eltérő indíttatású rögeszmékben is van valami kultúrákon átívelő, valami dekódolhatatlanul közös.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva