SzIF Online

Levegőben forgó kocka

Závada Pétert Kerber Balázs kérdezte

Nem feltétlenül, vagy nem olyan célzottan tesznek kísérletet egészen új mitológiák és játékterek kialakítására, nem jellemzi őket a direkt értelemben vett konceptualitás sem, és ha átlépnek is a poszthumán territóriumába, főként az élettelen tárgyak világába kalandoznak előszeretettel. Tehát inkább az idegenség, a hiány érzetének megképzésével operálnak, semmint a varázslatos, a bizarr vagy a direkt transzgresszív tartalmakkal. Egyszóval, ha tárgyakról, helyekről, testről beszélnek is, középpontjukban mindig az ember és annak hiánya áll.

 

(Bach Máté felvétele)

 

Kerber Balázs: Az első és a második kötet beszédmódja, stílusa ‒ ahogy erre már sok utalás történt ‒  részben eltér (az elsőre sok értelemben a Nyugat műveltsége és világa, ha nem is feltétlenül versnyelve, lehetett hatással, illetve annak Parti Nagy Lajos-féle „megbolondítása”, az azzal való ironikus játék). Voltak esetleg konkrét inspirációk a változtatásra, olyan szerzők, akiknek az olvasása ösztönzött, hogy más típusú szövegeket írjál? Most kik inspirálnak jellemzően?

 

Závada Péter: A két könyv stílusa valóban különbözik. Ami a megszólalást illeti, az utóbbi években szándékos elmozdulás történt a korábbi, Nyugatos hagyománnyal rokonítható hangtól egy szikárabb, kevésbé ironikus és ezáltal talán lassabban korrodálódó versnyelv irányába. Konkrét inspirációként hatott többek között, hogy behatóan megismerkedtem a korosztályom költészetével, és a fókuszt kitágítva azokat a tengerentúli tendenciákat is sikerült befognom, amikkel eddig csak elvétve találkoztam. Ugyanúgy hatottak rám Kemény István, Marno János, Krusovszky Dénes, Szabó Marcell vagy Fenyvesi Orsolya szövegei, mint más francia és angolszász szerzőké, többek között René Char, Paul Celan, Sylvia Plath, Anne Sexton, Robert Bly, Mark Strand, Robert Lowell, Dean Young, Anne Carson, vagy a fiatal Saeed Jones szövegei– természetesen a Versum remek fordításainak is köszönhetően.

 

K.B.: Neked milyen a viszonyod a két szövegvilághoz, illetve te hogyan definiálnád a két kötet különbséget? Az első kötet talán egyik legizgalmasabb vonása az, hogy úgy teremti újjá az akár a Nyugatot is megidéző rímesebb, klasszikusabb versbeszédet, hogy nem válik „nyugatossá”, inkább újrateremt egy hasonló beszédlehetőséget, és ez a beszédlehetőség, mintha megváltozott formában, de a Mészben is továbbélne. Mit gondolsz erről?  

 

Z.P.: Attól tartok, az első könyv nem teljesítette azokat az elvárásaimat, hogy a rímes, klasszikus versnyelv továbbgondolásával meghaladja a nagy elődöket, vagy akár elég ironikusan reflektáljon rájuk ahhoz, hogy poétikai értelemben véve újításról beszélhessünk. Próbáltam ravaszul játékba hozni azt a nyelvi-logikai tapasztalatot, amit Parti Nagyon és Kovács András Ferencen szocializálódva sajátítottam el, de míg a rapbe és a slam poetry-be még sikerült autentikus módon átemelni azokat, addig azonos platformon, tehát a lírában ez már nem járt sikerrel. Itt ez a típusú versnyelv, mire én megérkeztem, már maximálisan ki volt aknázva. Amit viszont a Nyugatos beszéd lehetőségének újrateremtéséről írsz, abban lehet valami igazság.  A versek tónusa – és ez valószínűleg mindkét kötetre érvényes – összességében klasszikusabb, mint a kortárs szövegek általában, és talán a hangulatiságuk is erőteljesebb. Nem feltétlenül, vagy nem olyan célzottan tesznek kísérletet egészen új mitológiák és játékterek kialakítására, nem jellemzi őket a direkt értelemben vett konceptualitás sem, és ha átlépnek is a poszthumán territóriumába, főként az élettelen tárgyak világába kalandoznak előszeretettel. Tehát inkább az idegenség, a hiány érzetének megképzésével operálnak, semmint a varázslatos, a bizarr vagy a direkt transzgresszív tartalmakkal. Egyszóval, ha tárgyakról, helyekről, testről beszélnek is, középpontjukban mindig az ember és annak hiánya áll. Ennyiben mondhatjuk, hogy visszaírják magukat a Nyugatos hagyományba. A Mész verseiben azonban több újítás is történik az első kötet világához képest. Egyfelől megváltozik a versnyelv, amennyiben fölszámolódik a linearitás, és az allegóriák helyét gyakran átveszik a szimbólumok. Másfelől viszont, ami a beszéd lehetőségeit illeti, marad az érdeklődés homlokterében a személyesség és annak hiánya.  

 

K.B.: Milyen a viszonyod a klasszikus – akár a „modern” klasszikus – magyar irodalomhoz? Kik inspirálnak, van-e olyan hagyomány, ami érdekel, amibe szerinted illeszked(het)nek a szövegeid – akár ebben, akár az előző kötetben?

 

Z.P.: Ha feltétlenül illeszkedni kell valamilyen hagyományba, akkor talán az angol-amerikai lírai modernség és későmodernség az, amit a legközelebb érzek magamhoz. Illetve ennek a szikár, letisztult megszólalásnak, leginkább talán az amerikai minimalista prózával rokonítható posztmodernbeli alakváltozatait. Nagyon izgalmasnak tartom az angolszász költőiskolákat az Imagistáktól és a vallomásosoktól kezdve a tárgyiasokon és a New York Schoolon át, egészen a Language Poetry-ig. Mostanában többet foglalkoztam a magyar klasszikusokkal is, főleg az előmodernség irodalmával és a magyar szimbolizmus kezdeteivel. Talán még Adynál és Babitsnál is üdítőbbnek tartottam a közvetlen elődöket: Komjáthy Jenőt, Vajda Jánost, Czóbel Minkát vagy a kevéssé ismert Kiss Józsefet, aki gyönyörű zsidó balladákat írt.

 

K.B.:  „a nyitott ablakon át érezni / a szomszédos hársfák émelyítő / ondószagát. Rágyújtanék, / miközben percekig nem jut eszembe / az a szó, hogy tűz.” (Bűnjel (1)) Az új és az előző kötetedben is mintha nagyon érdekelne a lassított, szinte merev időtapasztalat, amikor valami érzet, vagy benyomás tartósan ránehezedik az emberre, és betölti az adott pillanatot. Sőt a Mész verseiben mintha általában a létezés meghatározó élményeként, helyzeteként tűnne fel ez a lassú érzékelés, melyet gyakran erős szagok vagy különböző tárgyak váltanak ki. De már az Ahol megszakad címe és címadó verse is ezekre az állapotokra, illetve ezek későbbi felszámolódására, léggé válására utal. Gyakoriak az erősen vizuális, emlékképszerű vershelyzetek is. Milyen a viszonyod az emlékekhez, az egyes helyzetekhez, a konkrét tárgyi benyomásokhoz? Mennyire meghatározóak, mennyire részei az alkotásmódodnak?

 

Z.P.: Általában lenyűgöz a statikusság és az eseménytelenség. A kimerevített pillanatok és talán a tárgyak is ezt az űrt próbálják érzékeltetni. Minden ilyen ürességérzés mélyén pedig ott ólálkodik a szorongás. És ezekben a beszűkült állapotokban az érzékek fölerősödnek: a színek élénkebbek, a szagok és a hangok bántóbbak lesznek. Mintha a létezés önmagában veszélyes lenne. Az emlékezés pedig ezeknek az érzeteknek, szorongásoknak a gyökereit kutatja. Egyfajta pszichoanalitikus érdeklődés ez, ami bízik benne, hogy az emlékezés és az asszociáció segítségével egy bizonyos mértékig sikerülhet megismerni a saját pszichés mechanizmusokat.

 

K.B.: A jelenbeli érzetek, illetve a felidézett helyzetek, a tapintások és érzékelések emlékei gyakran összemosódnak; mintha a Mész versei kanyargósabbak, „labirintusosabbak” lennének az Ahol megszakad szövegeinél. A beszélő többször letér az útról, majd visszatér. Úgy tűnik, nemcsak a formai vonások, a beszéd „felülete” változik, hanem a gondolkodásmód is, sőt sok esetben az utóbbi teszi igazán szükségessé a formai váltást. Te magad másképp nézel most a világra, más érdekel a versben, mint az előző kötet anyagának írásakor?

 

Z.P.: Az új kötet szövegei, amennyire én látom, asszociatívabbak, mint az első könyv versei. Ez az előbb említett analitikus érdeklődésnek is köszönhető. Ugyanakkor reményeim szerint poétikailag is rétegeltebbek. Gyakran bukkannak föl bennük szinesztezikus szerkezetek, vagy más, akár a termékeny képzavar határát is súroló alakzatok. Nem idegen tőlük a fogalmak és érzetek anyagiasítása, „tárgyasítása” sem. Egyes versekben pedig kísérletet tettem az allegória szimbólummal történő helyettesítésére is.

 

K.B.: A tag-es szerkesztéssel, a címszavakkal is ezt a mozaikosabb, asszociatívabb működést próbáltad érzékeltetni?

 

Z.P.: A tagek a versekben felbukkanó ősképek alapján olvassák újra a kötet anyagát. Így létrejöhet egy, a lineáristól eltérő olvasat, ami az általad is említett „labirintusosságot” erősíti.

 

K.B.: Érdekes módon, mintha az előző kötetben körülhatárolhatóbban, megfoghatóbban jelenlévő emberi kapcsolatok, pl. a szerelmek is most ezen a mozaikon át jelentkeznének, vagyis részei a kanyargós kint-bent játéknak, a labirintusnak, így maguk is feldarabolódnak.

 

Z.P.: A személyesség a Mészben egyfajta önreflexív játék részévé válik, amit elsősorban a nyelv törvényei uralnak. Föláldozom ezeket a vélt vagy valós szeretetkapcsolatokat a mondat és a kép oltárán.

 

K.B.: Sokszor erősen érződik (talán sok kortársnál jobban) a személyes élmény, az emlék fontossága a kötetben. Mennyire érdekes számodra a személyesség, vagy az „életrajziság” a versekben? Az élményeid inkább „segítenek” az alkotásban, „nyersanyagként” használod őket, vagy fontos számodra, hogy ezeknek megjelenítése, feldolgozása valóban téged reprezentáljon, hogy a vers egyfajta lenyomat, dokumentáció is legyen?

 

Z.P.: A klasszikus értelemben vett referencialitás a lírában jelenleg kevésbé izgat. Nem elmesélni szeretnék bizonyos emlékeket, inkább nyersanyagként használom őket egy új, saját világ fölépítéséhez, amit még én sem ismerek. Annyiban tehát tekinthető ez is mítoszteremtésnek, hogy a saját pszichém történetét mesélem újra. Mivel jórészt saját emlékekből, álmokból, fantáziákból táplálkozom, az életrajziság totális kiiktatása ugyanúgy lehetetlen, mint annak maradéktalanul hiteles fölmutatása. Ennek érdekében alkalmaztam az álszemélyességet vagy pszeudo-narratívát, ami főleg az „én/te” névmások jelenlétében mutatkozik meg, illetve az olyan bevezetésekben, mint az „emlékezz vissza”, vagy „azt akarom elmesélni, hogy”.

 

K.B.: Izgalmas az új kötetben az a gondolkodásmód, hogy a versek maguk is tulajdonképpen tárgyak, amikkel dolgozni lehet (vagy terek, amikben a beszélő ott van), gyakori a nyelvtani elemek vizualizálása, anyagiasítása, illetve magára a verstestre is néha úgy utalsz, mintha egyfajta fizikai létező volna (Bűnjel (7)). Te hogyan képzeled el a verset? Szoktad magadban vizualizálni?

 

Z.P.: Azt hiszem, egy távoli, fényes felületű tárgyként látom a verset. Egy hatalmas, levegőben forgó kockaként, aminek számomra ismeretlen minden működési elve és funkciója. Akkor járok sikerrel, ha ezt az anyagiságot, hidegséget és kiismerhetetlenséget sikerül megmutatnom. A tárgyakhoz való vonzódásom egyébként szervesen kapcsolódik T.S. Eliot „objective correlative” fogalmához, illetve a Francis Ponge-féle tárgyfelfogáshoz is.

 

K.B.: „Mert ami most közeledik, olyan / óvatosan lépked a zörgő avaron, / ahogyan egy bekapcsolt mikrofont / tesznek az asztalra vissza.” (Screensaver) Talán a kimerevített, szemlélődő időtapasztalattal is összefüggésben sokat foglalkozol a törékeny, „finom” dolgokkal, pillanatokkal, ugyanakkor ennek a törékenységnek az „alattomosságával”, észlelhetetlenségével is, mintha a „nagy” változások épp ebben a még alig látható fázisban kezdődnének. Sőt ez a mikrovilág olykor igen kellemetlen, és nehézzé váló, „hosszú” pillanatokat okoz, ami megint a lassított időérzékeléshez vezet. Itt is a „rátelepedés-érzet”, a kimerevített világ képe jelenik meg. „Keresni magadban a megfelelő / szót, mint belenyúlni egy vizes / ingujjba.” (Screensaver) Nálad az ihlet, ha van ilyen szerinted, hogy működik? Figyelsz az állandó impulzusokra, pillanatokra?

 

Z.P.: Amit te „rátelepedés-érzetnek” hívsz, az szerintem nálam a „beszűkülés”. Ezt leginkább a depresszív szorongás velejárójaként szokták emlegetni, mikor az ember semmi másra nem képes figyelni, csak a saját rettegésére és fásultságára. Az olyan zavaró hanghatások és érzetek, mint a mikrofon lerakása, vagy a vizes ingujjba nyúlás mindennapos kellemetlensége is erre az egyszerre tompa és kiélezett állapotra vezethetők vissza.

 

K.B.: Izgalmas nálad a fizikai világ és a gondolkodás viszonya is. A kettő nagyon könnyen egybemosódik, és érdekes módon nem is annyira a szokásos „kintből lesz bent” elv érzékelhető, hanem mintha a gondolat vagy a belső történés kapna folyamatosan „kinti” formát: a szorongásra pl. „rálátni”, van homlokzata, mint egy épületnek (Bűnjel (6)), vagy épp „fejlámpákkal / világítanak meg egy kérdést”.  (Tabu (2))  A „kint-bent” kettősségéből eredő konfliktust gyakorta érzed inspirációnak, szervezőerőnek az írásban? 

 

Z.P.: A testhatárok átlépésének kérdései leginkább a klasszikus „mise en abyme”-i értelemben foglalkoztatnak. A saját testben történő barangolás, a minket körülvevő tér mint test, és a saját test mint tér vonatkozásaiban. Ilyen szempontból a tér és a testpoétika ezekben a versekben összemosódik.

 

K.B.: Gyakran érdekesen vegyül a líraiság olyan erősen realisztikus, szinte prózaszerűnek tűnő jelenetekkel, ami akár egy regényt is eszünkbe juttathat. A „folytatásos”, számozott versek is mintha ilyen asszociációt keltenének. Érdekel a prózaírás, vagy a versnek és a prózának valamiféle összehangolása, keverése?  

 

Z.P.: Megkapónak találom ezeknek a műnemeknek a stiláris keverését. Egy egészen prózai bevezetés után egy bonyolult, szürreális kép vagy épp fordítva. Prózát nem tervezek ugyan írni, viszont a prózai és lírai hangok vegyítését a jövőben is tervezem alkalmazni.

 

K.B.: Az előző kötetedben ugyan sokkal erősebben, de itt is érződik egyfajta jó értelemben vett klasszikus érzékenység; gyakorta felvillannak klasszikus témák, motívumok (természeti képek, évszakok váltakozása, hangulati reflexiók), ami egyébként a kortárs fiatal lírára talán kevésbé jellemző. A klasszikus (inkább modernitás előtti) világirodalomban kiket szeretsz olvasni? Van olyan korszak, szerzők, akik különösen érdekelnek? Ezek a hagyományok vonzanak, fontosnak tartod őket (akár a dialógus vagy a továbbvitel, a megőrzés szempontjából), vagy inkább csak „dolgoznak benned”, amikor verset írsz?

 

Z.P.: Azt hiszem, inkább csak „dolgoznak bennem”. A természeti képekhez, a tájleíráshoz és az olyan mindennapi témákhoz való vonzódásom, mint az emberi kapcsolatok vagy a magány, bizonyára alkati kérdés is. És bár a Mész verseiben valamelyest eltávolodtam ezektől a klasszikus vershelyzetektől, mindent, ami túlságosan koncepciózus, a saját esetemben eddig kimódoltnak éreztem. Ami a klasszikus műveltséget illeti, az angol és német romantika irodalma tagadhatatlanul mély nyomokat hagyott bennem. Byron, Keats, Shelley, Wordsworth, vagy a németek közül Novalis és Hölderlin voltak fontos olvasmányok.

 

K.B.: Mondtad, hogy nagyon izgalmas számodra a VersumOnline, az ismerkedés a kortárs külföldi költészettel. Kiket szeretsz olvasni, van-e kedvenc külföldi költőd, és tudod-e az írás szempontjából is hasznosítani ezeket az élményeket?

 

Z.P.: Fentebb már írtam, hogy mennyit köszönhetek a Versumnak. Kedvenc itt megismert szerzőim azt hiszem, Dean Young, Saeed Jones, Anne Carson és Meghan O'Rourke.

 

K.B.: Az újabb, most készülő verseidben a Mészből megismert „szabadverses” vonalon haladsz tovább, és az ebben a kötetben kialakított irányokat tervezed folytatni, vagy mást szeretnél? Egyáltalán mennyire tervezel el magadnak irányokat, mennyire spontán ez nálad?

 

Z.P.: A Mész megjelenése óta írtam néhány új szöveget, melyek egyértelműen ezen a szabad verses nyomvonalon haladnak tovább. Az anya halálának tematizálását azonban megpróbálom magam mögött hagyni, és egy új, szélesebb spektrumú poétika felé venni az irányt. Amennyire tőlem telik, kísérletezek, minimális mértékben koncepciókat is gyártok, de ügyelek arra, hogy teret hagyjak a spontaneitásnak.

 

K.B.: Mit gondolsz az új köteted fogadtatásáról? Volt olyan vélemény, ami inspirált, ami segít majd a továbbiakban?

 

Z.P.: Elégedett vagyok a fogadtatással, és úgy érzem, hogy nem dolgoztam hiába. Szerkesztőmmel, Lapis Józseffel is remekül megtaláltuk a hangot és a munkamódszert, ami talán hosszabb távon is garancia lehet az együttműködésre. Több rangos listára is fölkerült a Mész, de ami ennél is fontosabb, hogy a korosztályom költői is elismerően nyilatkoztak róla. Néhány kritika él hasznos észrevételekkel, például a természettudományos poétikai túlsúlyát illetően. Ezeket nyilván megfontolom.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva