SzIF Online

„Mindannyian kiszolgáltatottak vagyunk”

Szöllősi Mátyást Ayhan Gökhan kérdezte

Úgy gondolom, hogy sokunknak jót tesz, ha néha valami egészen mással töltjük az időt, és megújult, átalakult látásmóddal tudunk visszatérni a feladatokhoz. A legjobb pozíció szerzőnek és szövegnek, az, amikor a szerző ül, és a szöveg alakul, formálódik – maga az alkotási folyamat. Most, a novelláskötetem befejezése után, mikor tényleg lezárult minden szerkesztés, és elment a nyomdába az anyag, nagyon kiüresedtem. Egyszerre volt bennem egy borzongás, és egy olyan hiányérzet, amit a szomjúsághoz tudnék hasonlítani.

 

 

(Honfi Anna felvétele)

 

 

Ayhan Gökhan: Izgalmas időszakot tudhatsz magad mögött. Tavaly egy régészeti ásatást fotóztál végig az Urálban, az általad szerkesztett Budapest Katalógus egyre nagyobb rajongói tábort tudhat magáénak, és hamarosan az Európa Könyvkiadó adja ki első novellásköteted. Hogy érzed most magad?

 

Szöllősi Mátyás: Most, hogy ezt elmondtad, egészen jól. Nem, egyébként is jól érzem magam, de az is biztos, hogy ezeknek a dolgoknak nagyon örülök. Egyrészt azért, mert olyan élmények értek az elmúlt két évben, melyek jócskán átalakították az éltemet, az érdeklődési körömet, az alkotáshoz való viszonyomat, másrészt sikerként tudom megélni az ezzel járó eseményeket; vagyis hogy az Európánál lesz könyvem, hogy kiállítás nyílt a képeimből, illetve hogy a Katalógus érdekli az embereket, és hogy arcokat, történeteket tudok közvetíteni az emberek felé, ezzel összekötve őket valamilyen formában.

 

A.G.: Miképpen állt össze a novelláskötet, nagy volt-e a szórás, könnyű volt a munka a szerkesztővel?

 

A történetek egy részét már megírtam egyszer, egy adott formában, aztán gyakorlatilag a nulláról kezdtem újra az egészet. Régóta tudom, hogy mit szeretnék megírni, hogy milyen témák, történetek, emberi sorsok mozgatnak, csak nyelvet kellett találni, formálni hozzá. Azzal a négy novellával az volt a bajom, hogy nem voltak elég feszesek, nem találtam meg azt az egyensúlyt, amit – remélem – most már igen, hogy annak ellenére, hogy hosszú elbeszélésekről, néhol már-már kisregényekről van szó, nem érződnek hosszúnak, túlírtnak, nem „nehéz” olvasni őket – legalábbis ilyen visszajelzéseket kaptam. A szerkesztőmmel, Magyarósi Gizellával igazán termékeny volt együtt dolgozni, rengeteg olyan dologra rámutatott, ami problematikus, és nagy szerencse, hogy azok nem maradtak benne a szövegekben. Persze, volt, amiben nem értettünk egyet, de ez így jó, azt gondolom. Mivel nekem nincs ilyen téren komoly tapasztalatom, sokszor meglepetésként ért, amit írt, jelzett, de legtöbbször rá kellett jönnöm, hogy igaza van.

 

A.G.: Tehát nincs jó könyv jó szerkesztő nélkül?

 

Sz. M.: Azt hiszem, hogy nincs. Nekem ez egyébként is egy fontos dolog, mert szeretek megkérdőjelezni dolgokat, elég gyakran kételkedem abban is, amit én magam csinálok, és nagyszerű, ha van az ember mellett valaki, aki objektíven látja a szöveget, akinek nagy tapasztalata van, és kapásból kiszedi azokat a problémás részeket, kifejezéseket, szóösszetételeket, amiket az, aki leírta, még véletlenül sem vesz észre. A hazai könyvkiadásban ez szerintem alapvető probléma, már hogy alapos szerkesztésnek legyenek alávetve a szövegek, és ne „csak úgy” jelenjenek meg. Sok irodalomkedvelő ismerősöm panaszkodik arra, hogy a könyvek tele vannak hibákkal, és itt még csak nem is a betűhibára gondolnak legtöbbször, hanem olyan szerkezeti hiányosságokra vagy túlburjánzásokra, melyek nyilvánvalóan kitölthetők, vagy elhagyhatók lettek volna. Persze ez is egy összetett kérdés, nagyban összefügg a dolog anyagi részével. De az igényesség az mindenképp egy jó dolog.

 

A.G.: Rendhagyó könyvbemutatóval készültök.

 

Sz. M.: Nem tudom, mennyire lesz rendhagyó, talán annyiban, amennyire a könyv az. A szövegeket összekötő motívum egy szupernóva-robbanás, amelynek fénye jól látható az éjszakai égbolton azokban a napokban, amikor a történetek játszódnak. Aki „rendhagyó” lesz a bemutatón, az Kovács József, az ELTE Gothard Asztrofizikai Obszervatórium főmunkatársa, aki szakértőként fog beszélni arról az eseményről, amit én mint író dolgoztam bele a szövegekbe, villantottam fel, ha úgy tetszik. Foglalkoztat a csillagászat, és éveken át törtem a fejem, hogy hogyan tudok használni bizonyos témákat, úgy, hogy az nyelvileg releváns legyen. Azt gondolom, hogy semmi olyan nincs a könyvben, ami túllépne egy bizonyos határt, aminek túloldalán már erősen ingoványos a talaj egy laikus számára, és betartottam bizonyos szabályokat, hiszen nem a csillagászat a szakmám. Ez egy szimbolikus dolog a könyvben, egy jelenség, mely hat a szereplőkre, befolyásolja, kérdésekre indítja, vagy válaszokhoz vezeti el adott esetben őket, de én mégis csak az emberekkel, a viselkedésükkel, reakcióikkal, lelkivilágukkal voltam elsősorban elfoglalva, és nem azzal, hogy x millió tonna hidrogén alakul y millió tonna héliummá a csillag belsejében. Nagyon izgalmasnak tartom, hogy eljön valaki, aki igazi szakértelemmel fog beszélni mindarról, amit én nem írtam meg a könyvben, de amire utalás azért van, és bízom benne, hogy nem csak élvezetes, de tanulságos is lesz az a péntek este.

 

A.G.: Ő olvasott a novellákból? Azért is kérdezem, mert gondolom, a szövegek a szakmán túli közönség véleményére is számítanak.

 

Sz. M.: Igen, megkapta a kéziratot. Kip Thorne Az Interstellar és a tudomány című könyvét Ő fordította, ami szintén az Európánál jelent meg, és amely ugye az Interstellar (magyarul: Csillagok között) című film tudományos hátterét igyekszik bemutatni közérthető módon.

 

A.G.: Milyen prózahagyományt követnek a novellák, vannak-e igazodási pontok, minták? Miben szeretne más lenni ez a kötet a jelenleg elterjedt hazai novelláktól?

 

Sz. M.: Erre nem tudok pontos választ adni, és remélem, hogy nem is igazán lehet. Egyszer valaki azt mondta, hogy Paul Auster prózájához hasonlítaná a prózaszövegeimet, amire azért kaptam fel a fejem, mert addig a pillanatig egy sort sem olvastam Austertől. Nyilván utána hamar a kezembe vettem az egyik kötetét, és egyrészt nem találtam túl sok hasonlóságot, másrészt, ugye, az egy fordítás volt, tehát így a hasonlítgatás még problematikusabb, és úgy vélem, felesleges is. Egyébként sem tartom szerencsésnek az ilyenfajta méregetést, főleg a posztmodern alatt/közben/után. Ami a hazai novellairodalmat illeti, bevallom, nem igazán vagyok jártas benne. Gelléri Andor Endrét nagy élvezettel olvastam anno, vagy épp Móriczot, netán Hajnóczyt, de nem hiszem, hogy bárki hozzájuk hasonlítana. A kortárs szövegekről szólva – most elsősorban novellákra, elbeszélésekre gondolok –, még annyira sem ismerem őket, és ez valamennyire tudatos is, mert mindenképp óvakodtam attól, hogy valakinek a szövegei olyan erősen hassanak rám, hogy az kiolvasható legyen a szövegeimből később. Említek azonban két szerzőt, akik biztos, hogy képesek arra, hogy megbolondítsák az embert, hogy egy olyan nyelvet ültessenek el a szívében (direkt nem fejet mondok), ami szinte kiűzhetetlen: Bodor Ádám és Krasznahorkai László. De abban is biztos vagyok, hogy ha valaki elolvassa az elbeszéléseimet, teljesen mást kap, mint amit e két, egyébként zseniális író nyújt.

 

A.G.: Hosszú ideje fotóriporterként is dolgozol. Az írói látásmód és a fotós látásmód írás közben kiegészíti egymást, közös nevezőre kerül a kettő?

 

Sz. M.: Írás közben nem a fotózás idején megszerzett élményeken gondolkodom, de azt azért észrevettem, hogy sokkal hosszabb ideig vagyok képes koncentrálni. Olyan például előfordult, hogy fotózás közben eszembe jutott valami, elkezdett burjánzani a fejemben, de nem volt lehetőségem rá, hogy leírjam – ez rettenetes élmény, mert az ember ilyenkor érzi, hogy jön, formálódik, de aztán kezd eltűnni, vagy legalábbis kopni, szóval, ilyen esetben jó, ha az ember azonnal íróeszközt ragad. A Budapest Katalógus kapcsán hallott történetek bizonyára hatnak rám, és öntudatlanul is felhasználok ezekből, még ha nem is direkt dolgokat, de átalakítva mondjuk szituációkat, vagy épp egy történet atmoszféráját próbálom újraalkotni, újra létrehozni egy novellában. Egyébként igen, közös nevezőre kerül, mert olyan megjegyzéseket kaptam már, hogy összeér a kettő, hogy az, aki látta mondjuk egy képsorozatomat, és olvasott a Váltóáram elbeszéléseiből, megjegyezte: érződik számára, hogy egy helyről származnak.

 

A.G.: A fotós Szöllősi Mátyástól mit tanult az író Szöllősi Mátyás?

 

Sz. M.: Elsősorban türelmet. Ebben amúgy is van hová fejlődnöm. Mióta fotózom, nyugodtabb vagyok, már ami az alkotást illeti, és azt gondolom, sokkal tudatosabb is. Talán pont azért, mert egy jó kép elkészítése nagyon sok elemből tevődik össze: koncentrációból, kitartásból, türelemből, nagyfokú szerencse is kell hozzá, és egy idő után rádöbben az ember, hogy úgyis megtörténnek a dolgok, amiknek meg kell, csak érdemes figyelni rájuk. Figyelmesebb is lettem, azt hiszem, és itt ismét csak a Katalógust tudom behozni, mert ott – ha nagyon vékonyan is, de – összeér a szöveg és a kép. Van egy szituáció, amit meg kell oldani. Ott egy vadidegen ember, meg kell szólítani értelmes módon, beszélgetni kell vele, adott esetben olyan témáról/témákról, melyek érzékenyek, és akkor még egy portrét is kéne róla készíteni, hogy egyben legyen az egész. Sokan azt gondolják, hogy ez pikk-pakk megy, hogy ez valami egyszerű és szórakoztató dolog, ami igaz is, csak a lehető legkomolyabb értelemben. Azt hiszem, az online világgal az egyik legalapvetőbb probléma, hogy olyan hihetetlen módon átalakítja a gondolkodásunkat, hogy legtöbb esetben – mondjuk a Katalógus történetei, tehát emberi, nagyon is emberi történetek kapcsán – sokakban fel sem merül, hogy ezek valóban egy élő személy gondolatai, örömei, problémái. Ezek csak úgy vannak, de amint felszalad a kép a telefon kijelzőjén, már egy dezodor-reklám köti le a figyelmet, vagy hogy egy celeb tüsszentett egyet. Nyilván sarkítok. Már csak azért is, mert annak azért örülök, hogy kifejezetten budapesti arcok írnak nekem néha, hogy mennyire örülnek annak, hogy arról a városról árulok el (bár inkább az interjúalanyok!) érdekességeket, ahol ők maguk is élnek. 

 

A.G.: A fotóidnál a témaválasztásod érzékeny, letisztult, emberi. Fotóztál már kárpátaljai cigánysoron, nemrég erdélyi pásztoroknál, most pedig vak és látássérült emberekről készítesz sorozatot. Az emberi kiszolgáltatottság, a szenvedés ténye, az érzékeny mélységek ismerőssé tétele, az empátia működésbe hozása a célja ezeknek a testfelmutatásoknak?

 

Sz. M.: Azt gondolom, hogy ezek mind benne vannak, igen. A test mint eszköz, mint kettősségünk egyik fele, mindig is érdekelt, például azért, mert akadtak a saját testemmel problémák korábban, és attól tartok, akadnak majd később is. A kiszolgáltatottság is érdekel, olyan értelemben, hogy mindannyian kiszolgáltatottak vagyunk; például a testi kapacitásunknak, adottságainknak, és sokszor meglepett már életemben, hogy az ember mennyire erős tud lenni, pedig valljuk be, legtöbbször nem tűnik annak. Egymásnak is kiszolgáltatottak vagyunk, mert a használható tér adott, viszont mi egyre többen vagyunk, ami sok tekintetben már zavaró, sőt káros, és foglalkoztatnak azok a folyamatok, amik az emberek fejében ezzel kapcsolatban lejátszódnak. Sokszor ellepett az az érzés mostanában, például ha ültem egy forgalmas helyen valahol és figyeltem az embereket, hogy mi lesz, ha ez az egész nem lesz majd, ha nem leszünk – és hogy ez reális félelem, ami sokkal aktuálisabb, mint ahogy azt általában képzeljük. Azonnal eszembe jutottak azok az írások, műsorok, melyek erről szólnak, és nagyon is inspiratívnak tartom, hogy ez a kérdés egyre inkább foglalkoztatja az embereket, mert ez az első lépés valamiféle tudatosság felé.

 

A.G.: Akkor a környezetvédelem, a klímaváltozás – hogy stílusos legyek – nem hagy hidegen. Tervezed, hogy valamilyen fotós vagy írásbeli projektben ezekre a problémákra is reflektálj?

 

Sz. M.: Igen, ez így elég pontos. Viszont ahhoz, hogy ezt bemutassam, valami nagy ügynökségnek, vagy a National Geographic-nak kéne dolgoznom, mert biztos, hogy ha már belevetném magam, akkor alapos munkát akarnék végezni. Egyelőre beszéltetem az embereket, és majd előbukkan egy-két olyan téma, ami érdekel, mások inspirálnak a legjobban, vezetnek el ahhoz, ami aztán megfog – még úgy is, hogy egyébként elég melankolikus típus vagyok.

 

A.G.: Utoljára 2011-ben jelent meg versesköteted Állapotok – negyvenöt töredék címen a Kalligram Kiadónál. Hogy állsz most a versekkel?

 

Sz. M.: Régebben sem írtam sok verset, talán két év volt az életemből, 2010/2011, amikor viszonylag sok líraszöveg került ki a kezem ügyéből. Más szempontból sem, de ilyen értelemben meg pláne nem sietek sehová. Jó néhány írónál érzem az alkotási kényszert, aminek persze különböző okai lehetnek, de az is biztos, hogy ez sokszor károsan hat a minőségre, arra, hogy nyugodt (vagy épp felzaklatott) szívvel, a kellő időben lehessen elővenni a fehér papírt, lehessen felcsapni a laptopot, elővenni a kis jegyzetfüzetet. Én is elkövettem elég súlyos hibákat ezen a téren amúgy. Készül a következő verseskönyvem. Konkrét elképzeléseim vannak arról, hogy mit szeretnék majd visszaolvasni, ha egyszer megjelenik, de még várat magára jó néhány olyan sor, mely engem is meglep majd, remélem. Úgy érzem, hogy az Állapotok egy olyan kötet lett, ami egyben van. Két év is eltelt úgy, hogy ki sem nyitottam, de pár hete olvastam belőle néhány verset, mert eszembe jutott valami, és legalább akkora élmény volt azt látni, hogy működőképes, amit leírtam hat-hét éve, mint az az élmény, amikor egy viszonylag új szöveggel kapcsolatban érzi ezt az ember, sőt. Főleg, merthogy hajlamos vagyok átalakítgatni szövegeket, újraértelmezni, újragondolni, újraírni. Most is ilyesmire készülök egyébként.

 

A.G.: Mit jelent számodra az irodalmi jelenlét, összefoglalnád, hol a mű helye ebben, milyen elhelyezkedési pozíció felvétele lenne ildomos szerzőnek és szövegnek?

 

Sz. M.: Őszintén szólva, fogalmam sincs, mit jelent az irodalmi „jelenlét” – bár látok bizonyos tendenciákat. Nem azért írok, hogy barátokat gyűjtsek, mert azokat nem lehet gyűjtögetni, főleg nem azon az alapon, hogy hasonló dolgot csinálunk. A legfontosabb emberek az életemben nem az irodalom területéről valók, és bár lehetne akár úgy is, mégsem úgy van. Kétségtelen azonban, hogy vannak írók, akik az írásaikon túl is sokat jelentenek nekem, szerencsére. Máshol szocializálódtam, későn kezdtem írni, és még később jött el az a pillanat, hogy írókkal fölvettem volna a kapcsolatot, és az is inkább a vendéglátós múltamnak köszönhető, mintsem annak, hogy elküldtem volna valakinek a szövegeimet, hogy kritizálja vagy dicsérje meg azokat. És bár tagja vagyok írószervezeteknek, nem járok el táborokba, és irodalmi rendezvényekre is ritkán megyek, ami elsősorban azért van, mert sok minden mást is csinálok, és nem úgy tekintek az irodalmi közegre, mint az egyetlen világ, amiben létezhetnék. Úgy gondolom, hogy sokunknak jót tesz, ha néha valami egészen mással töltjük az időt, és megújult, átalakult látásmóddal tudunk visszatérni a feladatokhoz. A legjobb pozíció szerzőnek és szövegnek, az, amikor a szerző ül, és a szöveg alakul, formálódik – maga az alkotási folyamat. Most, a novelláskötetem befejezése után, mikor tényleg lezárult minden szerkesztés, és elment a nyomdába az anyag, nagyon kiüresedtem. Egyszerre volt bennem egy borzongás, és egy olyan hiányérzet, amit a szomjúsághoz tudnék hasonlítani. Annak például nagyon örülök, hogy a generációmban, mondjuk a '80-as, '90-es években születettek között formálódik egy olyan mag, akik igényes dolgokat hoznak létre, és még kockázatot is vállalnak, értem ezt úgy, hogy nem akarnak trendeknek megfelelni minden áron, és azt írják, amit úgy érzik, hogy írniuk kell – én legalábbis ezt érzem. Az irodalomban mozgó arcok helyzete sok tekintetben bizonytalan, de ez régóta így van, vagy talán egyre inkább így, de sokan feltalálják magukat, és ötvöznek, összekötnek művészeti ágakat, és jó látni azt, hogy ebből izgalmas dolgok születnek. Nekem nagyon fontos pillanatok azok, mikor kinyitok egy irodalmi folyóiratot, és egy olyan szöveggel találkozom, ami megdöbbent, amiről azt érzem, hogy ilyet biztos nem tudnék írni (nem mintha kéne), ami egyedi, amiben van erő, ami kifullaszt, átformál, megdöbbent, légszomjat okoz, és mégis vágyat érzek, hogy újra elolvassam.

 

 

(A DIA-képhez Bach Máté felvételét használtuk.)


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva