SzIF Online

A tűz nyomán a fű

Lanczkor Gábor: Apás szülés, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2016.

A rendkívül ökonomikusan szerveződő utolsó fejezetekkel a történet az elhallgatás irányába halad, melynek végső csöndjében már Lanczkor García Lorca-átiratainak – melyek addig víziószerűen át- és átszőtték a kötetet – sem jut hely. Az írás kifáradásának, a stilizált nyelv lecsupaszításának gesztusa így a közös élet lezárulásának kérlelhetetlen szimbólumává lesz, búcsú, ami után azonban nem a reményvesztettség állapota következik.

 

 

Tinkó Máté 1988-ban született Békéscsabán. Költő, kritikus. Az ELTE BTK-n végzett, jelenleg PhD-hallgató. Első kötete Amíg a dolgok rendeződnek címmel látott napvilágot 2014-ben, a FISZ gondozásában. A FISZ könyvek szerkesztője.

 

Lanczkor Gábor sorban negyedik prózai munkája – Barna Dávid álnéven publikált izgalmas regénykísérletét is idevéve – egy a rendszerváltás éveiben öntudatra ébredő fiatalember érzelmi-szexuális útkeresését, karrierépítését, házasságát, majd házasságának a felesége tragikus halála miatt bekövetkező gyászba fulladását jeleníti meg, ugyanakkor a szövegkorpusz összefüggésrendszere a kézzelfogható referenciális keretek felvázolásával sem válik egykönnyen megragadhatóvá.

 

Ez a megállapítás mindenekelőtt a lineáris cselekményvezetés megbolygatásából mutatható ki: a két nagyobb részre felosztott regény első szakasza egészen a cezúráig az esküvő előtti, míg a cezúrát követő második szakasz az esküvő utáni történéseket fogja át, csakhogy ez a linearitás folyamatában többszörösen is megszakad. A kötet első része alárendelődik egy külső kényszernek: a fejezetek kezdőbetűi (azaz: iniciáléi) összeolvasva a magyar ábécé betűrendjének majdnem teljes egészében megfeleltethető sorozatát hozzák létre – e betűsor a könyv első oldalán kvázi mottó pozícióban szerepel. A paratextus az írott és a beszélt nyelvre egyaránt vonatkozó elbeszélői reflexió lehet, és gesztusként a szöveg belső szerkezetében, még a jellemrajzban is szervesen jelen van, melyből a főszereplő „majdnem-autizmusa” olvasható ki.

 

„Mind egy-egy iniciálé börtöncellái, az összes összetett mássalhangzó és mind a hosszú magánhangzók. Így láttam őket. Az autizmus határsávjában toporogtam kisiskolásként. (…) Anya elcipelt mindenféle orvoshoz, akik egybehangzóan állították, hogy diszlexiáról szó sincs: enyhe autizmusként írták le az esetemet. Mintha be lettem volna zárva ezekbe a betűkbe, kiolvashatatlan, ornamentikus térbeli rácsozatként láttam őket magam körül.” (46.)

 

Az ábécé olyan rendszerként konstituálódik, mely jóllehet az írót fogva tartja, másfelől segédegyenesként vezeti is a kezét az alkotás – e regény megalkotásának – folyamatában. Épp ez a sémakövetés bizonyul az időrendre fittyet hányó szerkezeti elv cinkosának: a kezdőbetűk önkénye következtében olyan epizódok épülhetnek egymásra vagy kerülhetnek egymás mellé, amelyek a főhős múltjának eltérő korszakaiból származnak.

 

Lanczkor Én-elbeszélő regényhősének egyedisége épp abban rejlik, hogy bár jellemvonásai csak kis mértékben térnek el az úgynevezett „normálistól”, az alakját körüllengi valamiféle homályos atmoszféra, melyet a szabálytalan szekvenciájú szerkezet és a Federico García Lorca-átiratként feltüntetett versbetétek merész képeinek összejátszatása egyszerre hoz létre. Ebből kifolyólag nem evidens, hogy a fülszövegben leírtak, miszerint „a részletek iránti figyelem, a visszafogott, pontos helyszín- és jellemrajz, a minden keresettséget nélkülöző előadásmód”, adekvátan jellemzik a narrációt. Kétségtelenül kimutatható egyfajta közvetlenség az elbeszélői szólamban, ugyanakkor legalább annyi energiát fektet a homodiegetikus elbeszélő a saját, erősen perspektivikus látásmódjának kihangsúlyozására.

 

„Vannak számomra helyek, amelyek olyan határozottan köthetők egy adott személyhez, hogy a többi halandó mintha ott sem lett volna. Talán második közös hétvégénken járhattunk először Lilivel Velemben. A velemi völgy és a ház az én emlékezetemben azonban Géza papáé és Éváé (a mamáé sokkal inkább Sárvár, az ottani udvar és a nagy konyhakert a körtefákkal és ribizlibokrokkal). Az én Lilim Velemben nem hagyott maradandó nyomot maga után.” (58.)

 

Számtalan lírai leírást kapunk a nyugat-magyarországi tájról, melyet egy, a hely szellemét megeleveníteni, a maga örökségében felmutatni vágyó elbeszélői tekintet pásztáz végig. És éppen az idő dimenziójának e vállaltan szinoptikus, együttlátó szemlélete teszi lehetővé, hogy egy a még az antikvitásból fennmaradt, távoli mítosz érintkezzen a személyesen átélt, gyermekkori élmény közel(i)ségével. A térbeli érintkezésen alapuló kapcsolat, a képzettársítás révén elevenedik meg a főhős múltjának talán legfontosabb szereplője, és az őt kísérő érzelmi többlet.

 

„Pannóniából menekültek le egészen az Észak-Adriáig: Velence városát a barbárok hadai elől futó savariaiak alapították a bizonytalan eredetmítoszok egyike szerint. A Szent Márton úti aluljáróban az Ovidius-sír mögött van egy emelvényes rész, ahol gyerekkoromban római urnák másolatai voltak kiállítva. Az aluljárót gyerekként szellemjárta helynek éreztem, és apám elbeszélései nyomán családi örökségnek is. Apa szilárdan állította, hogy a kedvenc gyerekkori cseresznyefája, amelynek dús lombú ágai között órákat töltött kiskamaszként, pontosan ott állt, ahol most a Szent Márton út északi oldalán a biciklis pálya megindul le a föld alá. Szorosan kötődöm ehhez a kereszteződéshez. Lili, az első komoly barátnőm is itt lakott a tízemeletesekkel szemközti barna tömbházakban.” (53.)

 

Gergő korábbi szerelmére irányuló reminiszcenciája arra is rávilágít, hogy a szeretett lány, Lili jelenléte, szemléletmódja katalizátorként hatott a főhős számára: az együtt átélt közös tapasztalatok elmozdították őt kamaszkorának holtpontjáról, formálták nyelvhez, (irodalmi és zenei) kultúrához való viszonyát, egyúttal biztosították számára időről időre a társadalomból kiszakadás, a leválás lehetőségét.Továbbá ilyen különös szerepet tölt be Gergő életében Géza nevű nagyapja, aki a gombászás rejtelmeibe avatván be unokáját, a fiú bioételek iránti elköteleződését megalapozza. Ám ezek a nosztalgikus felhangokat is tartalmazó történetszálak mégsem a nosztalgia túlhabzó, hamis szemszögéből reprodukálják az elmúlt eseményeket, azok nem a túlkozmetikázott élmények katartikus, hanem olykor egy ígéret mulasztásának katarzis nélküli csendjében kristályosodnak ki, másfelől a tárgyilagosság a képzelet metaforaalkotásra érzékeny hajlamát sem szünteti meg. Ennélfogva legalább két esztétikai-stiláris minőség opalizál példának okáért az első rész záró jelenetében is, melynek során a szemlélődő szubjektum önmagába zárul, fölvéve az ehhez szükséges kontemplatív pozíciót.

 

„Fölkeltem és kimentem az erkélyre. Hűvös volt az éjszaka, úgyhogy visszaléptem a nadrágomért és a pulóveremért. Behúztam magam után az ajtót. Az erkélykorlát közelébe tettem a karosszéket, leültem, a lábam a farácsozat tetejére raktam. Beletelt némi időbe, mire a felhőtlen ég alatt ki tudtam venni a fák alakját; a közelebbieknek az izgő-mozgó leveleit is. Dúsan meg volt rakva csillagokkal az égbolt, de egyetlen ismerős csillagképet sem láttam a magas lomboktól. Úgy ütött át közöttük a Tejút, akár egy hiányos fényfüzér a karnevál végén. Az éjszakai neszek mellett tisztán hallottam a patak csobogását. Talán fél óra múlva mehettem vissza a szobába. A nyestek közben elhallgattak, Éva állig betakarózva, halkan szuszogott, a papa pedig nem volt sehol, halott volt, és én nem szórtam bele a hamvait a bükkök közt szaladó csermelybe.” (80.)

 

Hiba volna a háttérként szolgáló idő- és térbeli környezet, a kádári szocializmussal terhes múlt és az illúzióvesztéssel járó kilencvenes évek kontinuumának szerepét járulékosnak, esetlegesnek tekinteni, netalán a történetről leválaszthatóként kezelni. A Gergő körül kirajzolódó magánéletbeli viszonyokat, illetve a karrierépítés lehetőségét nagyban az a szociokulturális környezet determinálja, amelyben a szereplőknek élniük adatik.

 

„Hogy miért nyitottam bioboltot, arra egyszerű a magyarázat. Az érettségi után elvégeztem a szombathelyi főiskolán egy közgazdászképzést, lediplomáztam, pár évig tengtem-lengtem, az ipari parkban dolgoztam a kábelkötegelő irodarészlegén, majd amikor sárvári nagyapám meghalt, és nagyobb összeget örököltem utána, úgy döntöttem, hogy vállalkozásba fogok (valamelyik német tévéadón láttam egy dokumentumfilmet a biotermékek értékesítéséről).” (17.)

 

Magától értetődő, hogy Ausztria a nyugati világ szimbólumaként van jelen a Vas megyeiek életében, Gergő pedig – autójával a két állam területe között állandó ingamozgást végezve – egy határsáv-tapasztalat birtokosa, aki nézőpontja korlátoltságával együtt is képes ráirányítani a figyelmet arra, hogy a kultúrák között hiába valósult meg a térbeli átjárás lehetősége, az unióhoz csatlakozásnak nincsen lényeges kihatása a jelenre. A két világ között űr tátong, a távolság áthidalhatatlan. A főhős nagy ívű, ám olykor kissé elnagyolt közéleti megfigyelései jól illeszkednek a homodiegetikus narrátor túlnyomórészt következetes, őszinte szólamába, politikára vonatkozó megállapításai az asszertivitás határán belül maradnak.

 

„Amikor beléptünk a schengeni szerződés országai közé, immár dűlőutakon lehetett áthajtani a határ menti magyar falvakból a határ menti osztrák falvakba. Teljes értelmével igazából csak ekkor világosodott meg bennem mindaz, ami honfibúra alkatilag hajlamos állampolgárként mindvégig az orrom előtt volt, hogy nem, valóban nem lehet büntetlenül magányosnak maradni ezer esztendőn keresztül Európa kellős közepén.” (94.)

 

Miközben az Apás szülés első szakasza az időbeli ugrásokra fogékony narratív struktúra jegyében épül fel, a kötet második része visszatér a lineáris cselekményvezetéshez, melynek középpontjában a házasságot követő időszak és a közös gyermek életre segítésének vágya áll. A narráció időről időre ismét megszakad, de itt már a törések révén az írás folytathatósága felett érzett végzetes kétely fejeződik ki, melynek hátterében a feleség tragédiájától való félelem húzódik meg: a kvázi előzmény nélkül beékelt krisztusi példázatok Gergő és Éva viszonyában az isteni princípium jelenlétére hivatottak utalni, egyúttal felszínre hozzák a nő és a férfi között feszülő alapvető világnézeti különbséget is. Ennek a – bizonyos élethelyzetekben talán elhanyagolható – differenciának itt és most felbecsülhetetlen súlya lesz, amelynek hatása alól egyik szereplő sem vonhatja ki magát.

 

„Éva hitbeli meggyőződésből mondott nemet a radikális kórházi kezelésre, és ahhoz, hogy ez a hit a saját állapotának javulására is kiterjedjen, én nem voltam elég a méregdrága svájci gyógyszereimmel. Kellett neki egy saját gyóntató, majdhogynem házipap, mint a békebeli arisztokrata hölgyeknek.” (106.)

 

Közös sétájuk alkalmával egy az erdőben talált agancs miatt a házaspár összevész – a jelenet mesternarratívája hűen tükrözi a karakterek megszüntethetetlen lelki problémáit. A rendkívül ökonomikusan szerveződő utolsó fejezetekkel a történet az elhallgatás irányába halad, melynek végső csöndjében már Lanczkor García Lorca-átiratainak – melyek addig víziószerűen át- és átszőtték a kötetet – sem jut hely. Az írás kifáradásának, a stilizált nyelv lecsupaszításának gesztusa így a közös élet lezárulásának kérlelhetetlen szimbólumává lesz, búcsú, ami után azonban nem a reményvesztettség állapota következik, hanem a felelősség vállalása a gyermekért: a tűz, a pusztulás helyén tovább folyik az élet, kisarjad a fű.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva