SzIF Online

Slobodan Tišma regényrészlete

Korlátlan mennyiségben csokoládézhattam, reggelire, ebédre, vacsorára. Ez a sötét, absztrakt formájú készítmény, kockákra osztott, fekete, derékszögű tábla, melybe beleharaptam a nagy, fényes metszőfogaimmal. Mindig is az édes ízt preferáltam, igazából az édes-keserűt, a fanyar élvezet, mely a geometriai formák, a derékszögek, a négyzetek, a kockák ízleléséből fakadt.

 

Slobodan Tišma 1946-ban született Ópazován (Stara Pazova). Vajdasági konceptuális író, költő, posztpunk és new wave zenész. Újvidéken él. Bernardijeva soba című, 2011-ben megjelent regényért elnyerte a legrangosabb szerb irodalmi díjat, a NIN-díjat. Az itt olvasható részlet ebből a regényből származik, mely magyarul az idei könyvfesztiválra lát napvilágot a FISZ és a Jelenkor Horizontok könyvsorozatának gondozásában, Bernardi szobája címmel.

 

Nem és politika

 

Csokoládé és banán, mindenkinek asztalán!”

 

Nem szerettem magam. Gyakran azt képzeltem, hogy más vagyok. Nemet akartam váltani, alkalmas voltam rá. A heréim sohasem ereszkedtek meg. Péniszem hosszú volt, jobban mondva rövid, három centi. Amikor felnőttkorba léptem, jogosulttá váltam arra, hogy az orvosokkal közöljem, nemet óhajtok váltani. Az urológus és a ginekológus válasza pozitív volt. Műtéttel megoldható. Viszont a pszichiáternél bukott meg a dolog. Az egyik azt állította, lekéstem, ezt jóval korábban kellett volna elvégezni. A másik viszont úgy vélte, még túl korai, fontoljam meg, még érnem kell rá. A pszichiáter kérdésére, hogy melyik nemhez vonzódom, röviden és világosan rávágtam: a nőihez. Noha meggyőződésem szerint nem létezik semmiféle nő- vagy hímnem, nem akartam zavarba hozni, csak az járt a fejemben, hogy valóra váltsam álmaimat. Természetesen, a pszichiáter következő kérdése az volt, hogy: Aztán miért akar lenni? Amennyiben a nőkhöz vonzódik, akkor maga férfi. Éppen ezért, válaszoltam, a nő nője akarok lenni, mert a nőkhöz vonzódom, a nőiséghez, tiszta esszenciális női szerelemre sóvárgok, a férfiak szexuális értelemben egyáltalán nem érdekelnek. Nekem mint a nő nőjének a nő nőjének a gyengédsége kell, semmi más. Nem értem, mit ért az alatt, hogy a „nő nője”. Ez leszbikus szerelem, a vágyai természetellenesek, mondta a pszichiáter (mellesleg nagy keresztény volt: hihetetlen, de az ébenfa munkaasztalán ezüst feszület hevert.) Nekünk ki kell magát ebből gyógyítanunk, nem pedig segíteni abban, hogy ezt megvalósítsa. Hozzáfűzte: nem vagyok biztos abban, hogy nem játssza az eszét itt nekem. Ön csupán egy férfi, olyan-amilyen, ám mégis férfi. Tehát az, amit állít, egy rakás ostobaság. (Ez talán nem is állt távol az igazságtól.) Különben meg, ha pocsékul érzi magát a péniszmérete miatt, segíthetünk, műtéttel jelentősen megnövelhető a szerszáma. Azt mondta „szerszám”, milyen ronda kifejezés! Ez szóba sem jöhet, válaszoltam, semmiféle vágyat nem érzek a pénisz iránt, egyáltalán nincs rá szükségem, sem nagyra, sem kicsire. Nincsenek nemek, én a nő nője vagyok, minden férfi nő, a nők pedig csak nők! Természetesen, elutasítottak. Mégis, nem igazán háborodtam fel, tudtam, hogy kicsikarok valami élvezetet abból a bizonytalan helyzetből, amelybe kerültem. Sőt, véghez tudtam volna vinni, mármint a nemváltást, valahol másutt is, ám ez bonyolultnak tűnt. Elutazhattam volna Kínába vagy Indiába, s ott pillanatok alatt kész a megoldás, mindenféle komolyabb akadály nélkül. Ám ehhez pénzre volt szükség, Távol-Keletre repülni, amihez semmi kedvem nem volt. Dacból úgy döntöttem, eztán női nemben beszélek majd. Egyáltalán nem szégyelltem. Egyszer, amikor találkoztam Berlinič-csel az utcán, nőnemben szóltam hozzá: Mindig is lenyűgöztek a politikai sikereid, megkívántam a párttagságot, ám sehogy sem tudtam elszánni magam erre a sorsdöntő lépésre. Szemmel láthatóan zavarba jött, elpirult. Nekem a szemem sem rebbent, úgy folytattam: Mégis valami jelre vártam a maga részéről, ám hiába, nem bátorított, kár. Dadogni kezdett, rohannia kell, s abban a pillanatban el is tűnt. Noha semmiféle gonosz szándékom nem volt, ez a találkozás jelezte Berlinič hamarosan bekövetkező összeomlását, rámutatott az elementáris bizonytalanságára. Egyszerűen képtelen volt reagálni a provokációra. Noha nem provokációról volt szó, ő annak tartotta a viselkedésemet, baszogatásnak. Esetleg azt lehetne mondani, nem volt biztos a saját nemében, nem volt tisztában a saját férfiasságával. Netán azt gondolta, fölösleges velem a politikáról, a karrierjéről beszélnie, számára az volt maga a szentség. Valójában a tudatalattijában a politika kifejezetten férfidolog volt, ám ő férfiként nem érezte magát biztonságban, nem is volt eléggé tudatában a nemiséggel kapcsolatos alapvető zavarának. Akaratlanul is fejbe kólintottam a politikámmal, az őrületemmel. És így továbbra is zavarba hoztam az embereket az utcán vagy máshol. Ugyanakkor nem akartam transzvesztitának öltözni. Amennyiben női ruhákat kezdtem volna hordani, női külsőt öltöttem volna, a női nemről való beszédem hatása jóval gyengébb lenne, kisebb sokkot okozna, mivel a női külsővel már jelezném ezt a női hozzáállást, a női nemről való beszédet. Így azonban hozzád jön egy férfi vagy tisztes asszony, te pedig bumm – belevágsz: Megcirógatnám önt… Vagy: Roppant sajnálom, amennyiben a friss szarommal megleptem önt… Valaki még azt hihetné, ez megint az „én ötletem” volt, az én őrületem. De nem. Teljesen spontán jutottam el idáig, fellázadtam, hogy nem élhetek a saját akaratom szerint. Interregnum időszakában történt. A hatalmon lévő fő kom. párt mellett bejegyeztek és engedélyeztek néhány új pol. pártot is. Az emberek boldogok voltak, azt hitték, itt a szabadság. A demokráciát a szabadsággal azonosították, ami nevetséges. Különben is, maga a parlament egy párt, a parlament összes tagja úgy ül a padokban, mint egy osztály. Hát, az egypártrendszerbe is beleértették a demokráciát. Az egy párton belül mindig létezett több párt, több érdekcsoport, s azok egymással versengtek, azzal, hogy egy volt mindenek fölött, eggyé volt a vezérszó. Most ezeknek az érdekcsoportoknak joga van saját névhasználatra. Minél szebb a név, annál jobb a szimpatizánsaik és szavazóik számára. Képzeld csak el: SRP vagy LLD. Mi áll e betűk mögött?  És ismét egy csoport, illetve egy ember döntött életről és halálról, mindenről. Amikor Berliničnek kitálaltam a nézeteimet, azt mondta, nem értek bizonyos dolgokat, s jobb lenne, ha nem törném a fejem a politikán. Íme, ez a társaság a lakásomban, vajon ők nem egy illegális politikai párt? Ausparlamentarische Oposition! Akármennyire is szétszórtak, vajon nincs közös érdekük, amely például ellentétes az én érdekeimmel? Ám én úgyszintén párt vagyok, amelynek ugyanakkor csak két vagy három tagja van. Vagy én is a párttagjuk vagyok, csak disszidens, elhatárolódtam az elsődleges eszmétől, amit korábban hirdettem. Most mindenből elegem lett, elburzsujosodtam a lepukkant Mercédeszben, mely Óceántól és holland dohánytól illatozik. Mégis jogosan merült fel: ki most itt a főnök, kié a vezérszó? Vajon Berlinič? Netán Aleksić? Őket még úgy-ahogy ismertem. Vagy talán az a dagadék a főnök, aki a fürdőköpenyben páváskodik a lakásban, ő egy esztrád politikus, akinek a verbális bűncselekmények korlátozása óta szófosása van? Már arra is gyanakodtam, hogy a kis WC-ből előpattant ember a főnök, akiről semmit sem tudok az égvilágon. Ez tényleg aggasztott, hogy az ő szava lenne a törvény a tulajdon lakásomban. Ez egyáltalán nem tetszett. De miért? Az antik Görögországban a politikából kizárták az idiótákat és a mentális betegeket. Mindenki, aki nem foglalkozik, pontosabban nem akar foglalkozni politikával, idióta, ez tehát választás kérdése, a szabad akaraté. Valaki inkább idióta lesz, mint hogy politizáljon. Ám amennyiben politizálsz, az azt jelenti, normális vagy, így határozod meg magadat, senki sem dönt erről rajtad kívül. Példa: Adolf Hitler. Esetleg erről mások döntenek, represszióból, azt mondják: te idióta; vagy: te bolond, semmi keresnivalód a politikában. Ám mik a kritériumaik, ők miből tudják, hogy őrült vagy? Nem világos, mi az ok, és mi az okozat, merre tart az egész? Mégis, tudjuk, hogyan hatástalanították Berliničet, nem ő döntött erről. És itt nincs semmiféle különbség fasiszták és demokraták között. Talán nem egészen politikailag korrekt azt állítani, hogy a demokrácia nyílt híveinek nagy része, akiket ismertem, burkoltan, tudat alatt lényegében fasiszta, szájhős humanista volt. A demokrata nem a fasizmustól retteg, hanem az anarchiától, a trógerektől. Miért nem tölthetnek be az őrültek politikai pozíciókat? Mégis vajon Hitler őrült volt? Hisztérikus inkább, a férfimaszk mögött egy bőszült nő sipítozott. Tehát nem volt itt semmiféle őrület, túlságosan is normális és önazonos volt. Semmi sem veszélyesebb a normalitásnál. Létezett egy elmebetegkirály, mégis az alattvalói életéről és haláláról döntött, ők pedig hallgattak rá. Természetesen, ő nem kényszerített senkit. Ezek sokkal igazságosabb idők voltak, és nem látok ebben semmiféle hülyeséget, semmi nevetségeset. Miután én csak egy korlátolt lény voltam, akit elnyomtak, megfosztottak a női identitástól, talán mindenfélét ki lehetett belőlem nézni: például, hogy igába vonjam azt a csőcseléket a lakásomban, hogy rábírjam őket, ismerjenek el főnöknek, pontosabban főnökasszonynak, utána pedig további veszélyes lépések következnének. A nagy akciók teljesen naivan és észrevétlen helyeken kezdődnek, egy konyhában például. Ugyanakkor mindez formátum kérdése, amelynek én híján voltam. Én csak egy kis szegény lányként éltem, aki a széthullott, és nem létező családjának szűk keretein belül prostituálja magát. Pontosabban szétesőben voltam, könnyen elhasználódtam ebben a sztereotípiában vagy sztereopeepben (peep-show), akárhogy is nevezzük. Tehát, semmi a világpolitikából. Én meg akartam szabadulni a romlott társaságtól, az olyan bukott politikusoktól, mint Berlinič és Aleksić. Ám nem tudtam, hogyan. Igazából, tudtam, csak a hiúságom elutasított minden erőszakos megoldást, senkit sem akartam kidobni az utcára. Azt akartam, hogy a többiek önként távozzanak. Ez azonban eszükbe sem jutott. Ők továbbra is sajátos szemszögből foglalkoztak a politikával, valamiféle reményben éltek, tudattalanul is, akár úgy, hogy a hősies múltjuktól gerjedtek be, amit nagyon fontosnak tartottak, akár úgy, hogy titokban azt remélték, hogy egy napon kimásznak a gödörből, és visszatérnek. Valóban szánalmas. Csak a primitív világ nem tud meglenni politika nélkül, és állandó vita nélkül. Az előkelő ember érdek nélküli, semmire sincs szüksége, a gőgje, a megvetése... nincstelenség, magányosság, istentelenség, a kegyetlen világűr. Az esztétika karnyújtásnyira van tőled, megvásárolhatatlan, csak fogadd el. A szépség és a hatalom közül mindig a szépséget kell választani. A hatalom vonzó, lenyűgöző, ám a végén mégis cserbenhagy. Egyedül a szépség mondhatja ki az elbűvölő „Igen”-t, mely igazából az egyedüli vigasz. Miért nem élhettem így? Amikor megszerzed ezt a pozíciót, többé nem alázhatnak meg. És senki sem foszthat meg ettől. Viszont ritkák a tudatosság pillanatai. Minden ember legnagyobb problémája annak nemléte, a következetlensége, a képtelensége, hogy valamiben kitartson. Innen az állandó sopánkodás, a lelkiismeret-furdalás. A kezdetektől világos volt számomra, hogy ők valójában buzeránsok. A politikusok igencsak hajlamosak erre, már az antik időktől, megint azok a régi görögök. Ma is minden politikusnak megvan a maga lóti-futi fiúja. Hogy milyenek voltak a viszonyok e társaságban, engem teljesen hidegen hagyott, ki kivel van kapcsolatban, akkor is, ha első pillantásra minden világos volt. Semmi bajom nem volt a szexuális irányultságukkal, ez egy percig sem zavart, én azonban a leszbikusságra hajlottam, a tiszta női szerelemre, úgyhogy e kérdésben is szétváltak útjaink, hogy nem mondjam, ágaink. Mégis úgy vélem, hogy a férfi pároknak nem kéne engedélyezni, hogy gyerekeket neveljenek, akkor is, ha tekintélyes, gazdag, hatalommal bíró emberek. A női pároknak viszont minden további nélkül, ha szegények vagy morálisan problematikusak, annál inkább. Minden fiúnak elsősorban anyára van szüksége, akkor is, ha csak fekete csokoládéval táplálja. És nem pusztán egy, hanem két anyára.

 

Különben anyám csokoládéval táplált, nem szeretett főzni, apám meg amúgy is a katonai menzán evett. Valójában nem lehetne azt mondani, hogy nem szeretett főzni, nem szerette azt főzni, amit apa kért, a nehéz sült kajákat, sok hússal. Ez elegáns megoldás volt: sem csetres, sem konyhabűz. A konyha apámnak dohányzásra szolgált, ahogyan anyámnak is. Esetleg arra, hogy valami fontosat ott megbeszéljenek. Nekem ez tökéletesen megfelelt, korlátlan mennyiségben csokoládézhattam, reggelire, ebédre, vacsorára. Ez a sötét, absztrakt formájú készítmény, kockákra osztott, fekete, derékszögű tábla, melybe beleharaptam a nagy, fényes metszőfogaimmal, több volt, mint puszta étel, vagy épphogy az volt maga az étel fogalma, semmi más nem is létezett rajta kívül, nem is volt rá szükség. A csokoládéval összehasonlítva minden kaja eltörpült, sőt, értéktelennek minősült. Mindig is az édes ízt preferáltam, igazából az édes-keserűt, a fanyar élvezet, mely a geometriai formák, a derékszögek, a négyzetek, a kockák ízleléséből fakadt, pontosabban a pusztításukból, az amorf masszává való átalakításukból, mely mélyen a hasamban ért véget. Miután az ilyen táplálkozás miatt bajaim voltak az emésztéssel, anya zseniálisan egyensúlyba hozta a menümet: a csokoládé mellett banánnal is tömni kezdett. És megint nem kellett főznie. Természetesen többé nem volt problémám a kemény széklettel, épp ellenkezőleg, gondtalanul ürítettem. Viszont amikor anya elhagyott minket, megváltoztattam a táplálkozási szokásaimat, tortára és az ún. gyorskajára váltottam, ami nem azt jelenti, hogy többé nem faltam a csokoládét és a banánt, csupán kissé lelassultam, mert gyorsabb kaja a csokoládénál és a banánnál nincsen. Amennyiben kifogynak a készletek, mindig akad valahol egy Schwarzwald-schnitt vagy hot-dog. És ha azok is kifogynak, akkor bízhatsz a túros burekban, lassan emészted, és mindig van belőle.

 

Egy reggel, amikor kidugtam az orrom a roncsból, nyújtózkodás közben majdnem beleléptem a kutyaszarba. Friss volt, még gőzölgött, sárgás okker színe ragyogott a reggeli napsütésben. Nem állt szándékomban eltávolítani, semmit sem akartam ettől a szartól, mégis folyamatosan figyeltem a szemem sarkából, nehogy beletapossak. Színt váltott, kiszáradt és elsötétült, sötétbarnává változott, majdnem feketévé. Utána fakulni kezdett, végül mészfehér gömbhalommá keményedett. Eltűnt az undor, majdnem kezembe vehettem, mint valami értékes tárgyat. Minden tárgy halmazállapota valójában önmaga definíciója, ez az, ami egy tárgyat meghatároz, ez létének és fennmaradásának a záloga. A száraz és a kemény tárgyak világosan meg vannak határozva, egymástól elkülönülnek, ám a nedvesség elmossa a határokat, s a tárgyak elvegyülnek, áttűnnek egymásba, a tárgyak elveszítik identitásukat, ami aggasztó. Hasonló a helyzet az emberi individuumokkal. Talán emiatt félünk a túl szenvedélyes emberektől, úgy menekülünk az emberi sírástól, mint a pestistől. Emberi könnyek, takony, verejték, vér, húgy és fekália, van-e ennél undorítóbb?! Eszembe jutott, hogy Berlinič és Aleksić nem oly régen a fekete csokoládé iránti szerelmemről vitáztak. Minden azzal kezdődött, hogy Hitler, aki egyébként vegetáriánus volt, imádta a csokoládét, falta a csokoládét, miközben aláírta a halálos ítéleteket. No, meglehet, ez Sztálin volt, aki kifejezetten orosz csokoládét fogyasztott, nem vagyok benne teljesen biztos. Berlinič azt állította, nehezen fogadható el az anyag romlékonyságának ténye, ebben az esetben a csokoládénak a nigredová, szarrá történő átváltozása, akkor is, ha ez csupán látszat. Úgy tűnik, nem fogta fel, mennyire felszabadító lehetett volna ez a helyzetében, szimbolikus értelemben. Akármennyire is édes, minden emberi lény előbb-utóbb lecsúszhat a szar szintjére, ez azonban csupán ideiglenes állapot lenne. Maholnap csillagokig, aranyig emelkedhetne. Mégis, ezek pusztán elméletek, állapította meg Aleksić. Az arany szar és a szar arany: igazából csupán az atomszerkezet létezik, a molekulák semmik. Az ember is mindössze ember, legyen akár Adolf Hitler vagy Pišta Petrović. Atomokat habzsolunk, akkor is, ha az ételízek együtt változnak azzal, aki táplálkozik. Ma vesztőhelyre küld, holnap gyerekek buksiját simogatja. Berlinič beismerte, hogy nem szereti a csokoládét, kerüli, mivel az már a szájában fekáliás kásává omlik, akkor is, ha isteni az íz. Aleksić arra emlékeztette, hogy a kakaócserje istenek eledele volt, legalábbis így vélték az aztékok, mit sem törődtek a kinézettel és a minőséggel, csupán az íz volt fontos Egy kakaócserje szemnek a világukban olyan értéke volt, amilyen az aranynak az ún. fehér ember világában. Az anyag alakjának hiánya egyáltalán nem számított. Csupán rágás közben a pillanatnyilag ható kellemes íz a szájban, minden visszafogottság nélkül. Az elbűvöltség pillanata maga az örökkévalóság. Minden asszociáció, minden emlékezet, hát még a másokkal, a hasonlókkal való összevetés is fölösleges. A fogyasztó valamiféle önkívületi állapotba kerül az élvezet mámorától, mintha saját maga is átváltozna csokoládévá, vagyis szarrá. Mégis, nem ehetsz aranyat, állította Aleksić. Miféle élvezet az? Később azt olvastam, a kínaiak aranyport szórtak az ételükbe, ami külön ízt adott neki. Valójában ez már az ún. belső alkímia elcsépelt története volt, hogy a szar és az arany, vagyis a csokoládé egyfajta metafora pusztán. Azok csak szimbolikusan tükrözik a lélekállapotot, illetve annak változásait. El kell tűrni a szart a lélekben, mindenen át kell menni. Viszont készen álltam-e én az ilyesmire? Előbb zabálnám meg az igazi szart is, minthogy „állandóan fossak”, akkor is, ha ezáltal édessé válhatnék, vagyis csokis, vagyis aranyos. És természetesen, nem véletlen az sem, hogy a csokoládét aranyfóliába csomagolják. Mozart golyók, hm!? Ej, alkimistám!

 

Mégis, ezt a testet kaptad, ami puszta véletlen, nem te döntöttél erről. Elégedett lehetsz vele, gondoskodhatsz róla, vagy ellenkezőleg, gyűlölheted és elpusztíthatod, azzal a szándékkal, hogy mielőbb megszabaduljál tőle, hogy mielőbb elhagyd. Amennyiben valaki világosan megpillantaná a saját ábrázatát, a saját arcát, egy pillanatig sem késlekedne, egyszerűen képtelen lenne azt elviselni. Természetesen, itt a szokás, nap mint nap az ember megszokja a saját arcát, végül meg is szereti, az önszerelem csupán rutin, semmi más, alatta az öngyűlölet lapít, gyűlölöd azt, ami vagy, a külsődet. Nő a harag a csalás miatt. És nem csak a testről van szó, a lélekről is, a lelki és mentális alakzatról, a gondolkodásmódról, amely az idő előrehaladtával egyre inkább idegesít. Ám ne légy kutya! Bocsáss meg! Akkor is, ha könnyű ezt mondani. Viszont nehéz őszintén mondani, hogy: Igen! 

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva