SzIF Online

Lépten-nyomon Heideggerbe botlunk

Nyelv és költészet/költői nyelv szétválaszthatatlansága nem csak tematikusan jelenik meg Heidegger írásaiban, hanem saját írásmódján is megfigyelhető, amihez a szakirodalom sem viszonyul fenntartások nélkül: sokan egyszerűen olvashatatlannak tartják, sőt a szerző azt is megjegyezte, hogy egyesek szerint olyan, mint egy rossz költő. A beszélgetés vége felé a technika-fejezet apropóján – mely a kötet leghosszabb egysége – szóba került, hogy mit szólna Heidegger, ha nem az ’50-es, ’60-as évek mediális feltételeiről gondolkodott volna, hanem a jelen kontextusában például a wifiről.

 

 

Kulcsár-Szabó Zoltán új, Szinonímiák – Közeledések Heideggerhez című kötetének bemutatójára, május 31-én, a Szimpla Kávézó galériájában került sor. A meglepőnek tűnő helyszínválasztást – mely lehetővé tette, hogy a hallgatóság kötetlenebb körülmények között közeledhessen Heidegger munkásságához –, egyrészt olyan megmosolyogtató, ugyanakkor (éppen Heidegger miatt) figyelmen kívül nem hagyható nyelvi játék (is) motiválhatta, mint a két „Mester” nevének (Heidegger-Hekkelberg) összecsengése. Mindezt pedig képileg is megpecsételte a Hekkelberg sörök logója, amelyen „a nemrégiben Budapesten felbukkant egyetlen hiteles portré” látható a Mesterről.

 

A közeledés gesztusa több szempontból is meghatározó az új kötet esetében. Erre Bednanics Gábor is – mint a rendezvény moderátora – kitért a beszélgetés során, utalva a könyv előszavában részletezett fogalomválasztásra. Kulcsár-Szabó Zoltán eddigi tapasztalatai szerint az irodalom- és kultúratudományok központi kérdései rendre Heideggerhez vezetnek, így az ezekkel a kérdésekkel való foglalatoskodás elkerülhetetlenül a heideggeri gondolkodás és szellemi örökség közelségében valósul meg. Ugyanakkor a szerző szavaiból kiderült, hogy ez a közelség kettősséget rejt magában, miszerint a szellemi örökség vagy csak látenciaként bukkan fel a humántudományos munkákban, vagy pedig – amelyre a kiterjedt Heidegger-szakirodalom a példa – átláthatatlanul sokan foglalkoznak vele. Vélhetően ennek köszönhető, hogy a szerző előző könyvében, A gondolkodás háborúiban még csak látensen jelenlévő kapcsolódások Heideggerhez nem teljesen tervszerűen nyertek alakot egy új kötet formájában. Sőt Kulcsár-Szabó kiemelte, hogy az új könyv határozottan nem Heidegger-monográfiának készült, hanem több különböző kutatási program révén állt végül össze kötetté az anyag.

 

Ami mégis szorosan egymáshoz fűzi a tanulmányokat – amint azt Bednanics Gábor kiemelte – az egyrészt a megérteni akarás gesztusa, amely nem pusztán a szellemi örökséghez való odafordulást jellemzi, hanem az utóbbi években Heidegger nevéhez éppoly szorosan kapcsolódó „fekete füzeteknek” a megértését és elhelyezését az életművön belül. Bednanics szerint ez a gesztus, vagyis az odafordulásnak ez a módja mindenképpen kiemeli a kötetet a már-már átláthatatlan Heidegger-szakirodalom munkái közül. A szerző a megérteni akarás eleve performatív mozzanatát egyfajta etikai imperatívuszként nevezte meg, és hozzátette, hogy a „fekete füzetek” nem pusztán azért helyezhetők el nehezen a gondolkodó munkásságában, mert hozzá nem méltó dolgokkal találkozik bennük az ember, hanem azért is, mert mindez egy koncepciózus munka eredménye: maga Heidegger tervezte és állította össze őket. Így az imperatívusz az akkori történelmi aktualitás és a szellemi örökség közti feszültséghez való odafordulásra vonatkozik, amely nem hagyható figyelmen kívül a szövegek esetében: megpróbálni megérteni azt, ami számunkra elfogadhatatlannak tűnik.

 

A bemutató során azonban nem csak ilyen nehéz témák merültek fel, sőt az este nagy része inkább egy kötetlen, baráti és gyakran nosztalgiázó beszélgetés volt. Többek között szóba kerültek a szerzőnek a korai egyetemista évei során szerzett „Heidegger-tapasztalatai” is. Például Fehér M. István szemináriumait látogatva kiderült, hogy az ott résztvevők mind Heidegger-szakértők, akik fejből idéztek passzusokat a munkásságból. A Heidegger-korpusz saját könyvben történő feldolgozása lehetetlen vállalkozásnak tűnt fel még ekkor a szerző számára.  Ugyanakkor Kulcsár-Szabó kijelentése szerint éppen a szellemi örökség az, amely nem engedi meg, hogy ne foglalkozzunk Heidegger írásaival. Végső soron minden út Heideggerhez vezet az irodalom- és kultúratudományokban.

 

A „Heideggerbe-botlás” tapasztalata az irodalomtudományban azért is megkerülhetetlen, mert Heidegger munkáiban a nyelvnek, valamint a nyelv – gondolkodás – költészet kapcsolatának kitüntetett szerepe van. Erre a nyelvközpontú megközelítésre már a könyv címe is utal, az előszó szerint pedig a kötet írásait Heideggernek egy, a nyelvről tett tautologikus kijelentése („a nyelv nyelv”) kapcsolja szorosan egymáshoz, így nem véletlen, hogy két tanulmány részletesen is foglalkozik a kérdéssel (Szinonímiák 1. – Heidegger és George, Szinonímiák 2. – Heidegger és a fordítás). Nyelv és költészet/költői nyelv szétválaszthatatlansága nem csak tematikusan jelenik meg Heidegger írásaiban, hanem saját írásmódján is megfigyelhető, amihez a szakirodalom sem viszonyul fenntartások nélkül: sokan egyszerűen olvashatatlannak tartják, sőt a szerző azt is megjegyezte, hogy egyesek szerint olyan, mint egy rossz költő.

 

A beszélgetés vége felé a technika-fejezet apropóján – mely a kötet leghosszabb egysége – szóba került, hogy mit szólna Heidegger, ha nem az ’50-es, ’60-as évek mediális feltételeiről gondolkodott volna, hanem a jelen kontextusában például a wifiről. Heidegger és a wifi kapcsolata ismét személyesebb, anekdotikus témákra terelte a beszélgetést, amely aztán átvezetett Heidegger görögországi utazásaihoz (A Lét turistája: Állomások című fejezet). Az estének ez a pontja szintén megmosolyogtató történetekkel szolgált, hiszen Heidegger írásaiban a görögség kulturális öröksége kulcsfontosságú, ugyanakkor (vagy éppen ezért) saját görögországi utazását tíz év hezitálás előzte meg. Heidegger esetében azonban a szervezett turistaút sem tekinthető éppen hagyományosnak, útinaplóiban olyan problémák foglalkoztatták, mint a tanúságtevés mozzanata, az ott-tartózkodás fogalma vagy történelem és tapasztalat viszonya.

 

Az este során bemutatott kötet a szerző kilencedik könyve, melyből négyet a beszélgetés moderátora, Bednanics Gábor szerkesztett. Az eddigi határozottan gyümölcsöző munkakapcsolat mindvégig a társalgás részét képezte, így – a szerző ígérete szerint – ha másért nem is, az arányok feljavítása végett biztosan várhatunk még új könyvet Kulcsár-Szabó Zoltántól.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva