SzIF Online

Radoslav Petković prózája

Csordás Gábor fordítása

Persze sok minden eltűnt a Peloponnészoszon, anélkül hogy nyomot, legalábbis látható nyomot hagyott volna, tűnődött Filarion, az egész Hellászból csak a képzelődés és az álmodozás maradt meg nekünk; tényleg álmodozunk, lebbenő, megbízhatatlan képeket alkotunk, mint amilyeneket az álom hoz, és magunk sem tudjuk, van-e mód megtudni, hogy tényleg megfelelnek-e valaminek, ami volt valaha, és amit legalább ezen a módon megpróbálunk visszaidézni. Már réges-rég álmodozók népe vagyunk.

 

 

 A halál tökéletes emlékezete

 

(részlet)

 

 

Valamikor a világ teremtésétől számított 6938. esztendőben, egy forró nyári napon, Gemisztosz, Filarion és Az, akinek a nevére Filarion sohasem tudott visszaemlékezni, a Peloponnészoszt járják.

 

Kora reggel indultak Müsztraszból, ketten lóháton, Filarion meg öszvéren, és tizenöt lovas kísérte őket. Jócskán elmúlt dél, a nap sütött és szörnyű volt a hőség, de ők még mindig lovagoltak.

 

Ha valaki most látja őket, a kíséretről nem tudta volna eldönteni, hogy a moreai despota katonái-e, akik rablókat üldöznek, vagy egy rablócsapat, amelyik elég népes ahhoz, hogy ne nagyon háborgassák a despota katonái. Se egyik, se másik nem lett volna szokatlan látvány, kivéve hogy abban a napszakban lovagoltak, amikor a katonák is, a rablók is aligha. De megjelenésük és viselkedésük alapján már régóta nem volt könnyű megkülönböztetni a katonákat a rablóktól. Igaz, hogy a csapat parancsnoka, a büszke ilarkha cím viselője nem annyira rablóvezérre, mint inkább vásári zsebmetszőre hasonlított.

 

A katonák morogtak. Rosszul fizették őket, kimerítették őket a török támadások meg a kilátástalanság. De csak halkan morogtak, mert Gemisztosztól sokkal jobban féltek, mint az ilarkhától.

 

Gemisztosz a Főbíró volt, a tartomány erős embere. De nem ez volt a legfőbb ok.

 

– Az úr megengedhetné, hogy pihenjünk – suttogta az egyik lovas. – Ha neki nem is kell se víz, se ennivaló…

 

– Ugass csak – mondta neki egy másik még halkabban. – Ha békává változtat, akkor se lesz neked jobb.

 

Filarion hallotta őket. Arra gondolt, hogy ennek a másiknak igaza van. Hónapok óta nem esett az eső, egy béka, különösen egy újonnan teremtett és tapasztalatlan béka semmiképpen sem találhatna egy megmentő pocsolyát. Kivéve, ha tengeri békáról van szó. Filarion nem volt benne biztos, hogy létezik ilyen; de ha egy varázsló képes békává változtatni valakit, akkor miért ne változtathatná tengeri békává, még ha ezzel egy teljesen új békafajtát teremt is.

 

Jól ismerte a szóbeszédet, a félelem okát. Gemisztoszról azt beszélték, hogy varázsló. Azt suttogták, hogy nem azért nagyhatalmú ember a despota udvarában, mert ő a Főbíró, hanem azért ő a Főbíró, mert nagyhatalmú. Azt suttogták, hogy régen, fiatalkorában, amikor Ázsiában kóborolt, megtanult bizonyos szertartásokat, és az akkor megidézett lények, kísértetek gazdagságot és hatalmat ígértek neki, ha megtagadja Istent. Azt is suttogták, de a lehető leghalkabban, részben a varázslatoktól, részben a Főbírótól félve, hogy Gemisztosz ma is űzi ezeket a szertartásokat, és a szellemek feltárják előtte a jelen rejtett dolgait és a jövőt.

 

Filarion azt is tudta, hogy ezekben a szóbeszédekben neki is megvan a helye; egy bűnös kalugyer, aki megszökött Konstantinápolyból, nehogy megégessék boszorkányként, ideális szereplő az ilyen történetekhez. Tudta, hogy tőle is félnek – persze nem annyira, mint Gemisztosztól –, és tudta, hogy gyűlölik. Megérezte ezt a félelmet és gyűlöletet a katona tekintetében, aki rájött, hogy Filarion hallotta, amit mondott.

 

Se rablók, se katonák, gondolta Filarion. Talán tényleg a legjobb volna tengeri békákká változtatni őket.

 

Aztán arra gondolt, hogy neki sincs étvágya a hőség miatt. És alig viseli könnyebben a hőséget ebben a szerzetesi köntösben, mint a katonák, akiken szedett-vedett ruha van, de azonfelül mégiscsak valami vért és sisak is.

 

Gemisztoszra nézett. Ördög, gondolta; tényleg valami csodalény. Hetven fölött jár, mégis úgy tűnik, hogy a hőség és a hosszú lovaglás fáradalma a legcsekélyebb gondot sem okozza neki. Egyedül az ő arcán nem látszott verejték vagy pirosság; egyedül az ő mozgása volt könnyed és laza, mintha egy szép tavaszi reggelen lovagolna. Sápadt volt, mintha a nyári nap meg sem érintette volna a bőrét.

 

Igaz, hogy ő öltözött a legkönnyebben, lenvászonba burkolózott, mint ősei Periklész korában. Ez része volt tanításának: ne térj el őseid hagyományától. És sohase vásárolj drága ruhákat, amelyeket valahol Perzsiában vagy Itáliában gyártanak, még ha jobbak is azoknál, amelyeket a Peloponnészoszon szőttek. Az itteniek is elég jók, Gemisztosz mindig ezt mondta.

 

Hogy az a Harmadik hogy nézett ki, mi volt a neve, milyen volt a ruhája, arra Filarion sohasem tudott visszaemlékezni. Csak a lovára emlékezett: jó arabs ló volt.

 

– Tanító, azt hiszem, pihenőt kellene engedélyezned – mondta az a Harmadik.

 

Ő is hallotta a lovasokat, vagy csak a morgást?

 

– Nekik vagy neked? – kérdezte az, akit egyesek Tanítónak neveztek, mások Gemisztoszként, Főbíraként vagy varázslóként ismertek.

 

– Ahogy akarod. Nekik is, nekem is, meg a lovaknak is.

 

– Ez a legjobb idő az utazásra – felelte a Tanító.

 

– Ők nem így gondolják – mondta az a Harmadik. Akárhogy igyekezett, Filarion sehogy sem tudott visszaemlékezni a nevére. Néha arra gondolt, hogy Argüropulosz lehetett. Vagy Bésszarión? Akadékoskodott, mint Bésszarión.

 

– Ők nem gondolkodnak – felelte élesen Gemisztosz. – Se ők, se a lovak. Itt senki sem tud gondolkodni. De neked tudnod kellene.

 

Lehet, hogy nem volt se Argüropulosz, se Bésszarión, se senki más, akinek a nevére Filarion emlékezni tudott. Talán csak úgy véletlenül fordult meg akkor a társaságukban, aztán ment tovább a maga útján, valamerre, ahogy már sokan elmentek akkoriban.

 

Gemisztosz tekintete az alacsony növényzettel benőtt dombokat pásztázta. Csak itt-ott mutatkozott egy-egy eltévedt olajfa vagy fügefa. Aztán hozzám fordult.

 

– Mit gondolsz, Filarion? Már persze ha egy kalugyernek egyáltalán szabad gondolkodnia.

 

– Filarion túl sokat is gondolkodott. Azért kellett kalugyernek állnia – mondta a Harmadik.

 

Filarion méregbe jött. De úgy döntött mégis, hogy ha már elhivatott, hű marad a csuhájához és a méltóságához. Ezért csak ennyit mondott:

 

– Ha ez volt az oka, akkor téged nem fenyeget ilyen veszély. Boldog világiként fogsz meghalni.

 

– Békesség, gyermekeim – mosolygott Gemisztosz, akit ők Tanítónak neveztek. – Ha egy kicsit is gondolkodnátok, tudnátok, hogy éppen a békesség kedvéért utazunk most. Sötétedésig biztonságban leszünk. Minden kereskedő kora reggel lóra ült, és mostanra már egy árnyékos helyet keresett magának, hogy megpihenjen. És amikor kereskedők nincsenek úton, akkor rablók sincsenek az út körül.

 

Márpedig rabló, ezt mind tudták, több volt, mint kereskedő. Szinte nem tudta az ember, miből élnek ezek a bandák, amikor olyanokat fosztogattak, akiket már réges-rég kifosztottak. Az pedig, hogy az utóbbiak miből éltek annyi fosztogatás, háború és pusztítás után, valóságos rejtély volt.

 

És mégis, nyomorultan és még nyomorultabban, de éltek. Voltak még lakói a Peloponnészosznak, akik kijavították a kőfalakat, hogy a ritka esők el ne mossák a ritka földet; voltak még kereskedők, akik a falvakat és városokat járták, voltak még falvak, sőt városok is; voltak még rablók, akik fosztogattak, gyilkoltak, és némelykor felnégyelve a városkapukon végezték.

 

Egyszer csak egy keskeny és meredek ösvényen találták magukat, a magaslat, amely mellett elmentek, nem sok jót ígért, Filarion az öszvér patáit figyelte, félt, hogy az állat megcsúszik és magával rántja a bal kéz felől nyíló, meglehetősen mély szakadékba. A Tanító ekkor megszólalt:

 

– Mintha ültették volna azokat ott.

 

Filarion csak ekkor nézett a magaslat teteje felé. Egy csoport ciprus állt ott. Kicsit túl magasak a szokásoshoz képest, gondolta. És semmiféle település nem volt a közelben, de nyoma, avagy maradványa sem annak, hogy itt akár a hellén korban emberek éltek volna.

 

Persze sok minden eltűnt a Peloponnészoszon, anélkül hogy nyomot, legalábbis látható nyomot hagyott volna, tűnődött Filarion, az egész Hellászból csak a képzelődés és az álmodozás maradt meg nekünk; tényleg álmodozunk, lebbenő, megbízhatatlan képeket alkotunk, mint amilyeneket az álom hoz, és magunk sem tudjuk, van-e mód megtudni, hogy tényleg megfelelnek-e valaminek, ami volt valaha, és amit legalább ezen a módon megpróbálunk visszaidézni. Már réges-rég álmodozók népe vagyunk, vonta le a következtetést Filarion.

 

Gemisztosz azonban, jóllehet a despota udvarában, de még a császáréban is filozófusnak nevezték, most nem volt elmélkedő hangulatban. Leszállt a lóról, és intett a másik kettőnek, hogy kövessék példáját.

 

– Ti várjatok itt – mondta a katonáknak. – Mi hárman fölmegyünk oda.

 

Még ez is, dünnyögte Filarion, vezetőjével majdnem ugyanannyira elégedetlenül, mint a katonák. Azok legalább egy kis időre levehették a sisakjukat, és örültek, hogy nem kell hegyet mászniuk.

 

Nehezebb volt fölkapaszkodni, mint gondolták. A hegyoldal nem csupán meredek volt, de alacsony bozót borította, amely tüskéivel és éles leveleivel védekezett a betolakodók ellen. Összekaristolva, kifulladva, megizzadva értek föl; legalábbis ami Filariont és a Harmadikat illeti. Megint Gemisztoszon látszott a legkevésbé az erőfeszítés. Varázsló, gondolta dühösen Filarion. Túl van a hetvenen, szaturnuszi életkorba lépett, és nem zavarják se az évek, se a napsütés, se a hőség.

 

 

Csordás Gábor fordítása

 

 

Radoslav Petković 1953-ban született Belgrádban. Prózaíró, esszéista és az angol irodalom fordítója. Irodalmi munkásságért megkapta a NIN- és az Ivo Andrić-díjakat valamint a Ramonda Serbica-életműdíjat. Műveit lefordították francia, német, görög, magyar, bolgár, szlovén és szlovák nyelvekre. A korábbi magyarul megjelent köteteit Csordás Gábor fordította: Sors és körvonal (Jelenkor, 2003), Az ember, aki az álmában élt (Jelenkor, 2009).

 

Csordás Gábor 1950-ben született Pécsett. Orvostudományi egyetemet végzett ugyanott, majd egy ideig agykutatással foglalkozott az egyetem Élettani Intézetében. 1980-ban a pécsi Jelenkor folyóirat olvasószerkesztője, majd főszerkesztője lett. 1993-ban megalapította a Jelenkor Kiadót, amelynek huszonkét évig igazgatója volt, jelenleg egyik szerkesztője. Három verseskötete jelent meg. Angol, német, francia, szerb, horvát és lengyel nyelvből fordít verset, szépprózát és filozófiát. Számos esszéje és tanulmánya jelent meg, az utóbbi években főként a francia reneszánsz irodalmáról és kultúrtörténetéről. József Attila-díjas, a Köztársasági Elnök aranyérmének, a lengyel Solidarność emlékérmének és a Szerb Pen Club műfordítói díjának kitüntetettje, és megkapta a német könyvkereskedők Lipcsei Könyvdíját az Európai Megértésért.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva