SzIF Online

Mechiat Zina verse

Nézem a földet, eltévedek, nyomaikat keresem, / apa illatába kapaszkodom. / Más, mint a magyaroké. Telített, öblös, nem savanyú. / Megnyugtat, hogy pólója alatt széles a mellbimbó, / hézag húzódik metszőfogai közt, / elalváskor ágyékán pihenteti tenyerét.

 

Mechiat Zina 1991-ben született Győrben. 2009 óta publikál lírát, prózát és kritikát. Szövegei jelentek meg többek közt a Kalligram, Műút, Új Forrás, Műhely folyóiratokban. A Hermaion Irodalmi Társaság tagja, jelenleg Budapesten él, kommunikációs területen dolgozik.

 

Tavaszitovább                                                                                                                                                                              Havasigyopár


Gyerekkorom tavasza perforált,
nedves nyílásán besüvít a szél.

 

Magadról beszéltél, kábé egy éve, mesélted,
hogyan mész-mennél,
mentél valami tengeren hajóval,
ismételgetted, tovább-tovább,
szívtad a szelet, tüdőzted a sót.
Volt benne szeretkezés is, mondtad, mikor kértél,
keressem vissza a beszélgetést.

Ez már nem az a szelíd, orgonát jósló időszak.
Nyúlós melasz, oszloppá köt, betonná hűl.

Tovább-tovább,
mormoltam hajnalban,
amikor a tőled kapott könyvben
olvastam a pincében xilofonozó lányról.

Tizenhárom ingó emelet alatt játszott,
hangokkal tartotta a szinteket,
karcolta gégéjét a csilingelés,
tolta a mennyezet a zenét, le,
le a lány nyelőcsövén.

Ez már nem a vers volt,
csak a privát továbbinger,
olyasmi, mint a féreghajtó tabletta,
amit annyiszor morzsoltam Orfeusz száraztápjába.
Vagy mint az a másik,
amit a szomszéd nyalatott le a tenyeréről,
hogy ne ehessen többé se tápot, se tablettát,
csak nedves földet, vagy műanyagzsákot.

Immunis vagyok a légmozgásra.
Rajtam meg bennem nem lesz beton,
körülöttem nem lesz beton.
Szétzuhan a fény, a meleg délibáb,
nincs mit beszívjak, nincs mit eresszek.


Én vagyok az első kutyám,
lenyalom viszonyunkról az emlékeket.
Az erdőbe hajtanak,
amelyikben veled jártam először,
azon a szavak nélküli, havas vasárnapon.
Mantrázom a továbbot, keresem a helyünket, de sehol nincs,
fölélte a február, szétolvadt a hóval a közös is.


Belebénulok az évszakba.
 Attól félek, hogy a fák valakinek az ujjai,
hogy egy hatalmas kéz tart a tenyerén, és várja,
nagyon várja már, hogy összeroppantson.

Látom apámat és anyámat, húszévesen.
Előttem sétálnak, én nem létezem,
mégis hallani nevetésem, zsivajom.
Nézem a földet, eltévedek, nyomaikat keresem,
apa illatába kapaszkodom.
Más, mint a magyaroké. Telített, öblös, nem savanyú.
Megnyugtat, hogy pólója alatt széles a mellbimbó,
hézag húzódik metszőfogai közt,
elalváskor ágyékán pihenteti tenyerét.


A tavaszba belehalnak a rokonok.
Megfullad egy nagybáty,
stroke-ot kap egy másik,
 leesik a lépcsőn egy nagymama.
Esetleg tovább fut egy testvér a libegőig,
amiről mentében akar leszállni.

Nem tudom, neked milyen a mellbimbód, remélem, keskeny.
A fogaid szerencsére rendben vannak,
a kézfejed pedig túlságosan remeg a nyugalomhoz.

Ha nem egyezel apámmal, akkor van tovább,
akkor nem akadok meg minden száz méternél,
ha eszembe jut:
a hajós történetben
nem velem szeretkeztél.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva