SzIF Online

Mint egy megrögzött felfedező: várom az újabb kalandot

Deres Kornéliát Ayhan Gökhan kérdezte

Tehát ez a kölcsönhatás érdekelt: a belső és külső apokalipszisek oda-vissza áramlása. Nem csak arról van itt szó, hogy a személyiség miként gyűrődik meg a külvilágból érkező presszió alatt, hanem hogy miként alakítja a belső változás a világészlelést. Hogy miként gyűr vissza. Az agyunk, a kis kozmosz és a világűr, a nagy kozmosz ezért tartozik össze, akár szinapszisok és csillagképek: tulajdonképpen ugyanarról a tapasztalatról tudósítanak.

 

(felvétel: Jelenkor Kiadó / Tillai Tamás)

 

 

Ayhan Gökhan: Viszonylag hosszú idő telt el az első, Szőrapa című verseskötet és a második, Bábhasadás című verseskötet megjelenése között. Mi történt ez alatt az időszak alatt?

 

Deres Kornélia: Röviden: elvégeztem az ELTE összehasonlító irodalomtudomány doktori programját, megírtam és megvédtem a doktori disszertációmat, munkába álltam oktatóként a Károlin. Aktív, sűrű évek voltak ezek, írás szempontjából is: tanulmányok, esszék, kritikák, kisprózák és természetesen versek is születtek, csak eloszlásuk volt egyenetlenebb talán. Illetve, némiképp természetesen az egyensúly is a kutatói feladatok felé billent, talán érthető módon: 2011-ben kezdtem a doktori kutatásomat színház és medialitás témakörben, s 2014-ben zártam le és összegeztem az eredményeket. 28 évesen, szinte egyszerre, pár hetes követési távolsággal kezdtem oktatni és védtem meg a disszertációt, lezárva ezzel a doktori éveket. Összesűrűsödött az idő ekkoriban. S amikor túl sok dolog végződik és kezdődik egyszerre, fontos tudatosan tempót váltani: lassítani, kicsit bevárni a lelket is. De ez az időszak sok jót hozott: jártam nemzetközi konferenciákon, hazai és külföldi kutatócsoportokban vettem részt, beletanultam a kutatói, s utána az oktatói létmódba is, megírtam egy 250 oldalas monográfiát, és persze összeállítottam a Bábhasadás anyagát is. Összességében tehát munkás volt ez a hat év, többek szerint talán túlságosan is. Én elég szigorú tudok lenni magamhoz, de már ennek elengedésén is dolgozom. Ahogyan az egyensúly beállításán is kutatói és alkotói lét között. Egyébként azt gondolom, hogy ez a két terület pusztán a tudás másfajta elrendeződését mutatja. Másként használom ugyanazokat az információkat versírás és egy konferencia-előadás vagy tanulmány megírása közben. Ha jól gazdálkodunk ezzel a tapasztalattal, hiszem, hogy a két terület inspirálja, felforrósítja egymást. És új utak nyílhatnak meg a gondolkodásmódokban, a szemléletekben. Ez az, ami engem igazán érdekel. Ez a flexibilitás és öröm.

 

A.G.: Az új kötet, az elsőhöz hasonlóan, nagyon szigorú szerkesztés benyomását kelti. Hány átíráson mentek át a szövegek, hány verset szórtál ki, mielőtt meglett a könyv végleges formája?

 

D.K.: A kötet anyagát 2011 és 2016 között írtam. Szórni nem szórtam, inkább az átírás működött, de az is csak néhány esetben. Ahogy mondtam: szigorú vagyok, olyan szempontból is, hogy nem szívesen adok ki szöveget úgy a kezem közül, folyóiratok számára sem, hogy nem vagyok vele békében. Ráadásul, abban is hiszek, hogy a versek maguk rajzolják ki a működőképes szerkezetet, tehát nem egy elvont rendszerből kiindulva tekintettem a lehetséges versciklusokra. Ahogy lehet látni, a kötetben az agypoétika, az otthonkeresés és a transzcendens leírhatósága, a felnövés és öregedés dinamikái, a bosszú és megbékélés tapasztalata, a személyiség és a család rendszereinek vizsgálata, álom és ébrenlét egymásba átszüremlő visszahangjai köré fonódnak a szövegek. A szerkesztés tényleg szigorú és expanzív munka volt, főleg azért, mert végig kísérte a hat évet, mely alatt maguk a versek íródtak: Pollágh Péterre szerkesztő helyett ezért inkább az alkotótárs kifejezést tudnám alkalmazni. Ő nagyon jó szemű szakember, látom, hogy milyen alázattal és odaadással dolgozik könyveken, szövegeken, szerkesztőként és költőként is. Nyilván esetünkben ezt a különleges, mégis természetes dinamikát alapvetően határozza meg az, hogy 11 éve ő a párom, így a versek helyének megtalálását, a kötet szerkesztését sok kreatív energia és szeretet kísérte. Szerettük volna megtalálni azt a struktúrát, amelyik kellően rugalmas módon képes érzékeltetni a világérzékelés sokféleségét. Az agyműködés titokzatos, mesés belső tájai és a pusztuló, végét járó világ külső tájai így sajátos tükörképet tartanak egymásnak, miközben a versek végig azt a kérdést feszegetik, vajon mi következik a transzformáció után? Hogy az élettapasztalatok által kivájt agyi utak, kapcsolódások és az elődök által választott, már lezárt életutak mennyiben változtathatók meg? Mi az ára a túlélésnek, s lehet-e másként túlélni, mint mindenki más előttem vagy körülöttem? És ennek a máskéntnek mi lesz az ára?

 

A.G.: Nemrég jelent meg színháztudományi köteted is, Képkalapács címen. A költészet és a színház jól kiegészíti egymást? Hogy látod, mennyiben befolyásolta a színház felől szerzett tapasztalat a szövegeid felépítését, a kötet alakulását, egyáltalán, az írást?

 

D.K.: Költészet és színház: egyrészt mindkettő segít életben maradni. De talán nem is a kiegészítés a jó szó, inkább az egyensúly. Nekem szükségem van ezekre az egymástól elkülönülő területekre, hogy ne unjam el magam. Mint egy megrögzött felfedező: várom az újabb kalandot. És persze kulcs a képzelet folytonos megélése, és mindeközben a biztonság utáni vágy. A költészet és színház, az alkotói és kutatói én egyensúlyban tartják egymást, segítenek abban, hogy ne zárkózzam be, hanem mindig maradjak nyitott, maradjak kíváncsi, aktív, flexibilis. Másrészt a különféle szépirodalmi és tudományos szövegek, valamint a színházi előadások szembesítenek a világ ábrázolhatóságának, elrendezhetőségének, észlelésének és színrevitelének különféle tapasztalataival. Ilyen értelemben az írás(oma)t is nagyban meghatározza az, amit az előadásokban megképződő, többszörös időkről és terekről gondolok. A Képkalapács megírásakor is elsősorban az érdekelt, hogy a technológia régi és új médiumai miképpen írják újra azt, amit a színházról vagy amit színháznak gondolunk, illetve miként hat mindez a nézés gyakorlatára. Hiszen, ha Hans-Thies Lehmannal szólva elfogadjuk, hogy a színház elsősorban kortárs művészeti tevékenység, akkor ebben a kortárs kulturális, történeti és mediális téridőben lehet igazán dinamikus módon megtapasztalni az elméletek és gyakorlatok összjátékát. És ez az összjáték az, ami engem költőként is érdekel. 

 

A.G.: Emlékezetes címek, rendkívül erős képek, gyors, filmszerű váltások, ha csak néhány szóban, leegyszerűsítve akarjuk körülírni a Bábhasadást. A kötetcím többféle értelmezést enged, ha a magától értetődőnél maradunk, ugye, az életünk során folyamatos változásokon, identitáscseréken esünk át. A sok-sok transzformáció nem azt jelzi, hogy a személyiségünk sosincs a helyén, vagy amit annak hiszünk, az tulajdonképpen a kezdetektől fogva a minket érő behatásoktól függ, attól alakul, tehát soha nem tud önmaga lenni? Mintha ezt a dilemmát is jeleznék ezek a szövegek.

 

D.K: Alapvető kérdés az, amit felvetsz. Én abban hiszek, hogy vannak határai a személyiségnek, de ezek a határok folyamatosan (újra)alakulnak. Persze ehhez képest a Bábhasadás kétségkívül egy karakteresebb, kérdésesebb kimenetelű változásra utal, tudatosan. A kérdés talán nem is csak arra vonatkozik, hogy miképpen képtelen a személyiség egy helyben maradni, miért mozdul el és ki minduntalan a megfigyelésből, hanem hogy ez az elmozdulás miként színezi újra a történetek mögötti tájat. Tehát ez a kölcsönhatás érdekelt: a belső és külső apokalipszisek oda-vissza áramlása. Nem csak arról van itt szó, hogy a személyiség miként gyűrődik meg a külvilágból érkező presszió alatt, hanem hogy miként alakítja a belső változás a világészlelést. Hogy miként gyűr vissza. Az agyunk, a kis kozmosz és a világűr, a nagy kozmosz ezért tartozik össze, akár szinapszisok és csillagképek: tulajdonképpen ugyanarról a tapasztalatról tudósítanak. De fontosnak tartom a bábhasadás képében kirajzolódó felelősségvállalást is: hiszen a bebábozódás utáni életre robbanás arra is rámutat, hogy ez a transzformáció, ez a radikális kiáradás etikai tétet is hordoz. Kérdés, elkerülhetjük vagy felfüggeszthetjük-e a Fekete Barlangot, és ezzel párhuzamosan megkaphatjuk-e saját igazságunkat.

 

A.G.: „Még bírják. Alvás előtt nem imádkoznak / egy ideje, a nyugtató cukorkává csendesült. / Az életet, ha egyáltalán, nem ilyennek / álmodták.” Írod a Harminc előtt: Találkozó című versben. A korszakváltás megtörténhet a korszakválság drámája nélkül?

 

D.K.: Tetszik a dráma szó! Innen érdemes kezdenem a választ: mert éppen ez a kérdés, hogy miként is tekintünk a drámára? Vajon a klasszikus konfliktus-tetőpont-megoldás dinamika mintájára képzeljük el válságainkat? Ez a konstrukció bizonyos értelemben megnyugtató lenne, hiszen azt üzeni: van lezárás. Tehát van egy pont, ahonnan már nem kell hallgatnom a múlt kísérteteit, vagy nem jutnak el hozzám. A kortárs világ és ezzel párhuzamosan az emberi agy működése számomra viszont azt tudatosítja, hogy a krízis mégis inkább folyékony jellegű: áramlik, lecsendesül, aztán újra megerősödik. Nem hagyhatok hátra semmit: a korszakválság nem zárul le, velünk marad, kísértésként a nyomunkban jár. Persze időről időre kikristályosodnak az utak, ami fontos tapasztalat, de hát az életesemények mégis örvénylőbbek, semmint rendszerezettek, még ha szeretjük is magunkat ez utóbbival hitegetni. A korszakváltás nagyrészt persze belső meccs. De hiszek abban is, hogy valódi váltás csak a sémák felszínre hozatalán keresztül lehetséges. Sémák alatt egyszerre értem a családi, társadalmi, szakmai sémákat. Ez a szembenézés nem egyszerű ügy. Mert ha megnézed magad körül ezt a világrendet, amelyben felnőttél, s ezek után még szeretnéd fenntartani az aktív, cselekvőképes, szabad felnőtt énképét, akkor milyen áron szerzed meg saját felszabadításod hatalmát? Beilleszkedsz-e egy korrupt logikába, amelyik tagadni próbálja az igazságtalanságokat? Azzal nyugtatod-e magad, hogy te majd máshogy csinálod, csak még ki kell bírnod táskahordozóként öt-tíz évet? Elhiszed-e, hogy ez az öt-tíz év nem fog téged alapjaiban megváltoztatni? Esetleg meghúzódsz inkább, várva a csodát, kiírod magad az életből, hagyva, hogy mások alakítsák azt? Vagy agresszorrá válsz, aki mindenkit leigáz és joggal bízik abban, hogy ezért senki nem vonja felelősségre ebben a közegben? És ha hatalmadban áll majd jót tenni, azt észreveszed-e? Szerintem ez utóbbi kérdésben érdemes keresni a váltás(ok) igazi tétjét.

 

A.G.: Haza csak egy van – haza csak egy van? A könyvben nyomokban megjelenő múlt és a személyes emlékek egy-egy állomása tud hazaként funkcionálni?

 

D.K.: Érdekes kérdés, hogy vajon a haza képe mennyiben kötődik az otthonosság érzetéhez. Ha kötődik, akkor a haza az a téridő, amelyik nem hazudik. Lehet-e otthonos az elme, a test, az emlékeken keresztül megképződő múlt? Mit üzen rólam a családtörténetem? Ilyen értelemben kérdés az is, hogy egyéni, családi és társadalmi szinten miként lehet kikerülni abból a trauma-rendszerből, amelybe tulajdonképpen beleszocializált minket ez a kibeszéletlen múltú, elfojtásokban gazdag ország? Mi ez a bináris logika, ahol mindig csak egy csoport fájdalma, igazsága, bosszúvágya lehet autentikus? És miért félünk attól, hogy kiderül: egyszerre több, akár egymásnak ellentmondó igazság is létezhet? A haza ilyen értelemben ott és akkor lesz, egyes vagy többes számban, ahol és amikor meglátjuk, hogy a ránk hagyományozott neurózisok dacára, hatalmunkban áll megtörni a sémákat.

 

A.G.: Sorra jelennek meg a jobbnál-jobb és rosszabbnál-rosszabb verseskötetek, az olvasó azt se tudja, hova figyeljen, hogyan figyeljen. Elég csak jó verseket írni vagy azért nem árt egy kis önmarketing is? Meddig mehet el a szerző, hogy ne essen kínos túlzásokba, és lehet-e ára a szemfényvesztésnek?

 

D.K.: Annak mindig van ára. De a szemfényvesztés ugye arra is utal, hogy valami hamisat akarnak igazként feltüntetni. Amikor az eredmények mögött nincs munka-fedezet. Vagy egy autentikus személyiség. Jó vers nélkül pedig mi értelme lenne kötetet kiadni? Csak azért, hogy megjelenjen? És mit számít ma, ha megjelenik egy kötet? Horribile dictu: kollégáink közül hányan olvasnak? Megdöbbenve hallom azokat a történeteket a szakmából, amikor valaki nem úgy akar ítéletet alkotni egy szerzőről, hogy elolvassa a szövegeit, hanem, hogy kikéri ismerősei véleményét, és azt kritikátlanul átveszi. Pedig az önálló olvasatok kialakítása nélkül mi értelme irodalomról, mi értelme szakmáról beszélni? Az irodalom magában az olvasásban jön létre. Mindenkinek saját felelőssége és munkája egyéni kánonjának kialakítása: ez maga a szabadság. A berögzült rendszerek csak a megszokásnak, a tehetségtelenségnek és tétlenségnek kedveznek. Én hiszek abban, hogy a szövegminőség az első és legfontosabb kérdés. Annak sosem hiábavaló időt adni. Ez a belső tartás miatt is alapvető. Mindezt nevezhetjük romantikus, de megalkuvás nélküli pozíciónak is. A látszás sosem annyira fontos, mint a szövegmunka. Persze, az sem szerencsés, ha valaki eltitkolja eredményeit. Tehát ebben is az egyensúlyra kell törekedni. Miközben az, hogy gyakorlatilag szövegminőségtől függetlenül miként alakul egy-egy szerző karrierje, ne tagadjuk, képes deprimáló hatást kiváltani, hiszen ezek a tapasztalatok arra erősítenek rá, hogy ebben a mechanizmusban éppen a szövegeknek van a legkisebb jelentőségük. Ezért fontosak a jó szemű, művelt, érvelésre képes és kreatív kritikusok, szerkesztők és tudósok, hiszen nagy a felelősségük abban, hogy sémát ismételnek-e, vagy új horizontokat nyitnak meg olvasataikkal, beemelnek-e új szerzőket a köztudatba, vagy éppen újraolvasnak-e elfeledett tehetséges írókat, akik nem részei a kánonnak. De a szövegminőség mellett én abban is hiszek, hogy a rokonlelkű írók között van egy láthatatlan kötelék, és egymásra ismernek, még ha életükben sosem találkoztak, akkor is. Nyáron Takács Zsuzsával való beszélgetésünk is ezt erősítette, aki a Bábhasadás anyagát elolvasva kiemelte, hogy milyen hasonlóságot is érez a között, ahogyan a nyelvről gondolkodunk szövegeinkben. Nekem ez a mondat rengeteg erőt adott, s nem véletlen, hogy ő jegyzi a kötet fülszövegét is. Az önmarketing terén pedig senkinek nem adnék kéretlen tanácsot, de ha kétséges a józan ész és ízlés megtartása, a határok kérdése, akkor javaslom a Black Mirror című brit sorozat egyes epizódjait, biztosan segítenek.

 

A.G.: Líratemetés mindig volt és van. A mostani 20-as, 30-as nemzedékeket milyennek látod, mennyire vagy elégedett az újonnan felbukkanó szerzők szövegeivel?

 

D.K.: Jelen pillanatban talán kevésbé érdekel generációs szempontból a kortárs irodalom, mint a szövegvilágok felől. Az önismétlés és a tét-nélküliség szokott zavarni. Csalódásokat pedig ugyanúgy okoznak fiatalabbak, mint idősek, de szerencsére jó meglepetést is. De ebben az évben a Független Mentorhálózat megalapításával és a tehetséggondozó munka megkezdésével sok erőt adott a fiatalok szövegeivel való munka. Egyik mentoráltam, Németh Gábor Dávid Banán és kutya című első kötete például nemrég jelent meg a FISZ-könyvek sorozatban: kihívás volt végig kísérni előbb mentorként, aztán szerkesztőként is a szövegek alakulását. De legújabban a JAK líraműhelye is rengeteg inspirációt ad, remek csapat gyűlt össze, izgalmas szövegeket hoznak, úgyhogy visszalépve a generációs körbe: a 20-as generációt tekintve abszolút lelkes vagyok!

 

A.G.: Mint nagy kihívásra tekintesz a most kezdődő harmincas éveidre, vagy jó pár teli bőröndként, amit majd szépen ki kell pakolgatni a megfelelő időben?

 

D.K.: Úgy látom, életem legjobb évtizede lesz.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva