SzIF Online

Elkeseredett kísérletek a férfiak megdöntésére

Nimfománia, RS9 Színház

A terhes nő tragédiája az a pont, amikor a közönség nevetése kínos kacajokba fordul át, amikor a felszabadultság eltűnik belőlünk. Ekkor vesszük észre, hogy milyen súlyos lelki sérülések maradtak elrejtve, itt kezd a főhősnő addig viszonylag józan gondolkodása fanatikus fantáziálásba átfordulni. Az élet és a halál a drámában először együtt jelenik meg: az anya átadja életét gyermekének. De ez az „egyensúly” a továbbiakban nem lesz jellemző, a bomlás különböző fázisainak leszünk szemtanúi.

 

 

Cziglényi Boglárka és Menszátor Héresz Attila előadásának premierje tavaly nyáron volt az RS9 Színházban, és minden bizonnyal akkor is kellő aktualitással szolgált a nézők számára, azonban talán nem túlzás kijelenteni, hogy ma nem is lehetne ennél aktuálisabb egy darab. A Nimfománia ugyanis azt mutatja be, ahogyan egy nő szexuális tárggyá válik – de vajon kinek a hibájából?

 

Egy pap, egy orvos, egy egyedülálló terhes nő, egy kiégett házaspár – és a perverz sofőr, a vezető, aki néhol a narrátor szerepét is felveszi, és mindenbe beleavatkozva segít a szereplőknek alászállni a történetbe. Igaz, ezek a karakterek már a darab kezdetekor sem állnak az erkölcsi létra csúcsán. A nő – akinek a betegsége adja a darab címét – elsorvasztja férjét nimfomániájával, a terhes asszony gyanúsan elhagyatottnak tűnik, az orvos viselkedésén már az elejétől világosan látszik, hogy visszaél pozíciójával, a pap csak gyötrődve tud gyóntatni, szavai pedig egy percig sem hatnak őszintén. Ilyen mélyről nagyot esni valódi kihívásnak tűnhet – azonban a provokatív és naturalista dráma végül képes ezt bemutatni.

 

A felszabadult nevetések eleinte még csupán arra engednek következtetni, hogy egy kellően groteszk dráma fog kibontakozni a szemünk előtt. Ezt főleg a kifordított férfi-női szerepek támasztják alá, hiszen nem tudunk nem nevetni azon, ahogy a nő átveszi az irányítást, és lényegében „megerőszakolja” férjét, aki pedig majd belepusztul az aktusba. Mindezt a színész meg sem próbálja komolyan előadni, szenvedéséről ordít a színpadiasság, a megjátszottság és a túlzás. Tragikus is lehetne, azonban nem akar az lenni, inkább ironikus leszámolás azzal a berögződéssel, ami azt mondja ki, hogy egy nő nem tehet erőszakot egy férfin. Ezzel a korántsem rejtett komikummal egyúttal azt is sugallja a darab, hogy a szexuális erőszak csupán egyirányú lehet. És ezt az irányt minden nő megtapasztalja, még az is, aki úgy képzeli, hogy ő kezdeményez, hogy ő az erőszaktevő. Bár a szexuális együttlét szándéka legtöbbször a nő irányából érkezik – ahogyan ezt a cím is alátámasztja –, végül minden jelenet végén kiderül, valójában ő került megalázó helyzetbe. Ugyanakkor, ha kizárólag áldozatnak tekintjük, zavarba ejtő lehet az a tény, hogy ezt elsősorban önmagának köszönheti, hiszen nem érdekli a szerelem, az érzelmek, csak a szex és a vágyott gyermekáldás.

 

Az ismerősen csengő zeneszámok (mint például Koncz Zsuzsa egykori slágere, a Mama, kérlek, meséld el nekem), a darabba nem illő, emiatt pedig helyzetkomikumot előidéző klasszikus dallamok (mint a Hattyúk tava zenéjének egy eltorzított változata vagy Robert Burns skót költő verse alapján készült egyházi zenemű, a My heart’s in the Highlands) és a mozgalmas táncbetétek fontos összetevői a Nimfomániának – megadják az alaptónust (illetve annak sokszor éppen az ellentétét), áthidalják a jelenetek közötti idő- és térbeli szakadékokat, és további nevetésre késztetnek. Egészen sokáig, majdhogynem a darab feléig be is dőlünk ennek a felszínnek. Keressük ugyan a mélységet, de a szereplők még nem akarják megmutatni, kik is ők valójában, csak akkor, amikor már kezdenek kifordulni önmagukból. A terhes nő tragédiája az a pont, amikor a közönség nevetése kínos kacajokba fordul át, amikor a felszabadultság eltűnik belőlünk. Ekkor vesszük észre, hogy milyen súlyos lelki sérülések maradtak elrejtve, itt kezd a főhősnő addig viszonylag józan gondolkodása fanatikus fantáziálásba átfordulni. Az élet és a halál a drámában először együtt jelenik meg: az anya átadja életét gyermekének. De ez az „egyensúly” a továbbiakban nem lesz jellemző, a bomlás különböző fázisainak leszünk szemtanúi.

 

A figyelmes néző egy-egy igen találó, ugyanakkor – vagy talán épp ezért – rendkívül primitív szójátékot is felfedezhet: a férfi feleségéhez intézett keserű kifakadása („én csak azt akarom, hogy békén hagyj, hogy ne baszogass”), és a nő magának feltett kérdése („mi a faszt keresek én itt?”) szó szerint értendők. Mindkettő akkor hangzik el, amikor az orvos megpróbálja menteni a menthetőt, és a házasok lelkére kíván hatni. Majd mikor látja, hogy a mentális segítségnyújtás lehetetlen, inkább fizikai úton próbálkozik. Természetesen – a végeredményt illetően – sikertelenül, hisz nem meglepő, hogy a vén kéjenc ugyanolyan impotens, mint Adél férje.

 

A nő egyébként egyedül kap nevet a színdarabban. E névtelenség arra készteti a nézőket, hogy kizárólag Adéllal, az ő tragédiájával azonosuljunk, és a többiekre ne is fordítsunk különösebb figyelmet. Ez mindaddig könnyen megy, amíg a mellékszereplők személyes és traumatikus történetei fel nem tárulnak. A pap hitvesztése és elveinek feladása majdnem ugyanolyan drámai, mint Adél reményének fokozatos eltűnése. Nem beszélve a – szintén névtelen, és a korábban terhes asszonyt alakító – nőről, akinek a monológja a kiszolgáltatottság, a megalázottság és a reményvesztettség tetőfokát súrolják. A darab egyik legerősebb mozzanata ez a sztori, amit csak úgy „mellesleg” hadar el a karakter.

 

Ekkor már elkezdődött a süllyedés: Adél egy Isten háta mögötti kocsmában tölti az idejét három részeg alakkal. A pap – aki időközben szerelmes lett Adélba – szeretné onnan kimenekíteni, de a nő úgy viselkedik, mintha nem ismerné fel őt. Elfordult Istentől, akivel azelőtt sem ápolt túl jó viszonyt: mindössze alkudozott vele, folyamatosan csak kért, és mivel soha nem adta meg neki azt, amit a leginkább szeretett volna (vagyis a gyereket), szinte percenként szidta. A pappal, vagyis Isten elhivatott szolgájával azonban testi viszonyt kezdeményezett, és ez juttatta el őt a végső kétségbeesésig. Hisz Adél meggyőződött arról, hogy még (a színen levő) legtisztább léleknek sem adja meg Isten a megtermékenyítés lehetőségét. De akkor mégis ki lehetne az, akivel egy ennyire elkeseredett, mindenre elszánt nő valami jót tudna a világra hozni? A teljes reménytelenség ekkor fogalmazódik meg elsőként a főszereplőben, hisz mindaddig bizonygatta, hogy ő jó anya lenne. Az érzelemmentesség azonban nem tartja őt vissza a további próbálkozásoktól, ezért a mánia – a nimfománia – fennmarad. Az ezt leginkább előtérbe állító jelenet egyben a darab egyik legprovokatívabb mozzanata is, amikor a néző is rájön, hogy Adél kísérletezései teljesen hasztalanok. Még ha egyszerre hárommal is teszi.

 

Jelentéssel bír Adél vörös pulóvere is, ami az egyetlen szín a darabban. Asszociálhatnánk róla a szerelemre vagy a szenvedélyre, de idővel világossá válik, hogy elsősorban a vérontásra utalhatnak ezzel a darab alkotói. A vér ugyanis alapvető szimbólummá válik a Nimfomániában, a halált vetíti előre, azonban annak több fajtáját: a soha meg nem termékenyített petesejtek elpusztulását, az anya áldozatát, az öngyilkosságot és a gyilkosságot. A gyilkosságokban azonban mintha valami élet is rejtőzne, hiszen az anyává válni képtelen, mégis folyamatosan anya-szerepet játszó Adél minden gyilkossága után úgy érzi, mintha a gyermekeit ölte volna meg. Így tehát egyszerre szül és temeti el magzatjait.

 

Az alapvetően kreatív és elgondolkodtató előadást kettévágja egy interaktív beszélgetés, közönséggel való kommunikáció. Ezzel azonban az a probléma, hogy az addig elért lelki fejlődések háttérbe szorulnak, és megint a humor kerül a középpontba. Van, akit ez talán bosszant, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy kellően fekete ez a humor is – így pedig végeredményben nem gyengíti a darab narratíváját. Szerencsére hamar visszakapjuk a szereplőinket és az alaptörténetet, a színészek pedig visszatérnek a színpadra a nézőtérről. Csak Adélt és a papot játszó színész marad meg eredeti szerepében, a többiek folyton váltogatják karakterüket: vagy talán nincsenek is karakterváltások, hanem emberi történetek különböző pillanatfelvételeit látjuk. Vajon tényleg lehet-e identikus kapcsolat például az orvost, majd a darab vége felé egy elmegyógyintézetben dolgozó ápolót játszó színész szerepei között…?

 

A végső jelenetek egyikében hangzik el Adél legemlékezetesebb és rettentő dühös monológja a steril, és épp ezért semmirekellő férfiakról, akik csak arra jók, hogy folyamatosan megerőszakolják a nőket – fizikailag és érzelmileg egyaránt. A darab itt tehát nyíltan is kifejezi azt az elején is sugallt állásfoglalást, hogy a szexuális erőszak a férfiak „kiváltsága” – akármilyen durván is hangzik ez. És milyen ironikus, hogy egy Nimfománia című darabban egy magát nyíltan nimfomániásnak valló nő sem mondhatja el magáról, hogy ő az erőszaktevő. Mindig kiderül ugyanis, hogy a kikényszerített szexuális aktusok során vágyaikat csak a férfiak élték ki, a nő azonban se nem élvezte, se nem érte el a kívánt hatást.

 

A korábban említett aktualitásra visszatérve: furcsa véletlennek hat, hogy egy ilyen előadásra csupán néhány nappal a Weinstein-botrány és annak nemzetközi, illetve magyarországi következményei után került sor. Az elmúlt hetekben ugyanis folyamatosan, szinte óránként jönnek szembe velünk a különböző hírek, hivatalos közlemények, személyes vélemények és megnyilatkozások arról, mit is tekintünk szexuális zaklatásnak, mit tartunk már annak, és miről hisszük még mindig azt, hogy az az áldozat hibája. Mintha most lenne vége annak, hogy tabunak számít erről beszélni: a nők már nem engedhetik meg maguknak a hallgatást. Paradox módon a darabban mind a cím, mind a felszín azt akarja elhitetni velünk, hogy itt nem történik erőszak, azonban észre kell vennünk a több szinten jelenlevő női megalázottságot és szégyent. Adél hallgat erről, és még kompenzálni is próbálja, de képtelen rá. Nem tud minden férfit megölni, aki valaha is megerőszakolta.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva