SzIF Online

Csak utolsó mondat van, befejezés nincs

Szalay Zoltánt Veres Erika kérdezte

Ha vannak dolgok, amelyekről nem lehet beszélni – márpedig ugye vannak, és van a leküzdhetetlen kényszer is, hogy kezdjünk velük valamit –, akkor ezekről a dolgokról elbeszélni kell. Amit így elbeszélünk, azt máshogy nem lehet, körülbelül úgy, ahogy egy zeneműnél sem tudjuk elmesélni, miről szól. Az elbeszélésekről ezért aztán ugyanannyira lehetetlen bármi érdemlegeset mondani, mint magáról a titokról.

 

„Nem köszönt el tőlem, pedig titkon reméltem, hogy legalább egy pillantással adózik annak a bár remegve kívánt, de rettenetes pusztításnak, amit elvégzett bennem.”

 

Veres Erika: Legújabb köteted 2017 novemberében jelent meg a Kalligram kiadónál. Három részre tagolódik a könyv és a Felföld végnapjai címet viseli. Miért az utolsó elbeszélésegység lett a címadó? Miben szimbolikus ez a tizennyolc rövid szöveg?

 

Szalay Zoltán: A disztópiák lehetőségei régóta érdekelnek, és ez a címadó elbeszélés egy mini disztópia – csak utólag jöttem rá egyébként, mennyi hasonlóságot mutat a hét évvel korábbi elbeszéléskötetem, A kormányzó könyvtára egyik szövegével, a Montenegró függetlenségével. Annak ez a sötétebb, komorabb párja, de mindkettő alapvetően a vágy mechanizmusával foglalkozik, azzal a pusztító tapasztalattal, amikor a dédelgetett fikció nyers, romboló valóságba fordul át. A Felföld végnapjai egyébként az egyetlen szöveg az új kötetben, amely hosszabb jelöletlen idézetet tartalmaz, mégpedig A XXII-es csapdájából – abból a regényből, amely a paradoxonokról való beszéd klasszikusa, a paradoxonok világa pedig a Felföld végnapjaiban meghatározó. A Felföld mint név szintén meghatározó, hiszen már a hangzása magasztos, a föld, amely „odafent” van, mi más lehet, mint az örök boldogság földje. Erről az örök boldogságról szól a könyv.

 

V.E.: Lehet-e úgy olvasni a Felföld végnapjait mint a 2014-ben megjelent köteted, a Drága vendelinek folytatását (esetleg előzményét)? Illetve mikor születtek a Felföld végnapjai szövegei?

 

Sz.Z.: Én inkább az ezt megelőző elbeszéléskötetem, A kormányzó könyvtára folytatásaként tudok, próbálok rá tekinteni. Nagyjából hét év termését tartalmazza, illetve ebből a termésből azokat a darabokat, amelyek valahol összeértek. Az első ciklus, az Egérlyuk egységesebb, annak a szövegei viszonylag gyors egymásutánban keletkeztek 2011-ben és 2012-ben, megalapozva a kötet anyagát. A Drága vendelineket menet közben írtam, 2013-ban, azzal egy másik világba ugrottam át.

 

V.E.: Rendkívül izgalmas motívumvilágban találja magát nálad az olvasó. Először is van a szövegeknek egyfajta bürokrácia-hangulata: szereplőid válogatott hivatali ügyekbe, perekbe, bűntettekbe, különböző jogi helyzetekbe keverednek. Honnan táplálkozik ez a biztos kézzel felépített háttérhangulat?

 

Sz.Z.: Ebbe bele sem gondoltam. A könnyű válasz az lenne, hogy a jogi végzettségem átka ez a látásmód; amikor a kötet szövegeinek nagyobbik részét írtam, a nappali világban még jogászként léteztem. A bonyolultabb válasz az lenne, hogy a jog mindenhol ott van, ahol viszonyrendszerekről kezdünk el beszélni, mert körülbelül ötezer éve a jogon keresztül látunk mindent magunk körül. Kivéve azokat a dolgokat, amelyeket nem tudunk a birtokunkba venni, és ezektől aztán nagyon zavarba jövünk – leginkább ezekről a találkozásokról szólnak ezek a szövegek, azaz a kilépésekről, átlépésekről, vagy épp azok lehetetlenségéről.

 

V.E.: Következő csoportként elkülöníthető a nevek motívumvilága. Szereplőidet elnevezed, illetve pontosan megnevezed – általában vezetéknév, személynév szerint. Ugyanez jellemző a helynevekre is (Egérlyuk, Kipling kávézó, Majomszurdok, Zombor-sziget, Üllő-sziget, Újváros, a Palota keleti és nyugati szárnya, Felföldi Köztársaság, stb.). Történeteid tehát pontosan beazonosíthatók szereplők és helyek koordinátái alapján. Ez segít az olvasónak a tájékozódásban. A szövegek között azonban átfedések vannak, bizonyos „bizonytalan, azaz közelebbről meg nem határozott“ tényezőknek köszönhetően. Ilyenek a szereplők foglalkozásai, az itt-ott felbukkanó állatok, a jogi ügyek, a lépcsőházak, a szellemként közlekedő öregek… Itt a szövegszerkesztés munkafolyamatára lennék kíváncsi. A konkrétumokból indultál-e ki, amik köré átfedéseket rendeztél, vagy először összeállt egy nagyjából homogén háttér, amire szereplőket, helyszíneket és epizódokat illesztettél? 

 

Sz.Z.: A fene tudja, miből indultam ki. Az első ciklus szövegeinél kevés tulajdonnevet használtam, ott ez tudatos eljárás volt, viszonylag semleges díszletekkel akartam dolgozni, ahol csak néhány fogódzó van, egy kocsma, egy szappanopera, amelyet mindenki néz, egy ital, amelyet mindenki iszik, és egy olyan sodródás, amely tulajdonképpen egy helyben állás: egy ilyen közegben feleslegessé válnak a tulajdonnevek, sőt akár sértővé. A második és a harmadik ciklus elbeszélései aztán más világok felé nyitnak, a látomásosság helyenként átadja a helyét a rögös, nevekkel terhelt józanságnak. Viszont a nevek számomra mindig az abszurd felé nyitnak, eleve az a görcsösség, ahogy a nevekkel mindent birtokba akarunk venni, abszurd. Majdnem azt is mondhatnám, minden név egy vicc.

 

V.E.: Megjelennek továbbá a beszéd, a beszédtelenség, a némaság, a nyelv, a nyelvjárás, a másság, sőt a fogyatékosság vissza-visszatérő motívumai is. Gyakran kapcsolod ezeket a szereplők gyerekkorához. Adaptálható szerinted ez a problémakör a szlovákiai magyar generációk (egyéni és kulturális) fejlődéstörténetére? (Avagy hatással van-e szerinted az ember életére, ha valaki egy lepukkant lakótelepi környezetben nő fel, etnikai kisebbségi státuszban, kétnyelvű, illetve két nyelvi regiszterű helyzetben?)

 

Sz.Z.: Biztosan hatással van. Megint erre a görcsösségre tudok hivatkozni. A kommunikáció persze fantasztikus dolog, de azért hajlamosak vagyunk túlértékelni, és ebből rengeteg bajunk van. Például a mítoszalapú gondolkodás, amelyből annyi gyűlölet származik. Érdekes látni azokat a gyerekeket, akik még nem tudnak beszélni, sokszor szinte nehéz rájuk emberként tekinteni, inkább csak olyan aranyos kis izék, könnyebben látjuk embernek, akit már leigázott a nyelv. Ez tehát azért jóval többről szól, mint a szlovákiai magyar generációk fejlődéstörténetéről, ahogy fogalmaztál. Ha ilyen nézőpont is felbukkan a novellákban, az azért lehet, mert ezt ismerem a legjobban, erről tudok írni a legjobban, nálam az elhagyhatatlan palotában élő patkányszerű lény is szlovákiai magyar, még ha nem mondja is azt, hogy „párki horcsicával”. De a mintázatok, úgy vélem, általánosak.

 

V.E.: Az „emlékezés (a gyerekkorra)“ felfogható múlt és jelen együtteseként. Célod volt-e ennek a megjelenítése? Ha az emlékezés ellenpólusának a felejtést tekintjük, felmerül a kérdés, vajon lehetséges-e felejtéssel kilépni a múlt okozta traumákból, és ezáltal tudatosan építeni egy másfajta jövőt?

 

Sz.Z.: Jó, hogy a felejtést említed, mert szerintem ezek a szövegek inkább szólnak a felejtésről, mint az emlékezésről. Van egy érdekes kultúrája a felejtésnek, ami félelmetes, mert nincs olyan kellemes bája, mint az emlékezésnek. Engem mindig jobban érdekelt a felejtés szédülete, mint az emlékezésé, mert az emlékezés sokszor eltakar fontos összefüggéseket, főként persze az álságos emlékezés, az elringató. A felejtés az abszolút egyéni szabadságot is megalapozó üresség elérésének eszköze, körülbelül a sartre-i értelemben; a felejtés tragikus, dinamikus, kaotikus.

 

V.E.: Mit jelent a történetek tartalmi lezáratlansága?

 

Sz.Z.: Éppen ezt a kaotikus valamit. Gyakran kérdezik tőlem, miért nem fejezem be „rendesen” a történeteket, de igazából nem is szoktam érteni ezt a kérdést. Egy történetet nem lehet befejezni. Ha be lehetne fejezni, nem is lenne értelme elkezdeni. A történet van, és ha van, akkor abba nem lehet beleszólni. Csak utolsó mondat van, befejezés nincs.

 

V.E.: Ami érdekes, hogy nincs meg a jó és a rossz szembenállása. Minden szereplő csupán „valamilyen“ – besorolhatatlan a jó és a rossz kategóriáiba. S az elbeszélő nem ítélkezik, egyszerűen közreadja a történetet. Ez a szenvtelen hangvétel egyszerre jogosult írói magatartás és provokatív intenció. Egyetértesz?

 

Sz.Z.: A morális kategóriákat a nyugati irodalom sosem fogja tudni meghaladni, szerintem nekem sem sikerül, de persze ez már nem a tizenkilencedik századi kritikai realizmus ideje. Valami olyasmit próbáltam ezekből a szereplőkből megmutatni, amit a hétköznapi, morális dilemmákra épülő gondolkodásunk rendesen eltakar. Erre jó szerintem a novella.

 

V.E.: A Felföld végnapjait általánosságban a titok, a misztikum, valamint bizarr, gyanús, fiktív és szimbolikus tényezők építik. Úgy gondolom, valahol itt vannak elrejtve a téged inspiráló, leginkább foglalkoztató kérdések. Meg tudnád röviden határozni, mit jelent számodra a fentiek közül például a titok?

 

Sz.Z.: Az elbeszélést, a maga feloldhatatlanságával. Ha vannak dolgok, amelyekről nem lehet beszélni – márpedig ugye vannak, és van a leküzdhetetlen kényszer is, hogy kezdjünk velük valamit –, akkor ezekről a dolgokról elbeszélni kell. Amit így elbeszélünk, azt máshogy nem lehet, körülbelül úgy, ahogy egy zeneműnél sem tudjuk elmesélni, miről szól. Az elbeszélésekről ezért aztán ugyanannyira lehetetlen bármi érdemlegeset mondani, mint magáról a titokról.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva