SzIF Online

Folyóirat-toplista 2017

Éves top10 feledés ellen

Ez a negyedik folyóirat-toplistám: az eddigi háromból az első a Librarius, a második és a harmadik a SZIFONline felületén jelent meg, úgyhogy nem most tartunk szabályalkotó órát: a játékszabályok ugyanis a korábbi évekből már javarészt adottak. Idén sem szerepel a listán olyan darab, amibe magam is írtam (ha jól követem saját tevékenységemet, ezzel a januári Jelenkor, az 2017-es első Műút és a nyári Hévíz esik ki), amit nem tudtam beszerezni, vagy amit lusta voltam elolvasni, és idén is csak saját ízléspreferenciáimért vállalhatok felelősséget.

 

Lévén ez a lista zárja egy időre folyóirat-szemlézői tevékenységemet, olyan számok is belekerültek, amik év közben kimaradtak – de vajon ki viszi el az idei szimbolikus Zelei Dávid-folyóiratdíjat? Vágjunk bele!

 

10. 2000 2016/3.

Májusban jött a hír, hogy az egyszer már elsiratott 2000 némileg átalakult szerkesztőgárdával újraindul, mégpedig rögtön öt, még 2016-ra datált számmal: közülük magam a Kultusz címet kapott harmadik részre csaptam le a legnagyobb örömmel, melynek középpontjában a magyar kutatói térbe Dávidházi Péterrel megérkezett irodalmi kultuszkutatás áll, külön figyelemmel a Petőfi-kultuszra. A tágabb kereteket Margócsy István, Bíró-Balogh Tamás és Nyáry Krisztián beszélgetése képviseli, Petőfi kultusztörténetét Margócsy remek tanulmánya mutatja be, az igazi kegyetlenséget viszont a kultusz színrevitele tartogatja: a szerkesztők ugyanis antológiaszerű válogatást adnak a Petőfi-témájú irodalomból, s szemmel láthatóan a kultusz szélsőértékeit keresik a dilettánstól az ideologikusig terjedő skálán. Bár van Juhász Ferenc- és Nagy László-vers is, személyes kedvencem a Sztálin-díjas szocreál író, Nagy Sándor novellája, mely olyan mély benyomást tett rám, hogy nem állhatom meg, hogy ne idézzek két örökbecsű mondatot belőle: „A két téeszcsé-vezető elnyugodott, és figyelő tartással hallgatták a költő beszédét, akiről, mint a legkedvesebb, leglángolóbb történelmi alakról, a csoportot is elnevezték.” És az abszolút kedvenc: „Ahogy most belegondolt abba, amit Szabó elvtárs olvasott, a buzogó szeretet forrása megfakadt benne, s kicsordult szemgolyóbisán a könny.” Hát ki ne érezné e szavak hallatán a saját szemgolyóbisán felbuzgó könny csordulását?

 

9. Korunk 2017/12

A 2017-ben 90. születésnapját ünneplő Korunk az esztéták és irodalmárok mellett a történelem iránt érdeklődők kíváncsiságát is igyekezett felkelteni: februárban az 1917-es világeseményekkel foglalkozott, decemberi számában pedig külföldi utazók szemével láttatja Magyarországot és Erdélyt. A keletről és nyugatról egyaránt érkező, rövidebb-hosszabb ideig maradó szemtanúk (van köztük arab tudós, német püspök és angol orvos is) általában nem csúcsidőszakaiban találnak az országra (a díjnyertes alighanem a tatárjárást végigközvetítő itáliai Rogerius), mégis találnak benne jót is, rosszat is: nekem a legnagyobb meglepetés, ahogy német és angol vendégek egyként dicsérik a gyorskocsi-szolgálatot, mondván, az sokkal jobb, mint a hazai. Az írások közül szokás szerint kiemelkedik Zsoldos Attiláé, de egészen érdekes életmódtörténeti adalékokkal szolgál az újkorról Kovács Kiss Gyöngy és Papp Klára írása is – görbe tükör helyett nézzünk tehát a decemberi Korunkba, ha más szemén keresztül szeretnénk látni önmagunkat!

 

8. Korall 2017/67

Első nyári folyóiratszemlémben a Korall 2016-ra datált, Szexuális másság és kirekesztés névre hallgató számával foglalkoztam, a monotónia elkerülése végett ugyanakkor lemondtam arról, hogy a következő részben ugyane folyóirat következő számával gyilkoljam az irodalom után vágyódó olvasót. Pedig a manapság rendkívül divatos (kulturális/kollektív/történelmi) emlékezetkutatás egy Renan által is kiemelt kulcsfogalmára koncentráló A felejtés mintázatai az év egyik legnagyszerűbb történeti folyóiratszáma: nemcsak a „nagy nevek” (Gyáni Gábor, Kövér György) tesznek ki magukért (sőt, Gyáninak idén szerintem nem ez a legjobb tanulmánya), hanem például a nyitótanulmányt jegyző, kevésbé ismert, de egyszerre olvasmányos és gondolatgazdag Keszei András is. Szerencsére ráadásul az igen extenzív kritikablokk sem adja alább: Veress Dániel K. Horváth Zsolt-recenziója kapcsán például az olvasó ujjai akaratlanul is csettintésre mozdulnak!   

 

7. Látó 2017/3

Márciusban még nyenyeregtem, hogy bizonyos folyóiratok nem jelentkeztek Arany-különszámmal Nagyszalonta Homéroszának 200. szülinapjára, az év folyamán aztán azonban rendre-sorra mindenki felült az Arany-vonatra az Alföldtől a Jelenkoron át a Hitelig. Az én kedvencem mégis egy a szülinapi partira pontosan érkező vendég: a marosvásárhelyi Látó márciusi számának fondantbevonatát Demény Péter Arany-szótára, piskótatésztáját Spiró Arany-esszéje, trüffelkrémjét Láng Zsolt Arany-feltámasztása adja – az Ágnes asszonyt ábrázoló marcipánfigurát Márton László Arany-álma teszi fel a tortára, a tüzijátékról pedig KAF Arany-parafrázisa (A nyelszi bárdolatlanok) gondoskodik. Boldog szülit, Jankó!

 

6. Tiszatáj 2017/2

Több remek projekttel is jelentkezett a Tiszatáj idén (márciusi, külhoni Arany-recepcióval foglalkozó szám mellett tetszett a nyári, XVIII. századi francia emlékiratokat középpontba állító dupla is), közülük azonban hajszállal kiemelkedett a februári, mert benne az irodalmi és tudományos részek egyformán eseményszámba mentek. A szépirodalmi szenzációt a Krusovszky-Lanczkor-páros Ashbery-nagyversfordítása adja (én nagyjából innen számítom az azóta elhunyt amerikai szerző fokozódó jelenlétét a magyar verspiacon), amit a szegedi lap szerkesztői példamutatóan bástyáztak körül a Tiszatáj-identitásban jelentős szerepet kapó délszláv szerzők írásaival – Ashberyről a szlovén Aleš Debeljak, a nemrég elhunyt Debeljakról pedig a macedón Delimir Rešicki ír. A tudományos szekció a kultúrtechnikák köré szerveződik: az ezúttal kellően didaktikus bevezetőt Keresztes Balázs és Smid Róbert jegyzi, a legizgalmasabb írásokat pedig Bernhard Siegert és Joseph Vogl szállítja – s ha a print szám öt tanulmánya nem lenne elég, az online felületen Siegerttől azt is megtudhatjuk, milyen szimbolikus jelentései vannak egy olyan parlagi és költőietlen tevékenységnek, mint egy ajtó becsukása. Nem is mondhatunk mást: lekilincselő!      

 

5.Helikon 2017/2

A mindig kiváló Helikon eleddig két, 2017-re datált számmal lepett meg minket, engem pedig különösen a Hálózatelmélet és irodalomtudomány alcímmel megjelent második szám nyűgözött le, melynek két alappillére Németh Zoltán és Franco Moretti: előbbi a szerkesztés mellett a roppant szépen felépített bevezetőt és a legbővebb könyvismertetőt jegyzi, utóbbi két mesteri tanulmányát pedig leghíresebb kötetének (Gráfok, térképek, fák), és az arra reagáló readernek a recenziója egészíti ki – alighanem nem kis részben a másik szerkesztő, a Moretti-tanítvány Vásári Melinda igyekezetének köszönhetően, aki az egyik szöveg fordítója is. Az általában háromkönyves mintára alapozott hasraütésszerű állítások (pl. „a magyar irodalom líraközpontú” „az idei irodalmi divat a disztópia”) fő ellenségeként, a kvantitatív irodalomtudomány kedvelőjeként nagy örömmel töltött el a Marvel-univerzumtól Shakespeare-ig ívelő kutatásláncolat, még ha a módszer – az összes többi módszerhez hasonlóan – mindenre nem is alkalmas: ennél már csak azt nagyobb öröm látni, mennyire fontos láncszeme a tudományágnak a diskurzusalapító Barabási Albert-László.

 

4. Hévíz 2017/4-5

Ahogy utolsóelőtti folyóiratszemlémben fogalmaztam, az idei Hévíz-dupla nem azzal vett meg idén, amivel tavaly: akkor az esszék és a Nádas-interjú bilincselt le, most ugyanakkor bőszen lubickoltam a szorosabban vett szépirodalmi szekcióban is: a nagykutyák (Darvasi, Térey, Szvoren) mellett versben Varga László Edgár szürreáliája (már a címe is sokatmondóan Upside Down: horthy miklós hátán ül egy nagy fekete mén), prózában Halász Rita váratlan fordulatot vevő Triptichonja, paródiában pedig Bödőcs Tibor Esterházy-agymenése viszi a pálmát. Örök szerelmeim közül a Hajószakácsban Váncsa István világít rá, miért van szükség előételre (hogy elhessegessük a főzést zavaró ún. vendégeket), a mindig erős interjúrovatban pedig Szederkényi Olga Takács Ferenccel és Jászberényi Sándorral beszélget Hemingwayről. Nem állom meg, hogy ide ne másoljam utóbbi beszélgetés utolsó mondatait:  „Ön szerint hova utazna ma tudósítani Hemingway?” „A kurd kantonokba, Észak-Szíriába. Azért, mert sok ott a szép fegyveres nő, inni is lehet, amiért pedig harcolnak, az nemes és tragikus egyszerre. Hemingway rajongana a kurd elvtársakért. Amikor kint voltam, konkrétan vártam, hogy felbukkanjon a tábortűz mellett az alakja.”    

 

3. Jelenkor 2017/7-8.

A Jelenkor nyári duplája már évek óta nyaralásaim megédesítője: kulcsszavai ezúttal vallomás, Balassa és prózafordulat – s bár beszélhetnék a tematikus középpontot képző, évtizedes Balassa-munkaszeminárium most előkotort anyagairól, vagy a Mester kedves szerzőinek, Nádasnak és Krasznahorkainak alapos (mi több, Györffy Miklós és Sipos Balázs révén néhol ellentétes előjelű, páros) olvasatairól, a három legjobb anyagot (Takáts József nálam az év kritikájának választott Kukorelly-recenziója mellett) Jonathan Franzen Gaddis-esszéjében (melynek fő kérdése: érdem-e, ha egy szöveg nehéz?), az NDK-ból nyugatra toloncolt (pontosabban a keleti édenbe vissza nem engedett) Wolf Biermann önéletrajz-részletében (melyet Szijj Ferenc fordított és kommentált röviden), és Tompa Andrea Omerta-werkesszéjében látom – mindhárom nagyon személyes, mindhárom másról vall, és mindhárom letehetetlen – és akkor még a prózát (Térey, Darvasi, Oravecz…) a verset (Vörös, Kukorelly, Mohácsi), és a kritikát (Lapis a Térey-összesről, Kiss Georgina Peerről, Radnóti Nádasról…) alig érintettük…  

 

2. Műút 2017/62

A tavalyi győztes Műút idén is kiemelkedően jó számokat hozott ki, s közülük is kimagaslik a rendhagyó módon kizárólag kritikákat tartalmazó „Nádas-szám”, melynek tíz szövege közül öt is az idén 75 éves író műveivel foglalkozik: négy nagyesszé a Világló részletekkel (köztük Sipos Balázsé versenyre kel Radics Viktória 150.000 karakteres Párhuzamos történetekről írt Holmi-kritikájával), egy rövidebb, de kifejezetten bátor és problémacentrikus (Pogány Eszteré) írás pedig Az élet sójával – a számot ráadásul a szerző fotói teszik teljessé. De ez persze még nem minden: a kritikai színtéren sokáig hallgató Keresztesi József most úgy igazán visszatér Tompa Andrea Omertáját elemezve, Havasréti József Király István naplóját olvassa, Balogh Gergő Karinthy összegyűjtött versei kapcsán elmélkedik, dicsér és dohog, Csehy Zoltán pedig ezúttal Korpa Tamás Inszomniáján bizonyítja, nemcsak invenciózus fordító és költő, de éles szemű lírakritikus is. Kritikusoknak kötelező!

 

1. Prae 2017/1

A hosszú évek óta minimális pénzből is egyenletesen magas színvonalú lapszámokat előállító Prae megítélésem szerint idén szintet lépett: a mindig erős tudományos rovat mellett sokat javult az eleddig igencsak lapos szépirodalmi rész is, ezt pedig hátborzongatóan jó vizuállal sikerült megfejelni Bihary Eszter révén: a 2017/1-es szám gondolatgazdag, rétegzett és gyönyörű borítója kétségkívül a legszebb folyóiratfedél idén. De a belbecs sem kókadozik a külcsín mellett: a téma a költészetről való beszéd egyik idei slágertémája, az antropocén, s a kétségtelenül neves külhoni szerzőkhöz (Bruno Latour, Eva Horn) abszolút felzárkóznak magyar kollégáik is: Nemes Z. Márió a kortárs költészet poszt-antopocén viszonyait vizsgálva lehengerlő szélességű, gyakorlatilag a nyomdába adás pillatanáig updatelt seregszemlét tart, Sepsi László film és posztapokalipszis viszonyait vizsgálja érdekfeszítően, Keresztes Balázs pedig az év tán legjobb tanulmányában olvassa Cormac McCarthy Az útját – ha az apokalipszison túl kiírt NKA-pályázat hiányait nem is pótolhatja, idén a Prae-é a szimbolikus Zelei Dávid-folyóiratdíj!

  


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva