SzIF Online

A valóságot nem lehet megírni

Sas Ágnes tudósítása a FISZ szegedi konferenciájáról és minifesztjéről

I want to tell you something. / Who am I? / Who is Slobodan Tišma? / Slobodan Tišma is Kaspar Hauser of Serbian literature. / In fact, I do not know who I am. / I do not know where I am from, either. / I am a man of the street; one twilight day I found myself in the Paul Street. / I am completely illiterate. / I am almost uneducated. / In my life, I have read only ten books. / My favorite book, my bible is Palle alone in the World by Danish writer Jens Sigsgaard

 

Február 8-án, csütörtökön két szegedi helyszín adott otthont a FISZ Élőlánc - fiatal vajdasági irodalom és a (délszláv) háború című rendezvényének. A Szegedi Tudományegyetem bölcsészkarának konferenciatermében délután egy órakor kezdődött a tudományos minikonferencia, amit szerzői beszélgetések követtek, majd az esti órákban a program a Grand Caféban folytatódott Slobodan Tišma Bernardi szobája című könyvének bemutatójával és filmvetítéssel.

 

A programsorozat főszereplői – a címnek megfelelően – a fiatal vajdasági szerzők és műveik voltak: Bencsik Orsolya két könyve, az Akció van! és a Több élet, Danyi Zoltán A dögeltakarító, Orcsik Roland Fantomkommandó, Benedek Miklós Mintha emberekből állna, Kollár Árpád Nem Szarajevóban, Sirbik Attila St. Euphemia és Terék Anna Halott nők című alkotásai.

 

Legelőször Deczki Sarolta irodalomtörténész olvasta fel Nehogy irodalom legyen ez is című előadását. A címet Danyi Zoltán egy interjúban elhangzott mondata ihlette, és ugyancsak Danyi nyilatkozta az előadás egy másik idézett mondatát, miszerint: „Nem árulás-e, ha megpróbálom a zsigeri élményeimet domesztikálni?” Deczki ezt a problémakört körüljárva elmélkedett az irodalom megmutató szerepéről, megjegyezve, hogy az irodalmat azért is nevezik élettudománynak, mert az olvasó olyan tapasztalatokat szerezhet, amelyekre a valós életében nem lehetne lehetősége. Szóba került az egyre népszerűbb szegénységirodalom terminusa (ideértve a háborús és traumaregényeket is). Az előadó kifejtette, hogy az ilyen írások nemcsak a szerző, hanem a kritikus számára is komoly kérdést jelentenek, hiszen a személyes élmény mindenképpen empatikus szerepbe helyezi az olvasót, így a mű kritikai fogadtatása problematikussá válik.

 

Patócs László elemzése a határ elválasztó szerepével szembehelyezkedve a művekben megnyilvánuló együvé tartozás motívumát tárgyalta. A háborús kontextus kijelöli az én, a mi és az ellenség szerepét, ahogyan a közös tapasztalat is erősíti az összetartozást. Sirbik Attila regényében két összetartozó jelenet mutatja meg a háború bevonódását a legszemélyesebb terekbe; békeidőben az elbeszélő édesapja az erdőben rituális kapcsolatot kezdeményez rejtvényújságokból kivágott aktfotókkal, értelmetlen cselekvése humoros és következmények nélküli. Később az erdőben háborús kontextusban játszódik le rituálé a katonák között, amelynek értelmetlensége már a háború borzalmait jelöli. Orcsik Roland regényében a háború a margón kívül, leggyakrabban utalásszintű fenyegetettségben jelenik meg. Ahogyan Sirbik regényében az erdő, Orcsikéban a hang az összefűző momentum, amely kapcsolatot teremt a szereplők között. A főhős, Spenót, majd később a barátja, Lópata is érzékelik azt a különleges hangot, ami mintha a zsigereikből szólalt volna meg. A háború vákuumában a hallás és a szaglás válnak az érzékelés síkjaivá, a kibontakozó vegyes család története pedig az együvé tartozás két oldalát mutatja meg; amíg a korosztályon belüli összetartozás létszükséglet, a család összetartozása teher és nehézségeket szül.

 

Losoncz Kelemen Emese Tiszta lappal indulni című dolgozatában Danyi Zoltán A dögeltakarító című prózájával foglalkozott, melyet a háborús elbeszélhetetlenség, feldolgozhatatlanság regényének nevezett. Bár a narráció egyes szám harmadik személyű, a szöveg mégis énelbeszélés benyomását kelti, a narrátor többszöri nekifutása a történtek elbeszélésére, a zavaros, ámde rendezett körmondatok, és a környezet reakcióinak hiánya kétessé teszik, hogy a cselekményből mennyi valós, és mennyi a feldolgozatlanság következménye. Traumatikus élményét követően a főhős bélproblémáktól kezd el szenvedni, ezek háborús emlékeivel párhuzamosan vonják ki a társadalomból. A szemében Amerika jelenti az álomvilágot, de csak Berlinig jut. Füzetekbe írja le történeteit, szimbolikusan a fehér füzet jelentené a feldolgozás lehetőségét, azonban olyat sehol sem talál a boltokban. „A háborúról csak zavarosan lehet beszélni, pontatlanul lehet róla beszámolni, de leírni, megírni, végképp nem lehet” – zárta le előadását Losoncz Kelemen Emese, majd Mészáros Márton vette át a szót, aki Kollár Árpád Nem Szarajevóban című kötetéről értekezett.

 

A Nem Szarajevóban című kötetben Szarajevó ostroma nem jelenik meg, csupán nyomot hagy, a válságot az általa kiváltott devianciában érzékelteti. Ennek jellegzetes motívuma a nyilvános szexualitás; a megélt krízisek után a szarajevóiak megtehetnek olyan dolgokat, amelyek a normál társadalom szemében elfogadhatatlanok lennének. Szarajevóinak lenni privilégiummá válik, a kívülállók csak a megfigyelő szerepébe kerülhetnek. Mészáros Sigmund Freud Kísérteties című esszéjét említi, melyben az elbeszélő folyamatosan visszatalál a vöröslámpás negyedbe. A tudattalan voyeurizmus jelöli az elfojtott vágyakat, amelyekhez „akaratlanul is visszatértünk” (ez az egyik költemény sora). A lírai én vágyik arra, hogy következmények nélkül szarajevói lehessen. A város bemutatása az elmének azt a mechanizmusát jelöli, amellyel a számára traumatikus eseményeket igyekszik elhárítani, a katasztrófaturista pedig a válság nyomai helyett a devianciába botlik.

 

Az SZTE BTK doktorandusza, Ternovácz Dániel Terék Anna Halott nők és Benedek Miklós Mintha emberekből állna című köteteit tárgyalta. A háborús kontextusban megjelenik az instabilitás, az átalakuló társadalom, az elvándorlás okozta üresség, a lezáratlan múlt. Terék Anna verseiben mindössze egy vers tárgyalja az intervenciót, érzékeltetve a történtek feldolgozhatatlanságát. A nők monológjaiban a házasság ugyanolyan lezárt képzet, mint az ostromlott Szarajevó. A halott nő ellentéte nem a halott férfi, hanem az élő nő. Benedek Miklós versnovelláiban egy térség történésein halad keresztül családtörténet formájában, a NATO intervenció a felvázolt álmitológiába kúszik be. Csorba Béla szerint a bombázások érintették a közösséget első kollektív tapasztalatként, „véget vetve a képregényháborúnak”.

 

Már abból kifolyólag is, hogy a konferencia Szegeden került megrendezésre, ahol a bombázások előtti repülőgépzaj aktívan él a helyiek emlékezetében, szükséges volt a két blokk között kibontakozó beszélgetés, melyben a közönség soraiból többen beszámoltak a személyes tapasztalataikról a délszláv háború idejéből. Felmerült a trauma fogalmának tág mivolta; hogy semmiképpen sem számít egyenlő traumának a szekunder tapasztalat és a személyes találkozás a háború szörnyűségeivel, és hogy a kettőre érdemes lenne külön fogalmat találni. Gyakori feldolgozási módnak tekinthető, hogy háborús élményeik után sokan írni kezdenek; arról, hogy az igazán jó művek többsége frissiben, a feldolgozatlanság jegyeivel, vagy később, az élmények lecsiszolódását követően születnek, aktív vita bontakozott ki. Szerbhorváth György a közönség soraiban ülve példának hozta fel, hogy nemrég hallott arról, hogy Salinger a második világháború idején írta a Zabhegyező jelentős részét, véleménye szerint a szöveg erejében szerepet játszhattak a tapasztalatok anélkül, hogy megpróbált volna direkt módon a háborúról szólni. Szóba került a Deczki Sarolta által tematizált háborús irodalom; kétségtelen, hogy pl. a világháborút feldolgozó történeteket a mai napig aktív érdeklődés övezi, igaz, a szerzők többsége mostanra (időbeli távolságok miatt) már nem primer tapasztalatokat dolgoz fel.

 

A második felvonás a tudományos szemszög kontrasztjaként a tárgyalt művek szerzőivel foglalkozott. Szántai Márk, az SZTE BTK hallgatója beszélgetett Bencsik Orsolya, Danyi Zoltán, Orcsik Roland és Sirbik Attila prózaírókkal, legelőször a traumairodalom és a generációs irodalom terminusairól kérdezve őket. A szerzők egyetértettek abban, hogy írás közben nem foglalkoztatta őket a besorolás, Bencsik Orsolya megjegyezte, hogy alapvetően senki se kategóriákban ír. Danyi Zoltán elmondása szerint menekült attól, amiről szól a mű, de az irodalom „valahol ott kezdődik, hogy egy kicsit belehal a szerző”. Később kifejtette, hogy a valóságot nem lehet megírni, mert onnantól kezdve, hogy valamit beemel, az már történet lesz, és nem a valóság. A vajdasági irodalom mint fogalom elhelyezése bonyolultabb kérdés volt (tudniillik, a vajdasági szerzők többsége már elhagyta a térséget). Bencsik Orsolya migránsirodalomnak nevezte a vajdasági irodalmat, Orcsik Roland szerint pedig a generációjuk egy megszűnéssel szembesítő Vajdaságot kapott, amelynek annyiféle identitása lehetséges, ahányféle szerző artikulálja, például az a fajta Vajdaság, amiről írt, csak benne létezik. Sirbik Attila elárulta, hogy az írói építkezés nála nem tudatosan indult; prekoncepció nélküli történeteket kezdett el írni. Ehhez csatlakozva Orcsik Roland is elmondta, hogy eredetileg novellákon dolgozott, és tartott is a hosszabb prózában való tapasztalat hiányától. Bencsik Orsolyánál a többféle nézőpont elsősorban a gondolkodásmódjából fakadt, mivel a világot is szempontgazdagon szereti szemlélni. Danyi Zoltán és Orcsik Roland között kisebb vita bontakozott ki Ivo Andrić híres, Híd a Drinán című regénye kapcsán. Amíg Orcsik sztereotipnak gondolta a gyűlölet ábrázolását, Danyi véleménye szerint a háborús erőszakhoz erős magma kell. Ismét szóba kerültek a témaválasztás morális dilemmái; Orcsik szerint könnyen vissza lehet élni a háborúval, és giccsbe fordulhat, ahol a borzalom etikátlansága a pornográfiáéval egyenértékű. „A huszonegyedik század irodalmának egy megoldatlan kérdése van; a művészet vagy giccs, vagy avantgárd” – mondta, amit a közönség részéről hangos nevetés, majd taps követett.

 

Terék Annával, Benedek Miklóssal és Kollár Árpáddal – a lírikus szerzőkkel – Fehér Dorottya beszélgetett, aki személyes tapasztalatokkal indította el a diskurzust. Új – és kívülállóként elsőre különös – fogalomként úszott be a háborús nosztalgia; Terék Anna iskolapszichológusként a sajátjánál sokkal rosszabb gyerekkorokkal is találkozott, például náluk annak idején minden gyerek örült az iskolai szüneteknek. „Nem lehet valami vagy csak szép, vagy csak csúnya” – mondta, hozzátéve, hogy láttak félelmet, és ugyanúgy voltak borzalmas pillanatok és vicces pillanatok is. Egy ilyen volt, amikor a devalválódó pénz miatt az apja egy csomó szegfűszeget vásárolt, mivel a megkeresett pénzt gyorsan el kellett költeni valamire. Hasonló dolgokról számolt be Kollár Árpád is, akinek egy barátja a mai napig emlékszik rá, hogy kiszámolták az apja fizetését; összesen száztizenkét darab tojást ért. Fehér Dorottya ezután Danyi egyik mondatát idézte, miszerint a háború nem akkor ér véget, amikor abbahagyják az erőszakot, hanem amikor eltemetik a halottakat és megbocsátanak a gyilkosoknak, majd megkérdezte, hogy mennyire tartják nyitottnak a Vajdaságot a kibeszélésre. Benedek Miklós szerint az, hogy a háború feltűnt az irodalomban, már a kibeszélés része. Kollár Árpád korábban már említette, hogy utólag jött rá, hogy a háború alatt mennyi feszültség kimondatlan maradt saját családján belül, a különböző családi és rokoni ágak között. Szerinte a vajdasági szerzők abszurd tapasztalatai jó táptalajt jelentenek az írásnak, de a kibeszélésben, és abban, hogy lehet tenni valamit, nem igazán hisz.

 

Slobodan Tišma Bernardi szobája című könyvének bemutatója már a Grand Caféban volt. Legelőször a szerző mindenkinek személyesen adott egy nyomtatott lapot, amelyen a következő szöveg állt:

 

„I want to tell you something.

Who am I?

Who is Slobodan Tišma?

Slobodan Tišma is Kaspar Hauser of Serbian literature.

In fact, I do not know who I am.

I do not know where I am from, either.

I am a man of the street; one twilight day I found myself in the Paul Street.

I am completely illiterate.

I am almost uneducated.

In my life, I have read only ten books.

My favorite book, my bible is Palle alone in the World by Danish writer Jens Sigsgaard.”

 

(fordítás: Szeretnék mondani valamit. Ki vagyok? Ki Slobodan Tišma? Slobodan Tišma a szerb irodalom Kaspar Hausere. Igazából nem tudom, hogy ki vagyok. Azt se tudom, hogy honnan jöttem. Az utca embere vagyok, és egy szürke napon a Pál utcában találtam magamat. Teljesen műveletlen vagyok. Majdnem teljesen képzetlen vagyok. Életemben összesen tíz könyvet olvastam. A kedvenc könyvem, a bibliám a Palkó egyedül a világon Jens Sigsgaard dán írótól.)

 

Tišma 2012-ben nyerte el a szerb irodalomban legrangosabb kitüntetésnek számító NIN-díjat a Bernardi szobájáért, amelyet Orcsik Roland fordításában jelentetett meg magyarul a FISZ és a Jelenkor. Egyébként költőként, rockzenészként és performanszművészként is ismert, de – mint ahogyan az a beszélgetésből is kiderült –, mindig az írást tartotta az igazi szenvedélyének. A beszélgetés szerb nyelven zajlott, Orcsik Roland és Rajsli Emese tolmácsolásával, akik felváltva fordítottak és kérdeztek. Sajnos a hosszú, szerb nyelvű válaszok sok üresjáratot szültek, ahol a nyelvet nem beszélő közönség figyelme könnyen elkalandozhatott, talán célszerűbb lett volna a beszélgetést angol nyelven szervezni. Fény derült arra, hogy Tišma elolvasott könyvei között szerepel Heidegger munkássága, ahogyan Krasznahorkai is, illetve, hogy a Bernardi szobája sok tekintetben a szerb társadalom allegóriája, és hogy állítólag a NIN-díjat a regény végén szereplő Stara Planina miatt kaphatta meg, amellyel egyértelművé vált a zsűri számára, hogy a prózája „valódi szerb témáról szóló szerb regény”.

 

Az este Tolnai Szabolcs Minotaurusz című filmjével, majd a Yugo Boss koncertjével zárult. Habár a közönség sorai végig foghíjasak voltak, egyik programrésznél sem lehetett csökkent érdeklődést tapasztalni, sőt – egy csütörtöki rendezvénytől nem váratlanul – mintha a késői órákban lettünk volna a legtöbben. Végig jellemző volt a jó hangulat, a szervezés olajozottan működött, és a programrészek közötti szünetek elég időt biztosítottak a befogadóképesség megújítására. A téma, ami talán egy magyar nagyvárosnak sem képezi annyira szerves részét, mint Szegednek, és a megnyilvánuló perspektívák sokoldalúsága érdemessé tette a rendezvényt az érdeklődésre.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva