SzIF Online

Lanczkor Gábor naplói

Pár éve még így írtam, és őszintén gondoltam: a falum; ezt ma már nem merem leírni. A felső középosztálybeli nyaralótulajdonosok a megmaradt helyieket lenézik, utálják, alkoholistának becézik, akik még kiszolgáló személyzetnek is elégtelenek. Tegnap éjjel azt álmodtam, hogy a murvás közben sorban állnak a házamig a holtak, közöttük az elszármazott holtak is; három-négyszáz ember.

 

(Békefi Dóra felvétele)

 

Lanczkor Gábor 1981-ben született Székesfehérváron. József Attila-díjas költő, író, műfordító. Legújabb könyve Tájsebzett színház címmel látott napvilágot a Tiszatáj Könyvek gondozásában.

 

 

Egy hónap után haza. Vastag bundát növesztettek a szomszéd macskák.

 

Egyetlen megsötétedett sárgarózsa-bimbó megmaradt a mérgeszöld levelű bokron. Olyan, mint egy hagyma; virághagyma, vagy apró, foszlott héjú vöröshagyma.

 

Fát vágok alkonyatkor, amikor visszhangos lövés dördül a Tói-hegy felől. Várom a következőt, fülelek, leeresztve a fejszét.

 

Ami nekem Európában egyedül Palermóban és Nápolyban sikerült: ülni az utcán, és pusztán csak figyelni egy szerves utcarészletet, mely úgy történelmi, hogy a tizenkilencedik századi falazaton kívül semmi történelmi nincsen benne; figyelni, legfeljebb megfigyelni, nem minősíteni.

 

Hétköznapok eksztázisa. „A reggeli csúcsidőben, 8:30-kor Délnyugat-Londonban, a wimbledoni állomásnál néhány utas teljes pánikban, az ajtókat felfeszítve, a sínek közé rohanva menekült a vonatról, mert egy férfi hangosan olvasott fel a Bibliából. Többek között olyanokat idézett, hogy „a halál nem a vég”, amitől a Shepperton és London Waterloo között közlekedő vonat utasainak egy része menekülőre fogta. Az incidens miatt késő délutánig nem állt helyre a közlekedés. Az egyik utas azt mesélte, hogy valaki meg is kérte a férfit, hogy hagyja abba a mantrázást, mert ezzel megijeszti a többi utast, amire a férfi elcsendesedett, és leszegett fejjel állt tovább. Senki sem sérült meg, és senkit sem tartóztattak le.”

 

Ferenc pápa bevezette a kommunikációs bűn terminusát.

 

Bozzaiban, anyáméknál. Az ágbogakkal szabdalt alkonyi pirosságot bámulom a régi szobám ablaka mögül, és ahogy egy delfin vagy egy denevér érezhet meg maga előtt valamely létező kiterjedést, úgy képződik meg bennem az egykori tartományi főváros, Savaria képe az Alpok síksággá omló redőiben.

 

Szenteste délutánján karácsonyi ünnepséget tartunk a balatonhenyei templomban. Az atya Lukács evangéliuma nyomán arról beszél, hogy Máriának volt választása, amikor megjelent előtte a hírhozó angyal.

 

*

Pasolini 1968-as dokumentumfilmje, Jegyzetek egy Indiáról szóló filmhez. A film egyetemes vonatkozásban is a nyugati szociális művészet egyik látványos kudarca. Indiában nemcsak Krisztusnak, Marxnak sincsen jelentékeny hatálya. Zseniális a jelenet, amikor Bombayben, a Gateway of Indiánál a rendező felszólítására az egyik városi elöljáróság érinthetetleneket keres a tömegben; keres és talál.

 

Szilveszter napján fönn vagyok a szőlőhegyen; fűtök, fát vágok, tűzifát hordok be a házba. A völgy túloldalán az erdő háromszögében is elolvadt a hó. A káposztáskerteket szegélyező bozótosban láthatósági mellényes alakok nagy robajjal vadat hajtanak.

 

Sokat lehet tanulni a rendszeres favágásból. A holttá mumifikálódott eleven rostok természetéről. A gravitációról és a fejszében összpontosuló erőről, mely mintha az enyém volna, és mégsem egészen az enyém. És közvetve a fényről, ami felé a magoncok hajtanak.

 

Van egy tiszafa a kertünkben, és agyon van karistolva a törzse, mert a macskák rajta edzik a karmukat.

 

A régi henyeiek java része eltávozott a faluból az elmúlt félszáz évben. Az újak, a bebírók, értelmiségiek, akik a nyolcvanas években jöttek, még hajlandóak voltak felújítani a görögös szépségű régi házakat; a mostanság érkezők egyszerűen csak lebontatják őket, és a Svábhegyre való villákat építenek a helyükre. Pár éve még így írtam, és őszintén gondoltam: a falum; ezt ma már nem merem leírni. A felső középosztálybeli nyaralótulajdonosok a megmaradt helyieket lenézik, utálják, alkoholistának becézik, akik még kiszolgáló személyzetnek is elégtelenek. Tegnap éjjel azt álmodtam, hogy a murvás közben sorban állnak a házamig a holtak, közöttük az elszármazott holtak is; három-négyszáz ember.

 

Január elején tavaszias meleg. A fűben ülök a bográcsállvány mellett.

 

A Kornyi-tónál. A Fekete-hegy tetején moccanatlan ködsapka; esőfelhők és mikronnyi esőcseppek a szélben. Szombathely, Budapest, Szeged, és most Balatonhenye: még soha nem költöztem sehova vissza. A nádas tóban most sok víz van; négy éve szilveszterkor teljesen ki volt száradva, egyetlen sáros tócsa maradt csak a közepén.

 

*

Latinovits versmondása: Eszmélet. Dől a borszag a fekete-fehér filmfelvételből. A versmondó a versmondás közben is beleszív a képkivágásba folyamatosan belefüstölgő cigibe. Az egésznek afféle hitele van, mint egy nagy vers rímeinek. Mai kontextusban teljességgel elképzelhetetlen ez az egész.

 

Hosszú séta; egyedül, északnak. A buzgó tizenkilencedik században majdnem egészében kiirtották a sűrű erdőséget a völgy mélyén. Apró jéglabdacsok a fölhagyott, elvadulóban lévő legelő sárgás fűszálai között.  A hamuházi erdőn megismerem a mágikus helyet, ahol Kriszti egyszer megszoptatta Lulut. Hazafelé egy mészköves víznyelő mellett megyek el, Kriszti itt is megszoptatta egyszer Lulut.

 

Kijött a nyomdából a drámakötetem (Tájsebzett Színház). Próbálom befejezni a negyedik mesekönyvemet (munkacím: Gúfó, a nyolcvankilencedik). Aztán se színházzal, se gyerekirodalommal nem akarok többé foglalkozni.

 

Ahogy egy bükk növi el olvashatatlanná a kérgébe vésett betűket. A szív, a szivecske, annak is csak a teteje maradt kivehető.

 

Másfél nap Budapesten, egyedül. Józanító tapasztalat, hogy a szűkebb családon kívül alig egy-két emberhez maradt személyes közöm.

 

Hosszú séta a behavazott Salgótarjáni úti zsidótemetőben. A józsefvárosi pályaudvar hátsó fertályánál áll meg a villamos; egyedül szállok le róla. Csöngetni kell a várkapura emlékeztető bejáratnál. Az őr bizalmatlan (csak csoportok látogathatnák a sírkertet), de végül is beenged. A beszakadt tetejű, kitakarított ravatalozó belülről olyan, akár egy ókori (és akkor nyilván nem-zsidó) szentélyrom. A lábnyomok a hóban: mind az enyémek. A temetőfal mellett sorokozó kriptákban nyugszanak az új város, Budapest vagyonos alapítóatyái. Sok mauzóleum összedűlőfélben; egy-kettő már össze is dőlt. Támasztékok és állványok itt is, ott is. A temető közepében a borostyánnal benőtt ösvények és szapora, fiatal akácok között ezernyi barnás sírkő. Esik a hó. Ropog a hó a talpam alatt. A gettó halottjai is ide kerültek át az ostrom után. A bárók restaurálásra váró, magyar feliratú kriptái és a szegények olvashatatlanná kopott héber betűi között vannak itt polgári márványoszlopok is gótbetűs-német, és kétnyelvű, héber-magyar feliratokkal. A két remekművű, fekete gránitból készült síremlék (a Sváb- és a Bródy-, mindkettő Lajta Béla munkája) úgy hatnak rám, mintha kőbe vésett himnuszszövegek volnának a folyó mély iszapjából. Ez a város itt a holtaké.

 

Mint az anyaméh a kétszer-születettekre: visszazárul rám a Káli-burok. Csúszós, krémes sár a vastag, fagyott mogyoróavar alatt.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva