SzIF Online

Neszlár Sándor: Terepszemle 4.

A szikláról lefelé menet, azon gondolkoztam, hogy vajon a Herceg milyen állat lenne, de először – ahogy a flamingókat újból megpillantottam – a nővére jutott eszembe, hogy ő csakis flamingó lehetne. Flamma, a flamingó, ez neki is tetszett volna, elmosolyodtam, végre nem dühösen, kétségbeesetten vagy reménytelenül gondoltam rá. Pedig hetekig mindenfelé kerestem, persze hiába, ahogy az ilyenkor lenni szokott minden sarkon, minden üzletben, minden tömegközlekedési eszközön őt fedeztem fel.

 

Április

 

Amíg a piros lámpánál álltam felnéztem a Keleti pályaudvar homlokzatára, az óra 11:35-öt mutatott, sütött a nap, meleg volt, elég volt már egy rövid ujjú felső is. Lassan váltott zöldre a lámpa, az emberek már türelmetlenül mocorogtak, csak én nem siettem.

 

Elindultam a 79-es trolibusz megállója felé, pontosabban abba az irányba, ahol sejtettem, mert igazából nem tudtam merre van. A sétálóutcán galambok repültek felém, alig hessegettem el őket. Milyen hamar elfelejtem ezt is – gondoltam.

 

Néhány perc keresgélés után, miután csak a 78-asét találtam, ahol már indulásra készen várakozott egy troli, odaléptem egy férfihoz, és megkérdeztem tőle, hogy honnan indul a 79-es. „Az állatkertbe?” – kérdezett vissza. „Igen!” – feleltem. „Az hétvégén nem jár!” – válaszolta. „Akkor hogyan jutok el oda a legegyszerűbben?” – kérdeztem tanácstalanul. „A legegyszerűbb, ha velem jön egy megállót” – mondta, mire értetlenül néztem rá. „Én vagyok a sofőr” – mosolyodott el. „Jön egy megállót, aztán átszáll a 74-es trolira, és azzal elmegy a Bethesda utcáig.” „Köszönöm, ez mikor indul?” – kérdeztem végül. „Azt hiszem most” – felelte nevetve.

 

A legtöbb ülés már foglalt volt, de mégsem indultunk, mintha csak arra vártunk volna, hogy megteljen a busz. Kinéztem az ablakon, már el is felejtettem, hogy melyik utcánál kell majd leszállnom. Az ablakra egy plakát volt felragasztva, A SZUPERHŐSÖK INGYEN DOLGOZNAK, MI EZT NEM VÁRJUK EL!, egy hirdetés volt, trolivezetőket kerestek. Megszólalt a csengő, de mielőtt tényleg elindultunk volna, megvártunk egy férfit, aki integetve futott a trolibusz felé.

 

A sofőr, az első megállónál, külön kiszólt a fülkéjéből, mutatta is, hogy vissza kell majd sétálnom kicsit, és kétszer is elismételte az utca nevét, Bethesda, ahol majd le kell szállnom.

 

Egyre jobban sütött a nap, élveztem a meleget, a megállót is hamar megtaláltam, néhányan várakoztak is ott. Az egyik kapunk már messziről látszott a kifüggesztett közlemény, TISZTELT VÁLASZTÓPOLGÁROK! Közelebb lépve láttam, hogy a lakókat tájékoztatták arról, hogy melyik szavazókörben tudják leadni a voksaikat. A megállóban egyre többen lettünk, ahhoz képest, hogy aznap voltak a választások, senki sem beszélt róla, némán várakoztunk, amíg meg nem jött a 74-es troli.

 

A középső ajtóval szemben álltam meg, egy nőt figyeltem, aki áttette a karkötőit a bal csuklójáról a jobbra. Az utolsót a fogával lazította meg, majd a barátját kérte, hogy húzza meg neki, többszöri próbálkozás után sikerült csak, közben végig mosolyogtak egymásra. Mögöttük egy anya a lányával beszélgetett a kislány új könyvéről, hogy miről is szól tulajdonképpen, sajnos nem értettem pontosan, mert egy fiatalember telefonálni kezdett. „Kilométeres hosszúságú volt a sor az Állatkertnél, mondtam a csajoknak, hogy kiteszem őket, álljanak be jegyet venni a sorba, addig én hazamegyek letenni a kocsit, most trolival megyek vissza.”

 

Hangos volt és zavaró, de legalább tudtam, hogy hol kell majd leszállnom. Egy nagy park mellett mentünk el, úgy láttam, mintha le lett volna zárva valamilyen építési munkálatok miatt. A hangosbemondó bemondta a következő megálló nevét, BETHESDA, ismerős volt a név, a telefonáló férfi jelzett, odaálltam mellé, és vele együtt szálltam le.

 

Sietve indult el, alig tudtam tartani vele a lépést, de ahogy egy nagy kereszteződéshez értünk, onnan már felismertem a Széchenyi fürdőt, más volt így világosban, főleg úgy, hogy rásütött a nap.

 

A környék tele volt autókkal, és ahogy közeledtem az Állatkert felé, egyre több emberrel találkoztam. A fürdővel szemközti Cirkusz előtt is sokan álltak, de a legtöbben az állatkerti főbejárat előtt voltak, beálltam az egyik sorba és vártam, de szerencsére több kassza is üzemelt, ezért viszonylag hamar sorra kerültem.

 

Miután bejutottam, hirtelen nem is tudtam eldönteni, hogy merre induljak, de akkor elment előttem az állatkerti kisbusz, és azt kezdtem el követni. Meglepett, hogy váratlanul nyár lett, mintha a tavasz teljesen eltűnt volna, egyre gyakrabban kellett megtörölnöm az izzadt homlokom.

 

Először a tavacska partjára ültem le, néztem a vadkacsákat és a pelikánokat. Felkaptam a fejem, amikor nem messze tőlem egy lány azt kérdezte a barátnőjétől, hogy „Az milyen madár?”, „Hát pelikán!”, „Jaj, tényleg, ez a pelikán!”. Felnevettek, én meg a fejemet csóváltam. Nem maradtam sokáig a tónál, hamar meguntam, indultam tovább.

 

Lassan lehetett haladni, a legtöbb ember fényképezett, de inkább magukat és egymást, mint az állatokat, sok volt a babakocsis család is. Meglepett a sok tetoválás, többnyire fiatalokon, de több idősebb nőn és férfin is láttam. Sok volt az elhízott, túlsúlyos ember, sajnos gyerek is, a legtöbbjük kezében színes zacskó volt, azokból falatoztak vagy energiaitalt ittak. Az állatok meg mintha belassultak volna, unottan bámultak ránk, látogatókra. Nem volt jó érzés belenézni a szemükbe, a tekintetükből a beletörődöttség és a kilátástalanság tükröződött. Mintha pontosan tudták volna, hogy soha nem szabadulhatnak, nem úgy, mint mi, akik legkésőbb záráskor biztosan hazamehetünk.

 

Egyre kevesebb kedvem lett az egészhez, de még meg kellett keresnem a Nagysziklát, hogy elkészíthessem róla a jelentésemet. Látatlanban is tudtam, hogy ALKALMATLANNAK fogom feltüntetni, ezt azután határoztam el, hogy másodszor is találkoztam a minisztériumi emberrel. Főleg miután kijelentette, hogy havonta egyszer találkoznunk kell majd. Egyáltalán nem tetszett az ötletük! Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogy szerintük attól, ha valamiről megállapítom, hogy alkalmas objektum – annak tükrében, hogy fogalmam sincs, mire kell nekik –, és leírok egy szót róla, attól majd valóban azzá is fog válni, de nem tettem, mert utólag jutott csak eszembe, hogy feltehetném neki ezt a kérdést.

 

Időnként még megálltam egy-egy rács előtt, sajnálkozva néztem a sarokba húzódó állatokat, de taszított az egész, aztán már nem is lassítottam, csak mentem egyenesen a célom felé.

 

A szikla közelről is sziklaszerű volt, egy kisfiú éppen azt kérdezte az apjától, hogy „Ezt kik csinálták ide?”. Jó kérdés – gondoltam magamban miközben elindultam fölfelé. Bizonyára valaki megtervezte, és mások megcsinálták helyette.

 

Föntről rá lehetett látni a Nyugati pályaudvarra, ezek szerint a sziklát a vonatból is látnom kellett volna, de úgy tűnik akkor, annyira el voltam foglalva a fogammal, hogy észre se vettem. Ösztönösen végigsimítottam a helyét a nyelvemmel, szinte már el is felejtettem a fogorvost, pedig nem is volt annyira régen.

 

A másik irányba tornyokat lehetett látni, lent pedig flamingók sütkéreztek a napon. Elővettem a gépet, kivártam, hogy senki ne legyen a lépcsőn, és akkor elkészítettem az első olyan képet, amivel egyből elégedett lettem.

A szikláról lefelé menet, azon gondolkoztam, hogy vajon a Herceg milyen állat lenne, de először – ahogy a flamingókat újból megpillantottam – a nővére jutott eszembe, hogy ő csakis flamingó lehetne. Flamma, a flamingó, ez neki is tetszett volna, elmosolyodtam, végre nem dühösen, kétségbeesetten vagy reménytelenül gondoltam rá. Pedig hetekig mindenfelé kerestem, persze hiába, ahogy az ilyenkor lenni szokott minden sarkon, minden üzletben, minden tömegközlekedési eszközön őt fedeztem fel, már nem is érdekelt a nők meglepett arca, amikor megszólítottam őket, még a minisztériumi embernél is érdeklődtem utána, de tőle se tudtam meg semmit.

 

A flamingók kifutójához be lehetett mászni egy szűk alagúton keresztül, aminek a végén egy kis tornyos bódé állt, az ablaka koszos volt ugyan, a fényviszonyok se voltak a legjobbak, mégis csináltam egy fényképet, és egy pillanatig úgy tettem, mintha Flammáról készíteném, ami megnyugtatott és boldoggá tett.

 

Amíg vártam, hogy előjöjjön a kép, a páviánokat néztem, a vezérhím időnként rámászott az egyik nőstényre, ami a közönségnek nagyon tetszett. Felnéztem a sziklára, és akkor ott állt a Herceg, csak éppen egy kőszáli kecske képében. Azonnal elővettem a telefonomat, hogy lefotózzam, és mintha megérezte volna, hogy mit akarok, még rám is nézett.

„Max, a kecske!” – mondtam ki halkan, miközben újból elmosolyodtam, biztosan nem örült volna ennek az összehasonlításnak, mert kifejezetten utálta az állatokat, főleg a galambokat, csak a kutyáját szerette. Ezért eleinte nem is értettem, hogy miért van úgy oda a vadászatokért, de hamar rájöttem, szeretett gonosz lenni, bántani másokat, és egy állaton sokkal könnyebben kiélhette magát. Az első időkben mindig meglepett, amikor hajnalban bementem hozzá, hogy felkeltsem, mert már ébren volt, sőt többnyire felöltözve ült az ágyán, és úgy várt, pedig a Herceg sohasem volt hajlandó magától fölkelni, még a születésnapján se, még a nagy utazások előtt sem, kivéve a vadászatokat. „Menjünk!” – mondta mindig köszönés nélkül. „Ne várjanak ránk!” – ezen mindig elvigyorodtam, mert imádta megváratni az embereket. Ahogy ment előttem a folyosón, már a léptein érezni lehetett, hogy mennyire izgatott, és alig várja, hogy belevethesse magát a gyilkolásba. A vadászruháját mintha ráöntötték volna, igaz rajta minden jól állt, a zakótól kezdve az ingen át a fürdőnadrágig bármit előkelően tudott viselni. A vérében volt, mindig a lehető legtermészetesebben tudott viselkedni, de közben légies és előkelő maradt. Mind a ketten ilyenek voltak, és én ezt irigyeltem tőlük a legjobban. A Herceget a fegyverek viszont nem érdekelték, azokat mindig én tisztítottam és cipeltem utána. Aztán rászokott arra, hogy csak ketten menjünk ki az erdőbe, az apja hiába kötötte a lelkemre, hogy semmi szín alatt ne engedjem ki ilyenkor, de az képtelenség volt, mert a Herceg, ha menni akart, akkor nem lehetett visszatartani. Így indultunk el ketten egy téli hajnalon, ő elől, én utána, próbáltam a lábnyomaiba lépni, de olyan ütemtelenül és összevissza lépkedett, hogy lehetetlen volt követni. Egy idő után feladtam, és mentem a saját tempómban, a hátizsák és a puska egyre jobban húzta a vállamat, meglepő módon időnként megállt és megvárt, de amikor utolértem, megint csak rohant tovább. Hajtotta a vadászösztön, és én nem győztem csodálkozni azon, hogy mennyire képes megváltozni. A magaslesre viszont én mentem fel elsőnek, hogy egy kis seprűvel eltakarítsam a havat róla, aztán elővettem a vastag pokrócokat és bebugyoláltuk magunkat, majd egymás hátának dőlve várakozni kezdtünk. A Herceg az erdő széli kis tisztást nézte. „A szél nekünk kedvez!” – suttogta, nem is nekem, inkább magának, majd a puskáját a korlátnak támasztotta, és gondosan alárakott egy kisebb takarót. Vártunk, én pedig elbóbiskoltam, a Herceg időnként még meg-megbökött, de aztán békén hagyott. Nem tudom, mennyi idő telt el, de arra ébredtem, hogy a fülembe súgott, „Itt van!”. Óvatosan megfordultam, egy szarvasbika állt a tisztáson és egyenesen felénk nézett. A Herceg a vállához emelte a puskáját és célzott, de nem lőtt, sokáig kivárt, legalább egy percig, de az is lehet, hogy még tovább. „Lőj már, lőj már!” – ismételgettem a fogam között, de nem reagált. Nem tudom, mi játszódhatott le a fejében, de az arca egészen átváltozott, gyűlölet volt benne és megvetés. Aztán csak meghúzta a ravaszt. „Eltaláltam!” – mondta, de a szarvas nem rogyott össze, hanem visszaszökkent az erdőbe. „Ezt nem hiszem el!” – kiáltott fel dühösen. „Elrontottam a lövést!” Tudtam, hogy hazudik, kiváló lövő volt, egyszerűen nem akarta egyből megölni, azt akarta, hogy az a szarvas szenvedjen, hogy utána mehessen és hajszolhassa. „Elkapjuk, elkapjuk!” – mondta, miközben megveregette a vállam. „Menjünk utána, gyere!” „Várjunk egy kicsit, hívjunk segítséget!” – próbáltam marasztalni. „Gyáva!” – nézett rám megvetően. „Jól van, menj csak! Addig én megnézem a rálövés helyét!” Visszafutottam a házhoz, a lövésre a Herceg apja is felébredt, már ott állt a kapuban, a pizsamájára vette fel a vastag bundáját. „Mi az már megint?” – üvöltött kivörösödött fejjel. „Nem meg mondtam, hogy tartsd vissza?!” – kérdezte és pofon vágott. „Hol van most, miért hagytad egyedül?” Lehajtottam a fejem és néma maradtam, vártam, hogy újra megüssön. Keresse meg maga! – kiáltottam volna neki, de nem mertem, az anyámra gondoltam, és inkább nem szólaltam meg.

 

A korlátnak támaszkova annyira elmerültem az emlékekben, hogy észre se vettem, hogy előjött közben a fénykép a flamingókról. A legszívesebben nekik mutattam volna meg, de jobb híján beraktam a másik mellé a borítékba. Kezdtem megéhezni, de képtelen lettem volna bármit is enni az Állatkert területén, mielőtt elindultam, még megnéztem a kifutó melletti táblát, akkor láttam, hogy a kecske igazából sörényes juh.

A főkapuhoz érve láttam, hogy megszűnt a sor, a kijáratnál a forgóajtóban egy anya lépkedett kifelé lassan a kisfiával, amíg mögöttük toporogtam láttam egy fiatal párt, amint biciklire szállnak. Nekem is be kéne szerezni egyet – gondoltam magamban –, mert akkor nem kéne folyton a buszokra és a villamosokra várnom.

 

Kiérve fellélegeztem, magam se tudtam, hogy miért, de úgy éreztem, mint aki tényleg megmenekült. Felnéztem az égre, tiszta volt, alig volt felhő, aztán arra lettem figyelmes, hogy az árnyékomat időnként eltakarja egy kék alapon sárga csillagos zászló lebegése. Azt is megörökítettem. Közben hallottam, hogy a mellettem áll nő éppen azt mondja a telefonjába, hogy „Ma este kiderül, ki lesz az ország miniszterelnöke, mi még nem voltunk szavazni, csak késő délután fogunk.”.

 

 

 

Neszlár Sándor

 

 

Tartalomjegyzék


Terepszemle 1. (Január)

 


Terepszemle 2. (Február)

 


Terepszemle 3. (Március)

 

Terepszemle 4. (Április)

 


Terepszemle 5. (Május)

 


Terepszemle 6. (Június)

 


Terepszemle 7. (Július)

 


Terepszemle 8. (Augusztus)

 


Terepszemle 9. (Szeptember)

 


Terepszemle 10. (Október)

 


Terepszemle 11. (November)

 


Terepszemle 12. (December)

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva