SzIF Online

Neszlár Sándor: Terepszemle 5.

Egy szál bugyiban volt, a melleit eltakarva szaladt ki a szobából. Ez most mi? – kérdeztem, miközben éreztem, hogy még jobban lüktetni kezdett a fejem. Egy kis utólagos karácsonyi ajándék, de ahogy elnézem magát, nem nagyon volt ereje kibontani! Nekem ebből elegem van! – mondtam és fel akartam kelni az ágyból, de a férfi visszanyomott, aztán füttyentett egyet, mire két vállas férfi sietett be a szobába, és megálltak az ajtó előtt. Ha jól tudjuk, maga bizalmas viszonyt ápol Maximiliánnal.

 

Május

 

A sarkon egy középkorú nő állt, kezében kis üvegecske volt, letekerte a kupakot, majd gyorsan kiitta, akkor értem mellé, amikor az üres üveget a párkányra tette, abban a pillanatban indult el a 28A jelzésű villamos is a Népszínház utcából, amíg elengedtem, visszafordultam a nő után, néztem, ahogy bicegve távolodik. Az utca végén a daru viszont mozdulatlanul állt, a megálló üres volt, csak néhány galamb verekedett egy kenyérdarabért.

 

Nem kellett sietnem, élveztem, hogy gyalog mehetek, amióta biciklivel kezdtem járni, azt vettem észre, hogy kevésbé érdekelnek az épületek, nyilván a sebesség és a biztonság miatt is, de az is lehet, hogy már nem nyűgözött le a város annyira, mint az első hónapokban. A sétának viszont volt egy nagy hátránya, folyton a kutyaszarra kellett figyelni, főleg a kisebb utcákban, mint amilyen a Berezédj nevű is volt. Elkezdtem számolni, de az ötödik kupacnál meguntam, annyi haszna volt az egésznek, hogy láttam a földön egy gyufás skatulyát, skatulya, de szerettem régen ezt a szót, az volt ráírva, hogy VULCAN GYUFA. Próbáltam belesni a nyitott ablakokon, néztem a megkopott cégtáblákat, leginkább a ZÖLD BÉKA SÍRKŐKELLÉK neve tetszett

 

Felhős volt az ég, a felhők többnyire eltakarták a Napot, csak időnként bukkant elő. Átmentem egy szélesebb utcán, aztán egy macskaköves szakasz következett, és már ott is voltam megint a II. János Pál pápáról elnevezett téren.

 

Elsétáltam az Erkel Színház épülete előtt, az utcai hőmérő ezúttal 29 fokot mutatott, de nem éreztem annyinak, aztán a következő utcán balra fordultam, hogy a Rákóczi útra jussak ki, előttem ment egy fekete pólós, nagydarab férfi, aki zenét hallgatott, és közben hangosan énekelte az angol szöveget.

 

A Rákóczi úti zebránál egy talán koreai turistacsoport jött velem szembe, többen közülük még gyorsan, átkelés közben lefotózták a Keleti pályaudvart, én pedig miután átértem, a Huszár nevű utcára fordultam be.

 

Az egyik kapu előtt három sárgaréz táblácska volt a földön, mindegyik azzal kezdődött, hogy ITT LAKOTT, aztán a név következett, majd az, hogy mikor deportálták őket, mind a hármukat 1944-ben, kettőt megöltek, egy élte túl.

 

Már onnan is látni lehetett a Templomot, meg a padon ülő hajléktalan férfit, aki mellett egy szatyrokkal és ruhákkal púpozottan megrakott kiskocsi állt.

 

Amikor odaértem a Rózsákról elnevezett térre, a torony órája 3-at mutatott, ahogy a templomkertbe belépve behúztam magam mögött a kovácsoltvas kaput, egyszerre elkezdtek csivitelni a madarak, a kert szép volt és gondozott.

 

Odasétáltam a Templom bejáratához, de még nem mentem be, előbb fényképezni szerettem volna, csak éppen egy nagyobb felhő kitakarta a Napot.

 

Leültem hát az egyik üres padra, körbenéztem, a legtöbben olvastak, volt aki csak bámult maga elé, az egyik oldalamon egy nő, rózsaszín felsőben, telefonált, viszonylag hangosan, egy férfit szidott, a másik oldalamon egy fehér pólós fiatalember ült magába roskadva, mintha csak róla lett volna szó.

 

Elővettem a gépet, hátha újra előbukkan a Nap, de hiába, kénytelen voltam visszarakni a tokjába, és tovább várakozni. Lecsuktam a szemem, élveztem a friss illatokat, a madarak csicsergését, a nyugalmat.

 

Már hetek óta azon törtem a fejemet, hogy a megfigyelendő épületek között milyen összefüggések lehetnek, vannak-e egyáltalán, és ha vannak, akkor van-e közük a Herceghez. Az egyértelmű volt, hogy a vallás idővel egyre fontosabb lett neki, szóval egy templom biztosan közös halmaz lehetett volna, pedig az egész eleinte csak arról szólt, hogy találjunk egy olyan helyet, ahol nagyobb biztonságban tudunk találkozni és beszélni, főleg a Herceg apjával.

 

Kinyitottam a szemem, egy pillanatra előbukkant a Nap, de mire bekapcsoltam a fényképezőgépet és odaértem a Templom elé, újra eltűnt. Ha már felálltam, közelebbről is megnéztem a szobrot, Szent Erzsébet szobrát, ami körül rózsabokrok voltak, a szirma mindegyiknek rózsaszín volt, ez a Hercegnek is nagyon tetszett volna, rózsaszín rózsa, meg a tábla felirata a fű közepén KUTYÁT A PARKBA VINNI TILOS! Hol itt a park? – kérdezte volna felháborodottan, de nem kérdezte, mert egyfelől nem volt ott, másfelől már halott volt. Mindenesetre ezt a Templomot biztosan kedvelte volna a magas tornyaival, a hatalmas rózsaablakával, szívesen megmutattam volna neki.

 

Visszhangoztak a lépteim, ahogy végigmentem a padok között, tudtam, hogy bent van, csak az apró vércseppeket kellett követnem. A légzésem kezdett megnyugodni, teljesen leizzadtam, az ingem a hátamra tapadt, a homlokomról alig győztem letörölni az izzadtságot. Aggódtam, hogy súlyosan megsebesült, de azzal nyugtattam magam, hogy akkor a vércseppek nagyobbak és sűrűbbek lennének. A nyomok a hátsó gyóntatószékhez vezettek, ott ült a sarokban összegörnyedve és sírt. Jó lett volna, ha van ott egy pap, egyszerűen le kellett volna csak térdelnem hozzá, és meggyónni mindent, vagy legalább annyit, hogyan feküdtem félig részegen, egy ismeretlen szobában, szilveszter másnapján, bár ha onnan fogtam volna hozzá, egy kukkot se lehetett volna megérteni belőle, korábbról kellett volna kezdenem, minimum a szilveszter estével, amikorra mulatságot szerveztünk.

 

Elmondhattam volna, hogy újak voltunk még a városban, de már nem teljesen ismeretlenek, hogy a Herceg apja erősködött, hogy egy nagyszabású összejövetellel biztosan még több támogatót tudna szerezni magának. Kivételes módon a Herceg is lelkes volt, a maga módján a szervezésből is kivette a részét, személyesen kézbesítette a meghívókat, de szerintem inkább csak élvezte, hogy házról házra járhat, gátlástalanul kihasználva, hogy a helyiek szemében meglehetősen jó partinak számított, ezért mindenhol örömmel fogadták, és nem győztek neki bókolni, különösen a lányos házaknál, ő meg egyszerűen imádta, hogy hízelegnek neki. Ez még az első időkben volt, amikor mindenre volt pénzünk, szakácsot fogadtunk, italokat rendeltünk, bútorokat kértünk kölcsön, a Herceg meg kitalálta, hogy zenészeket is hívjunk. „Élőzene kell a vendégeknek!” – mondta. „Nem lesz ez egy kicsit túlzás?” – kérdeztem aggodalmasan. „Ehhez te nem értesz, ezeket a vendégeket nem lehet akármivel lekenyerezni!” – válaszolta fölényesen. Napokig készülődtünk és takarítottunk, pontosabban én, a Herceg csak utasítgatott, de mire az első vendégek megérkeztek, minden a helyén volt.

 

Mesélhettem volna arról, hogy eleinte igyekeztem elkérni a meghívókat, de egy idő után feladtam, mindenki ott volt, aki számított, vagy azt gondolta magáról, hogy számít. Vágni lehetett a füstöt, ha ki akartunk menni az ebédlőből, szabályosan át kellett hámoznunk magunkat egymáson. A Herceg élvezte, hogy ő lehet a házigazda, sokan akartak odakeveredni hozzá, mindenki a támogatásáról biztosította, és bizalmasan közölték vele, hogy természetesen az apját, vagyis hosszútávon őt tartják a legalkalmasabbnak, arra, hogy az országot vezesse. Éjfélkor a Herceg a nyakamba ugrott és azt mondta „Hidd el, ez az év a mi szerencse évünk lesz, diadalmenetben fogunk visszatérni, mindenki minket fog ünnepelni!” „Legyen így – mondtam –, legyen így!” Megöleltem és megveregettem a vállát, majd pezsgőt bontottunk és koccintottunk.

 

Folytathattam volna azzal, hogy aztán jöttek a zenészek, és a vendégek táncolni kezdtek, a Herceg persze mindenkit felkért, a nők imádták, én mivel sohasem szerettem táncolni, inkább leültem egy fotelbe, onnan néztem őket. Legszívesebben már lefeküdtem volna aludni, bár úgy tettem volna, de nem tudtam, mert az én szobámba lettek bepakolva a kabátok. Ráadásul a Herceg se hagyta sokáig, hogy magamban üldögéljek, odaráncigált magához, kénytelen voltam táncolni mellette, de egy idő után már nem is figyeltem arra, hogy kit kérek föl, csak a bőgős ritmusát követtem, a szünetekben meg a vendégek poharait töltögettem, én is ittam velük, viszonylag sokat, de nem éreztem magam részegnek. Aztán arra lettem figyelmes, hogy szép lassan elfogynak az emberek, a Herceg is eltűnt az egyik kiválasztottjával, de akkor már nem táncolt senki sem, csak ittunk.

 

Megesküdhettem volna, hogy az utolsó emlékem arról az estéről az volt, hogy az egyik fiatal nő megkérdezi a nevemet, én pedig tüzet adok neki, aztán filmszakadás, másnap reggel meg arra ébredtem, hogy iszonyatosan fáj a fejem és szomjas vagyok, félhomály volt, csak a redőny résein tűzött be egy kevés fény. Egy nő feküdt mellettem, aludt, egyenletesen lélegzett, és fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet, görcsösen próbáltam visszaemlékezni az előző estére, de csak addig jutottam, hogy szól a zene, táncolunk és közben iszunk. Meztelen voltam, ötletem sem volt, hogy kerültem oda, hogy hol lehet a ruhám, az ágy körül nyomát se láttam, ráadásul nehezen tudtam volna eldönteni, hogy a fejem fáj-e jobban vagy a gyomrom, ezért bármit megadtam volna egy pohár vízért. Aztán kinyílt az ajtó, egy fekete kabátos férfi lépett be rajta, először azt hittem, hogy a Herceg apja az, de amikor az ágyhoz ért, akkor már láttam, hogy nem ő az, a csizmája havas volt, amiről bevillant egy kép, hogy éjjel esett a hó és mi hógolyózni kezdtünk lent a téren.

 

Akkor gyorsan beismerhettem volna, hogy korábban mégis csak hazudtam az előző estéről, mert mégsem az volt az utolsó emlékem róla, amit mondtam. „Kicsoda maga?” – kérdeztem a férfitől, miközben felültem, hogy közelebbről is láthassam az arcát, de alig jött ki hang a torkomon, ezért újra megismételtem. „Az nem fontos!” – válaszolta az idegen, és leült mellém az ágyszélére, aztán odaszólt a nőnek, aki közben felébredt, hogy „Tűnjön el!”. Egy szál bugyiban volt, a melleit eltakarva szaladt ki a szobából. „Ez most mi?” – kérdeztem, miközben éreztem, hogy még jobban lüktetni kezdett a fejem. „Egy kis utólagos karácsonyi ajándék, de ahogy elnézem magát, nem nagyon volt ereje kibontani!” „Nekem ebből elegem van!” – mondtam és fel akartam kelni az ágyból, de a férfi visszanyomott, aztán füttyentett egyet, mire két vállas férfi sietett be a szobába, és megálltak az ajtó előtt. „Ha jól tudjuk, maga bizalmas viszonyt ápol Maximiliánnal, sőt a barátja” – kezdte, de megint visszanyomott. „Nekünk meg bizalmas információkra van szükségünk!”

 

Nyugodtan bevallhattam volna, hogy kezdtem kétségbeesni. „Micsoda, nem értem!” – kérdeztem, miközben fájdalmasan nyeltem egyet. „Mi egyszerűen csak meg szeretnénk védeni a maga barátját és a családját!” Elővett egy laposüveget, felém nyújtotta, de már a szagától is felfordult a gyomrom, a férfi gúnyosan elnevette magát, aztán nagyot húzott az üvegből, szemmel láthatóan élvezte a helyzetet. Én meg úgy éreztem, hogy szétrobban a fejem, megdörzsöltem az arcomat, hátha attól jobban felébredek, de nem sikerült. „Nem akarunk rosszat, higgyen nekem, mi csak meg akarjuk védeni a barátját és a családját!” „Ezt már mondta!” – feleltem neki. „Mondtam, valóban mondtam, mert ez az igazság! Meg akarjuk védeni, mert számunkra fontos az az ügy, amit a barátja és persze az édesapja képviselnek! De ahhoz, hogy lépni tudjunk, mert most csak a sötétben tapogatózunk, ahhoz bizonyos információkra van szükségünk. Például, hogy kivel szoktak találkozni és miről tárgyalnak, tudnunk kell, kiben bízhatunk, és kiben nem! Most hogy odaát kicsit megnyugodtak a kedélyek, nem szeretnénk, ha újból zavargások lennének, a barátja apját egyszer már elhagyta a szerencséje, csak nem akarja, hogy újra pórul járjon. Gondolom, a barátja sem szeretné!”

 

Kifejthettem volna, hogy mennyire ideges lettem. „Nem fogok segíteni maguknak!” – vágtam közbe. „Ezek talán majd segítenek a döntésben!” – mondta és három fényképet dobott le mellém az ágyra. A legfelsőn anyám állt köntösben a szanatóriumban, a középsőn a Herceg lépett ki a házból Leóval, a német vizslájával, a legalsón Flamma ült meztelenül a szobámban, hirtelen megszédültem, mert azok a képek nem túl régen készülhettek. „Mit akar ezekkel a fotókkal?” – próbáltam kérdezni szigorúan, de megbicsaklott a hangom. „Fenyegetni?” Elnevette magát. „Mit gondol, idejönnék, az év első napján szarakodni egy olyan szerencsétlen alakkal, mint maga, ha nem lenne komoly a helyzet? Maga szerint a barátocskája édesapja miért nem volt itt a nagy mulatságon? Jó kérdés, látja! Fenyegetem, ugyan már?! Én csak arra kérem, hogy gondolja át az ajánlatunkat!” „De hát nem is ajánlottak semmit!” – válaszoltam dacosan. „Az ajánlatunk egyszerű, maga segít nekünk, nyitva tartja a szemét, aztán időnként találkozunk és beszélgetünk. Megismételjem?” – kérdezte nevetve. Nagyot sóhajtottam és idegesen dörzsölni kezdtem a szememet és az arcomat. „De hát nem veszi észre, hogy kihasználják? Szolgának tartják! Nem értem, miért nincs magában büszkeség? Gondolkozzon! – fejezte be szinte szótagolva. „Nincs min gondolkoznom, nem fogok segíteni maguknak!” – hadartam, magamat is meglepve a határozottságommal, amire aztán a férfi vakarta meg a fejét. „Ide figyeljen, pontosan egy hónap múlva eljön ugyanebbe a lakásba, és szépen beszámol nekem mindenről, mindenről, érti, mindenről tudni akarok!” „Ez nem fog menni!” – ráztam meg a fejem. „Tudja mit, most szólhatnék ennek a két embernek, akik örömmel vernék szét a pofáját, de maga sokkal okosabb annál, hogy ilyen primitív módszerekhez kelljen folyamodnunk, inkább mondok mást, itt vannak ezek a fényképek, jelenleg mindegyikük életben van, bár az élet útjai kifürkészhetetlenek, vigyázzon rájuk, amíg maga okosan viselkedik addig ők is biztonságban vannak!”

 

Elárulhattam volna, hogy amikor végre kimentek, öklendezni kezdtem, próbáltam a kezemmel felfogni, de elhánytam magam és minden a padlóra folyt, aztán egy pillanatra csend lett, remegtem még ugyan, de lassan kezdtem megnyugodni, akkor figyeltem fel a sírásra. A hang az egyik hátsószoba felől jöhetett, a takarót magam köré csavarva elindultam az irányába, sorra nyitottam be a szobákba, de mindegyik üres volt, végül a fürdőszobában találtam rá, ott ült a sarokban összegörnyedve és sírt.

 

Mindezeket meggyónhattam volna a Hercegnek is, de hiába lett volna rá megfelelő az alkalom, néma maradtam. „Mi történt?” – kérdeztem tőle inkább, miközben leguggoltam mellé. „Ketten voltak – kezdte a Herceg –, szerintem pontosan tudták, hogy merre szoktam sétálni Leóval, szinte észre sem vettem őket, az egyik hátulról lefogott, majd elbuktatott és leszorította a fejem a földre, csak annyit láttam, hogy a másik többször is beledöfi a kését Leóba, de olyan gyorsan történt az egész, hogy megszólalni se tudtam, aztán csak a nyüszítést hallottam és azt, hogy elfutottak.” Csak akkorra fogtam fel, hogy nem a Herceg vérzett, hanem a kutyája, akit görcsösen szorított magához. „Még jó, hogy téged nem öltek meg, és sok pénzt vettek el tőled?” – kérdeztem. „Hát nem érted, ezek nem rablók voltak, csak figyelmeztetni akartak!” „Mire akartak volna figyelmeztetni?” „Nem lehetsz ennyire ostoba, azt hiszed, hogy csak az apám szeretné megkaparintani az ország irányítását?!”

 

A Nap végre előbújt, igaz nem teljesen, elővettem a gépet és gyorsan csináltam két fotót, egyikkel sem lettem elégedett, de jobban idegesített, hogy újra elkezdtem rágódni a régi dolgokon, pedig ezerszer megtanulhattam voltam már, hogy ami elmúlt, annak utólag hiábavaló dolog a megmásításával próbálkozni. Már csak annyi volt hátra, hogy megnézzem belülről is a Templomot, pedig régen soha nem mentem be, csak ha muszáj volt, inkább mindig kint vártam a Hercegre, hogy aztán hazafelé elmesélje, hogy mire jutott a titkos megbeszélések alatt.

 

Visszhangoztak a lépteim, ahogy végigmentem a padok között, nem volt bent senki, pedig pünkösd hétfő volt, fölnéztem a boltozatra, a visszafogott díszítéseire, tetszett a belső tér puritánsága, a festett ablaküvegeken besütött kicsit a Nap, az oltárral szemben megálltam egy pillanatra, majd jobb felől megkerülve a padokat, elindultam vissza a kijárathoz, és aztán újra ott álltam egy gyóntatófülke előtt, és újra néma maradtam, csak egy fényképre futotta tőlem.

 

Neszlár Sándor

 

 

Tartalomjegyzék


Terepszemle 1. (Január)

 


Terepszemle 2. (Február)

 


Terepszemle 3. (Március)

 

Terepszemle 4. (Április)

 


Terepszemle 5. (Május)

 


Terepszemle 6. (Június)

 


Terepszemle 7. (Július)

 


Terepszemle 8. (Augusztus)

 


Terepszemle 9. (Szeptember)

 


Terepszemle 10. (Október)

 


Terepszemle 11. (November)

 


Terepszemle 12. (December)

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva