SzIF Online

A líra élveboncolás, a prózánál simán mindenki szemébe tudok hazudni, hogy ez nem én vagyok

Szil Ágnest Ayhan Gökhan kérdezte

Pokolra kell menni… Azt hiszem, átlagosan szörnyű gyerekkorom volt a nagyon távoli Kádár-korszakban. Természetes, hogy ez az írásokban is leképeződik, de esetemben talán nem a tartalomban mutatkozik meg, hanem az empátiában, abban, ahogy megfigyelem a hőseimet. Persze így is valamiképpen reflektálok, ha mással nem, akkor a témaválasztással. Nem tartom fontosnak, hogy a saját életemről írjak, sőt határozottan távol is szeretném magam tartani: nem tetszene, ha a lakásajtóig lehetne követni.

 

Ayhan Gökhan: Első könyve után ismét a kispróza műfajához érkezett vissza. Azt gondolná az ember, hogy a szerző egy novelláskötet után regénybe kezd. Nem tapasztalt hasonló elvárást? Nem tartott igényt arra, hogy belevágjon egy regénybe?

 

Szil Ágnes: Nem visszaérkeztem a kisprózához, hanem ki sem mentem belőle. Otthonosan szorongok benne, nem cserélném semmi másra. Voltak olyan hangok, főleg a tapasztalt szerzőktől, hogy a novellák-rövidprózák után „illik” regényt írni, tegyem én is ezt. Eleve a regény jelenlegi definíciója is kérdéses, hiszen látjuk, hogy a kortárs regény „szétesik” rövid részekre (hirtelen Németh Gábor Mormotája és Kiss Tibor Noé Inkognitója jut eszembe), de azt is tapasztaljuk, hogy egy novellafüzér lesz szinte regényként olvasható (gondolok Ulickajára). Úgyhogy elég keskeny a mezsgye a két műfaj között. Nem kizárt, hogy fogok regényt írni, de mivel nem érzem fontosabbnak a rövidebb műfajoknál, nem nagyon frusztrál, hogy ezek itt megint novellák lettek. 

 

A.G.: A 2013-as megjelenés után újraolvasta a Tangramot? Talált olyan gyerekhibákat, amiket a mostani kötetnél úgy érez, sikerült kiküszöbölnie?

 

Sz.Á.: Furcsa lenne, ha az ember újraolvasgatná magát… Úgy esett, hogy muszáj volt odaadni itthonról az utolsó Tangramot, és búcsúzóul elolvastam. Úgy tűnik, azonos vagyok még az akkori magammal, tehát nem érzek benne ordító hibákat, persze sokat is dolgoztunk vele. Ez az új könyv egészen más, itt talán a sorrenden változtatnék minimálisat, de szerintem az Életünket is szeretni fogom majd öt év múlva.

 

A.G.: A piac igényei azt mutatják, a regényre fogékonyabbak az olvasók. Nem kockázat rövid történetekből összeálló könyveket zúdítani az olvasókra? Vagy a kispróza idővel visszakerülhet az őt megillető helyére?

 

Sz.Á.: Kicsit olyannak érzem ezt a kérdést, mintha az lenne feltéve, hogy ne préseljük-e össze az összes mikroszkópot, és ne csináljunk-e az anyagából távcsövet, mert azzal milyen hosszan el lehet látni… Miért ne lenne a kisvilág legalább olyan érdekes, mint egy hosszú regény? A regény mellett érvelők szerint az olvasók számára fárasztó újabb és újabb szereplők közé, más szituációkba helyezkedni – én ezt izgalmasnak találom, szeretek novellákat olvasni, öt oldal után már máshol lenni. Hogy kockázatos-e zúdítani, azt nem tudom megítélni, és az se biztos, hogy ezek a könyvek összeállnak. Lehet, hogy nem is akarnak összeállni? A kérdés első felére visszatérve: vajon a piacnak kell-e írni, ki kell-e szolgálni bárkinek az elvárásait?

 

A.G.: A most megjelent Életünk legszebb napja elég sok szöveget tartalmaz. Komoly válogatás előzte meg a kötet összeállítását, volt esetleg vita a szerkesztőkkel, elbír-e ennyi, nem túl szívderítő írást az olvasó, vagy épp arra van az olvasó, hogy sokat elbírjon?

 

Sz.Á.: Nem volt válogatás, mert így egyben küldtem a kéziratot, ami már vagy két éve kész volt, tehát letisztultnak éreztem, és az első résznek pontosan együtt is kellett maradnia, mert összefüggenek. A második rész darabjai nagyjából a keletkezés szerint követik egymást, hiszen (többnyire) különállóak. A szívderítő jelzőre visszatérve: én nem érzem ezeket az írásokat különösebben fájdalmasoknak, csak a mindennapjainkat festik le, az elbeszélő pedig nagyon ritkán mutatott érzelmeket, egyszerűen csak rögzítette az állapotokat.

 

A.G.: „Anyád boldogan költözött be, már amennyire egy boldogságra képtelen nő elégedett lehet: derűsen ültette a bokrokat, jelölte ki a tavaszi hagymások helyét, az ívelő szegélyeket.” – olvassuk az egyik szövegben. A mikrovilágok feltárása, az aprólékos észrevételek nagyon jellemzőek a könyvre. Készít esetleg jegyzeteket, feljegyzéseket, összeírja a megfigyeléseit, hogy később azokból dolgozhasson?

 

Sz.Á.: Nagyon szeretem az apróságokat, semmiségeket ábrázolni, elidőzni a részleteken. Épp emiatt alig van párbeszéd a szövegekben, hiszen nem tudom, a szereplők pontosan mit is akarnak mondani. Olyan ez, mint a némafilm, a szemünkre kell hagyatkoznunk. Mivel nagyon ritkán tudok írni, főleg éjszaka vagy hajnalban, amikor kicsi itthon a mozgás, természetesen készítek jegyzeteket, de ezek inkább csak egy-egy, később pillérként szolgáló mondatra korlátozódnak, nem magára a történetre. A legjobban sikerült írások azok, amelyeket egy lélegzetre meg tudok írni, anélkül, hogy valaki beszélne hozzám, ilyen például az Arról, hogy mi a groteszk.

 

A.G.: Egyes szövegek rendkívül líraiak, s úgy tudom, egy időben írt verseket is. Ennek végleg hátat fordított, vagy pont a prózájában él tovább, a prózában találta meg a líraiság végső helyét?

 

Sz.Á.: Ez pont fordítva van: épp most kezdtem verseket írni, illetve nemrég jelent meg néhány, és tervezek is folytatást, csak még gyűjtögetek. A líra élveboncolás, a prózánál simán mindenki szemébe tudok hazudni, hogy ez nem én vagyok. A líra harakiri, vigyázni is fogok vele rendesen.

 

A.G.: A kötet szövegei zátonyra futott kapcsolatok, érzelmi kiüresedések, megfeneklett létállapotok témáját járják körül apró részletességgel. Az emberből leginkább az esetlenség, a kiszolgáltatottság érdekli, az állandó (hatalmi, érzelmi etc.) fenyegetettség közelében élő ember? Vagy pontosan ezek miatt érdekes az ember? Van ennek személyes háttere, gyerekkori élmény, saját-trauma?

 

Sz.Á.: Pokolra kell menni… Azt hiszem, átlagosan szörnyű gyerekkorom volt a nagyon távoli Kádár-korszakban. Természetes, hogy ez az írásokban is leképeződik, de esetemben talán nem a tartalomban mutatkozik meg, hanem az empátiában, abban, ahogy megfigyelem a hőseimet. Persze így is valamiképpen reflektálok, ha mással nem, akkor a témaválasztással. Nem tartom fontosnak, hogy a saját életemről írjak, sőt határozottan távol is szeretném magam tartani: nem tetszene, ha a lakásajtóig lehetne követni, még akkor sem, ha az adott írás történetesen egyes szám első személyben szól. Van olyan novella, amelyikben benne vagyok, a Kodály országa például, ami egy valóságos békési helyszínen, a régi iskolámban játszódik, és megtörtént tényekből áll össze, vagy a Szamártestvér, ami azért erősen emlékeztet ránk.  De el kell tüntetni a nyomokat. A boldogságról nehezebb írni – mennyivel érdekesebbek a rossz nexusokba belegyökerezett emberek, a kapcsolatfüggők, akik nem mernek kilépni egy ismeretlen világba. Nem szűnök meg gyönyörködni bennük.

 

A.G.: A Bárka prózarovatát szerkeszti. Találni a megszokottnál merészebb, bátrabb, kísérletezőbb jellegű szövegeket a beérkező prózák között, új irányok felé tapogatózásokat? Kirajzolódik egy általános közállapot a küldött szövegekből? Hálás feladat szerkesztőnek lenni?

 

Sz.Á.: Hálásnak a legkevésbé sem nevezném, de a szerkesztés izgalmas munka egy bölcsész számára. Sokáig képes vagyok rágódni a beérkező írásokon… A régebben publikáló szerzők nemcsak a Bárkában, hanem más folyóiratokban is jelentetnek meg írásokat, a szerkesztőségnek hitvallása is a sokféleség, ezért a Bárka külön irányairól nem tudok beszámolni. Nálunk is ugyanazok a szerzők írnak a közállapotokról, akik a többi lapban. Az egészen fiataloknál látom (akikből szinte minden lapszámunkba jut) a mozaikszerű építkezést, a fantasztikumba, groteszkbe hajló ábrázolásmódot, de a tapasztaltabbak is adnak a lapnak frisset, progresszívet – és ezt nagyon érdekesnek találom. Sok jó szöveg fog nálunk megjelenni.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva