SzIF Online

Nem tudni, hogy ez illúzió-e vagy valóság

Száz Pállal, a Fűje sarjad mezőknek című phytolegendárium szerzőjével Veres Erika beszélgetett Szarajevóban

Minden szöveg valamennyire az emlékezetről szól. De nemcsak egy mikroközösségben továbbadott történetek vagy egy családi legendáriumnak a történetei ezek, hanem a gyógynövényeknek az alkalmazhatóságát, meg a hatóerejét is mind az emlékezet adta tovább. Vagy az emlékezet torzítja el a dolgokat. Hol végződik az emlékezet, hol kezdődik a felejtés? Az emlékezet nem az, ami megtörtént. Meg amúgy se az a lényeg, ami megtörtént, hanem az, ami marad.

 

Veres Erika: Sok mindent tudhatunk már a kötetről, amelyet 2017. december 12-én mutattatok be Szőke Erika illusztrátor és Csanda Máté művészettörténész közreműködésével a Pozsonyi Magyar Intézetben. Sajnos a beszélgetéseken nem volt alkalmam részt venni sem Esztergomban, sem Budapesten, Juhász Katalin (Új Szó), Paszmár Lívia (Irodalmi Szemle), Csanda Gábor (Új Szó), Fried István (Helikon) írásait azonban olvastam. Láthatóan közkedvelt művel lepted meg tehát az olvasókat. Mit gondolsz, mi a Fűje sarjad mezőknek legfőbb vonzereje? Mi az, ami leginkább érdekessé teszi?

 

Száz Pál: Nem tudom, aki szereti, az vigye mint a cukrot, aki meg nem, az pech. Nem volt soha érzékem ilyesmikre, tehát, hogy mi az, ami bejön, mi az, ami népszerű.

 

V. E.: Próbáltam kiválasztani egyetlen szöveget a százkilencvenhét közül, de háromnál lejjebb nem sikerült a redukció, sőt, négyről-ötről van szó tulajdonképpen, amelyek kapcsán kérdéseket intéznék irányodba. Elsőként a SËNKIFŐGGYE nevet viselő phytoenigmáról kérdeznélek. A senkiföldje az egész halandó világ metaforája. Ebbe építed be Maradot, szülőfalud átlényegített mását, az orosz fogság helyszíneit, Auschwitzot, Szmirov cseh falut, Somogyomát, Heródes palotáját, az árokpartokat, erdőket, zarándokhelyeket – tehát nagyjából minden helyszínt, amelyekről elmondható: „ott osztánn reggētű hajnalig mënt a tuctuc, át a tor. Ott múlattak mind a elftársok. Mënt a gípzongora, szót a diszkó.” (171/A orbáncfű meséje). Arra hogyan jöttél rá, hogy ezek a helyszínek mind egy és ugyanazt jelölik? (Előre tudtad, hogy létezik a senkiföldje, vagy az írás folyamán alakult ki ennek a fogalomnak a háttere?)

 

Sz. P.: Száz százalékig nem tudatosítottam, hol és mennyiszer használom a senkiföldjét. Volt egy hívószó, ami állandóan visszakívánkozott, így aztán lett ebből egy metaforalánc. Magától vissza-visszatért, mint a bumeráng. Viszonylag sok ilyen motívum van egyébként a könyvben, a hosszú és megszakításokkal teli munkafolyamat eleve jó táptalaj a visszatérő motívumoknak. A falusi nyelvhasználatban a senkiföldje azt a helyet jelenti, ahol nincs magánbirtok, azaz, amelyet senki nem művel. El van vadulva, ezért ott teremnek a növények meg a burjánok. Vagy egy olyan terület, amelyet nem tudnak megművelni. Érdekes egyébként, hogy régen sokkal nagyobb kiterjedése volt például a maradi senkiföldjének (itt határ, mező értelemben), amit aztán a folyószabályozással és a fokozatos magán- vagy állami tulajdonba helyezéssel jelentősen lecsökkentettek, megműveltek. Rousseau mondta némi allegorikus elrugaszkodással, hogy a magántulajdon ott kezdődött el, amikor valaha – a félig elképzelt – ősidőkben egyszer csak azt mondta az ember, ez az én földem, és lekerített egy részt belőle. Addig minden senkiföldje volt, azaz mindenkié, azaz az Úré, amelyet az embernek adott. Talán sokkal inkább, vagy sokkal valósabban ez az első bűn meséje, mintsem a paradicsomi kiűzetés, s ez íródott be Káin és Ábel története mögé az egyik szövegbe.

 

V. E.: A senkiföldjét konkretizálva tehát tényleg lehet a könyvben szereplő helyek metaforájaként használni ezt a kifejezést?

 

Sz. P.: Igen, de több értelme van. Az egyik ugye a falut körülvevő műveletlen terület, a másik értelme viszont a határ mint határsáv. Minden határsáv tartalmaz senkiföldjét, amely nem tartozik se ide, se oda – egy köztes, átmeneti terület. Érdekes volt, amikor az egyik adatközlőmmel beszélgettem, egy kitelepített nénivel, aki ötvenhatban, amikor kitört a forradalom, akkor ment haza. Otthonról, ahogy ő mondta, az új otthonba tartott, a komáromi hídon keresztül. És becsúszott a senkiföldje kifejezés az adatközlés folyamán: a komáromi híd alatt folyó Duna képviseli a határt, de azt körülveszi a senkiföldje, s csak utána következik a nyilvános terület. Itt kirakta őt a busz, a túloldalon már a tankok várták. Nem mellesleg az ő családját egy jugoszláv-magyar határ menti faluba telepítették, konkrétan a határsávba, ahol az ötvenes években gyakran kijárási tilalom is volt, ha épp valaki Tito láncos kutyáihoz szökött át…

 

V. E.: Tehát az adatközlőid végül is teljesen önkéntelenül használták a szót, amivel te egyébként is dolgoztál.

 

Sz. P.: Igen. És lényegében a senkiföldje az, amely mindig visszaszorulóban van. Káin és Ábel óta. Ahogy az ember birtokvágya terjeszkedik – ugye, a földkérdés, az mindig kardinális kérdés volt a parasztság számára – és a senkiföldje tulajdonképpen egy fenyegetett hely, amely fenyegetettsége ellenére mégis öntörvényű, valamiféle vadság van benne. A senkiföldje az a hely, ahol teljesen törvénytelen módon zajlik az élet (értem ezt erre a vadságra). Vagy éppen ellenkezőleg: egy Isten által odateremtett és önmaga világát élő hely. S akkor ebből fakadhat egy olyan értelmezés, amely a földi lét metaforáját adja. Mindenféle birtokviszony csak az anyagi világban lehetséges, esetleg annyit mondhatunk, hogy mittudomén, azt a kétszer másfél négyzetméter földet birtoklod, amibe majd belefektetnek. Úgyse vihetsz magaddal semmit. És ez ott volt annak a hívő parasztembernek a világában, aki közben mégiscsak azért a földkérdések körül meg ennek viszonyaiban élte le az életét.

 

V. E.: Könyved a csehszlovákiai magyarság bizonyos életszakaszának krónikájaként is értelmezhető, és itt átfordulunk a tér-idő–paradigma másik felébe. Biztos voltál benne, hogy ez az a korszak (1945-1960), ami működtethető a senkiföldjével kapcsolatban? S mi volt előbb, a hely vagy az idő?

 

Sz. P.: Nem 1945-tel kezdődik a mesézés. Vannak az első csehszlovák időből származó történetek, a Horthy-korból, de igazából visszanyúlnak még az 1848-as forradalomig meg a török emlékekig. Úgyhogy elég nehéz ezt kronológiailag összerakni. Jó, hát bizonyos szövegek bizonyos korszakokra vonatkoznak esetenként. De sajnos az idő természete nem olyan, hogy ezt kronológiailag fel lehessen térképezni úgy, hogy megközelítse a valóságot. De ez már a történetírás problémája.

 

V. E.: Felfedezhetők hangzás- és jelentésbeli hasonlóságok szülőfalud Pered és a könyvbéli fő helyszín, Marad között.

 

Sz. P.: Igen, ezt általában nagyon leegyszerűsítve mindig megfeleltetik Perednek, a szülőfalumnak. Nyilván nem véletlenül. Mint ahogy az sem véletlen, hogy nem Perednek nevezem a könyvben, hanem Maradnak.

 

V. E.: Mégis fontosnak látom ezt a játékosságot. Mit takar Marad neve a hangzásbeli hasonlóságon túl? Maradiságot vagy történetiséget?

 

Sz. P.: Valahogy mindig az a kérdés jött elő írás közben, hogy mi marad? Értem ezt a szó legegyszerűbb értelmében, hogy mi az, ami fennmarad ebből a folyó időből.

 

V. E.: Az időből vagy a helyből vagy mindkettőből?

 

Sz. P.: A kettő egy. A hely az időben létezik. De például az emlékezet az, ami által megfogható ez a dolog. Az emlékezet az emberek függvénye, de az emberek meg meghalnak, ugye. Tehát az emlékezet is átalakul, folyik.

 

V. E.: Megelőzhető-e a kollektív emlékezet által az egyéni emlékeknek az eltűnése?

 

Sz. P.: Igen is, meg nem is – mivel az emlékezet változik. Egyrészt az időben elhelyezkedő eseményeknek a viszonya az, ami ezt meghatározza. Tudományosan szólva Maurice Halbwachs ún. sodródó hasadék (floating gap) fogalmát említeném, amely szerint az emlékek úgy a harmadik generációig visszamenőleg képesek létezni. Azonban az emlékező, vagy az emlékek továbbhagyományozójának a kora is fontos. Nyilván egy gyereknek a tudata máshogy működik, s erre rakódnak rá a későbbiekben plusz információk. Gondolok itt az elődök mesézésére például. Aztán kénytelen-kelletlen átalakulnak ezek a történetek. Ez pedig csodálatos. Tehát az emlékezet nem egy passzív dolog, amit valaki valakinek továbbad, hanem az, amit valaki kifoltoz. Vannak fehér, infóhiányos helyek, amiket megpróbál áthidalni az emlékező, s így ezek a narratívák elkezdenek átalakulni legendai narratívává. Elveszik sok konkrétum, de közben feltöltődnek új elemekkel, újramódosulnak ezek az elemek. Ami egy gyűjtésből fennmaradt, az általában aztán még tovább módosult. De nincs ennek általános képlete, mindig az adott történethez kapcsolódik a módosulás, teljesen kiszámíthatatlanul. S végül is a történetek rekonstruálása folyamán is ilyen esetleges kikövetkeztetésekkel sikerül csak „kialakítani, rendbe hozni“ egy üres helyekkel tarkított fabulát. Az idő is olyan sok rétegből tevődik össze, amelyhez megpróbálhatunk vonatkozási pontokat találni, de így is csak szimbolikus időpontok maradnak. Megkülönböztetjük a történelmi időt a személyes időtől (ami az életidő vagy az élettörténetnek egy részlete), de ott van a földhöz kötöttség is – tehát a mezőgazdasági ciklus, amelyre ráíródik a szakrális év, a liturgia és az ünnepek rendje. Úgyhogy ezt nem is szálazhatjuk szét külön-külön.

 

V. E.: A phytolegenda mint műfaj létezik?

 

Sz. P.: Nem találkoztam vele. Ez, meg a többi phytoműfaj pusztán sorvezetőnek volt jó. Hogy ez a sok nagyon hasonló szöveg elváljon egymástól.

 

V. E.: Akkor most foglalkozzunk a birsalmával. Azt írod, kivesztek a birsalmafák a körtvélyesi út mellől. Tehát nem elég, hogy könyvedben a névtelenségnek, a megnevezhetetlenségnek a szimbóluma, még ki is veszik a határból. Eltűnése, neve, névtelensége, megnevezhetetlensége, a birsalmasajt fogyasztása utáni ízélmény kimondhatatlansága, stb. – ezekkel a metaforákkal dolgozol itt. A nyelv kifejezési lehetetlenségeinek kódolása történik-e ebben a szövegben?

 

Sz. P.: A fák sajnos eltűntek, holott régen a birsalma ismert volt mifelénk. És igen, a nyelvi kifejezőkészség lehetetlensége kódolva van, na meg a feledés metaforája is. Minden szöveg valamennyire az emlékezetről szól. De nemcsak egy mikroközösségben továbbadott történetek vagy egy családi legendáriumnak a történetei ezek, hanem a gyógynövényeknek az alkalmazhatóságát, meg a hatóerejét is mind az emlékezet adta tovább. Vagy az emlékezet torzítja el a dolgokat. Hol végződik az emlékezet, hol kezdődik a felejtés? Például a rekatolizáció fönntartott egy csomó elemet a török korból (a Mária-kultuszban, a török veszélytől megmentő ima vagy szentkép legendáiban), ám az nem maradt fenn, miért van tele Pered déli helységnevekből származó – vagy egyenesen délszláv hangzású – vezetéknevekkel. Úgy gondolom, hogy a török pusztítás után (legalábbis részben) délről menekülő telepesek alapították újra a falut. A feledés valahol itt lép be a képbe, s ehhez kapcsolódik a birsalma névtelensége: egy idő után nem tudunk nevet adni a dolgoknak, hiába léteznek a maguk rendje szerint. Nem tudjuk elhelyezni őket, ezért nevet kölcsönzünk a jelenségeknek – birs-alma, birs-körte. Egyébként nem mellesleg – ez mondjuk a szövegben talán nem is szerepel, a törökök hozták be (mint oly sok növényt), azelőtt nem volt ismert a birsalma. Ma persze hungarikum.

 

V. E.: Megelőzhető-e a felejtés meséléssel?

 

Sz. P.: Igen, csak az emlékezet nem tények halmaza, nem objektív. Az emlékezet nem az, ami megtörtént. Meg amúgy se az a lényeg, ami megtörtént, hanem az, ami marad. A növényi nyelvre lefordítva: ott is begyűjtesz, konzerválsz. Tehát inkább az esszenciája marad fönn egy-egy növénynek és ehhez hasonlóan az emlékeknek is, nem pedig a konkrét adatszerű tényanyag.

 

V. E.: S ez a rögzített történelmi tényekkel kapcsolatban is érvényes?

 

Sz. P.: A tényeket nem lehet megcáfolni. De hát mi számít ténynek?! Az áldozatok száma? A birtokviszonyok változása egy rendszerváltásnál? Az semmit nem árul el az emberről. Ezért a történelem adatszerűségét tekintve abszolút használhatatlan az egy prózaíró számára, mert nem látjuk az embert mögötte. Ráadásul, ugye, a győztesek írják a történelmet. Tehát a történelemmel a prózaíró semmit nem tud kezdeni, miközben állandóan ostromolja azt az időn és emlékezeten keresztül.

 

V. E.: Kellett már egy humorosabb hangvételű iromány a sok kellemetlen problémáról, történelmi eseményről. A csehszlovákiai magyarság történelmének általad való feldolgozása hogyan illeszkedik az eddigi művek sorába?

 

Sz. P.: Az általam olvasott ilyen tematikájú művek nem elég elemiek, nem elég esszenciálisak.

 

V. E.: Túlságosan a történelmi tények felől közelítenek? Mesterkélt figurákat állítanak az események középpontjába, akik csak a tragikumot képviselik adott esetben?

 

Sz. P.: Személy szerint nem igazán kedvelem a realista prózahagyományt. Csak olyan realista műveket szeretek, amelyek az egyént mutatják be, miközben az egésznek a költészete sem sikkad el. Bizonyos realista művek filozófiától, költészettől mentesek – csupán történeteket olvasunk jól-rosszul megírva. Ennyi. Üdítő kivételként Grendel Lajos munkásságából számomra a New Hont-trilógia különösen fontos. Grendel azért érdekes, mert meg tudta mutatni a dolgok fonákját, a hatalmi viszonyok kifordított képét. Meg azt az egyszerű embert, aki elviselője minden fölötte történő döntésnek. Szerintem ez az identitás szempontjából nagyon fontos. De nyilván Grendel egyszeri és megismételhetetlen, mint minden remekmű.

 

V. E.: Ez nem egy populáris téma, nehéz vele számot vetni.

 

Sz. P.: Mondjuk nem vagyok perverze a szlovmagy identitáskérdésnek.

 

V. E.: Pedig lehet erről időbeli távolságból is írni. Grendel, Duba még saját tapasztalatait szőtte bele ezekbe a regényekbe. Te viszont hallomásból ismered a sztorikat. Tehát egy új, a mai olvasókhoz időben közelebbi, viszont átalakított, kevésbé realisztikus nézőpontot képviselsz.

 

Sz. P.: Duba megélte ezt mint parasztszármazék. Olvastam a Vajúdó parasztvilágot, és vannak benne olyan csodálatos részek! Oldalakon keresztül például csak az van benne leírva, hogy néz ki egy parasztudvar. Ezt Duba tudta, mert személyesen ott volt, megélte. Viszont sok helyen nem érzem hitelesnek a téeszesítés tematikája körüli mismásolást. A kitelepítés is egy nagyon érdekes téma, ami hozza a beilleszkedés kérdését is. De eddig senki nem írt erről egy olyan hiteles regényt, amit mérceként el lehetne fogadni. Szerintem ez manapság különösen fontos. Hogy az ember hogyan idegenedik el saját világától.

 

V. E.: Ebben benne van az elszakítottság, a helyváltoztatás problematikája is. Ezek mind igen aktuális kérdések.

 

Sz. P.: Engem az zavar például, hogy amikor az emlékezet megnyilvánul valamilyen formában, az mindig ideológiáktól befolyásolt. Szerintem ebből csak a művészet jelent kiutat. Tehát, amikor megemlékezünk a kitelepítésről, az mindig érzelmileg túlfűtött, szentimentális, traumatizált mártíromságba zárt valami. Persze erre nem lehet objektíven nézni, de pont ez a művészet küldetése, hogy ne kelljen objektívnek lenni. Amiben a művészet ki tud teljesedni, az ezekkel az ideológiákkal le tud számolni, és föl tudja használni kreatív módon. A hely is, ahol vagyunk, Szarajevó rengeteg ilyen példát tud felmutatni mindkét vonatkozásban. A trauma falakat emelhet és ellenségeskedést szíthat, viszont meg is erősíthet az identitástudatban, az összetartozásban. (Miközben a kitelepítés hetven éve történt, a szarajevói események meg huszonöt éve.) Meg ez a szlovmagy kérdés is olyan fura. Az erdélyi illetve vajdasági magyar nyelvű kortárs irodalommal összehasonlítva ők valahogy sokkal tudatosabban viszonyulnak az identitásukhoz.

 

V. E.: Igen, mi negatívan viszonyulunk ehhez, politikai színezettel.

 

Sz. P.: Mivel Vajdaság és Erdély mindig is külön régióként valamiféle autonómiával rendelkezett, a Csehszlovákiához csatolt magyar ajkú területek (Gömör, Mátyusföld, Bodrogköz, stb.) újonnan kerültek más államalakulattól való függésbe. Tehát az önálló autonómia rájuk nem is vonatkozott, a történelem során sosem tartoztak szorosabban össze az országon belül. Ez aztán megmutatkozik az identitástudat minőségében. Németh Zoltán A bevégezhetetlen feladat című könyvében például arra a következtetésre jut, hogy nem, nem létezik szlovákiai magyar irodalom, csupán egyetemes magyar irodalomról beszélhetünk. Csehy Zoltán egyik tanulmányában (Nova Posoniensia VI, 2016) bizonyos műveket elemez, kizárólag a nyelviség, nyelvhasználat szempontjából. Polgár Anikó pedig a régiók jegyei alapján próbálja levezetni a szlovákiai magyar irodalom jellegének sajátosságait (Ideológiák, identitások és önreprezentáció multikulturális térben, 2016). Ezek a kutatások és elemzések új impulzusokat képviselnek ma. Számomra az a közös bennük, hogy milyen viszonyban áll egymással regionalitás és univerzalitás. Érdekes módon mindkét tanulmányba bekerültek az akkor még csak folyóirat-publikációkban létező phytotextek – ez akkor szlovmagy irodalom lenne? De tény, hogy a szlovmagy szerző eleve hátránnyal indul az egyetemes magyar irodalmat tekintve.

 

V. E.: Miért?

 

Sz. P.: Mert más. És nincs szem előtt. Bár ez talán éppúgy elmondható magyarországi, vidéki szerzőkről.

 

V. E.: Foglalkoztatja szerinted a mai magyarországi magyarságot a regionális és a határon túli magyar irodalom?

 

Sz. P.: Itt megint Vajdaságot hoznám szóba, ahol a jugoszláv időkben csúcsra pörgetve születtek a jobbnál jobb jugoszláviai magyar nyelvű művek. Mára viszont ez átmódosult. Először is meg kell különböztetnünk a Vajdaságban íródott magyar irodalmat és a Magyarországon élő vajdasági szerzők műveit. Mert ezek némileg különböznek egymástól, akkor is, ha a Magyarországon élő vajdasági szerzőknél sokkal jelentősebb a műveket tekintve a lokális identitás, mintsem a Szlovákiában élő magyar szerzőknél. Mi valahogy mindig rohadt univerzálisak akarunk lenni, s így maradunk provinciálisak. A kérdés mégiscsak az, hogy mi mennyire és hogyan áramlik be a régióból az univerzális véráramba. Ez persze messzemenő általánosítás, sok szerző esetében ezek elválaszthatatlanok, vegyük példának Vida Gergely verseit: teljesen univerzálisak, néhol mégis felfedezhető egy-egy szlovmagy szál. Úgyanúgy Csehynél, aki egy őrült, mint tudjuk, az ő sajátos antik szövevényeivel, a zenei rajongásával, amelyek mellett mégis természetesen ott vannak a szlovmagy jelek, még olyan maszkok mögött is, mint például Pacificus Maximus. Lényeg az, hogy a tapasztalat és a szöveg elevensége az, ami biztosítani tudja az irodalmi értéket. A többi kérdés másodlagos.

 

V. E.: Nálad hogyan tartható fönn a szöveg elevensége? Hogyan dolgozol például az asszociációkkal, milyen sorrendben következnek?

 

Sz. P.: A phytoszövegek írása nagyon izgalmas volt, elejétől a végéig. Van egy ötlet, az alapkoncepció, de hogy ebből milyen szöveg lesz, az mindig nagyon esetleges. Olyan ez, mint egy növényi mag, amely elkezd csírázni, majd virágot és termést hoz. Egy irodalmi értékű szöveg létrehozása nagyon erős koncentráltságot igényel. Amikor az elmében összetalálkoznak a tudatos és az intuitív funkciók, létrejön a szöveg elevenségének alapja, táptalaja. Enélkül a tudatállapot nélkül vagy lélektelen vagy pedig túlontúl eleresztett lesz a szöveg.

 

V. E.: Hogyan lehet ezt a tudatállapotot hosszú távon fenntartani?

 

Sz. P.: A phytoszövegek rövidek. Legtöbbjüket egy szuszra írtam. A hosszabbaknál ez a módszer már probléma lehet. De ezt érzi a szerző, hogy mikor érik be a gondolat, mikor akar előtörni. A phytolegendák rövid szövegeinek elemei mindig visszatérnek, variálódnak, új konstellációkat alkotnak. Kaleidoszkópszerűen. Mindig másképp térnek vissza. Többszörös tükrözése ez cserépdaraboknak, szilánkoknak. Nem tudni, hogy ez illúzió-e vagy valóság.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva