Közelebb kerülünk a megmutatáshoz

Részletek

Sárkány Tímea tudósítása a JAK-tábor első és második napjáról

(galéria nyílik – Bach Máté felvételei)

Belső-expressz

Huszonhárom óra alatt eljutok Kézdivásárhelyről Szigligetre. Busz, metró, villamos, vonat, séta. Meglépem a határokat, főként magamban. Nem tudok tőle aludni. Egyre többször jut eszembe egy Hervay-sor: „határátlépés minden versem / határsértés az életem”. Kilök a táj magából, és magunkra hagy. Befele kell elindulni. Ezen a belső térképen a határvonalakat mi húzzuk, vagy épp velünk húzatják. Ez is, az is egy védekezési mechanizmus. Addig lépdelünk, míg megtaláljuk a belső nem-boldogtalanságot.

A vonat egy nem-hely. Öndeportáló irodalmárnak érzem magam. Visz valahová, ahol a ki-belépés visszafordíthatatlan hegeket hagy maga után. Évek múltán végigsimítunk ezeken, és elmosolyodunk. Most még nincs mit kezdeni ezzel.

A szigligeti alkotóház mezsgye. Az arborétumból vezető ösvényeken látszólag könnyen eljuthatunk a kastélyba, de a valódi megérkezés a pillanatba eléggé kafkai. Kimozdulások egymásra íródása akadályozza a helyfoglalást. Nincs elég idő az elmélyülésre, ezt egyre gyakrabban tapasztalom, nincs terem a végiggondolásokra. Gyorsváltásban élek. Kiabálnak a fák, suttognak az emberek, de egyiket sem tudom végighallgatni. Próbálok erről beszélni, de nem találnak meg a szavak. A többiek is így vannak ezzel. Odáig jutunk, hogy „egymás szavába vágva mondjuk / magunkat a fulladásig” (Hervay).

Figyelem-expressz

A tábori programokban megosztjuk egymással a belső tereket, legyen az szeminárium, délutáni beszélgetés vagy cigiszünet. Ezek az intenzív figyelemgyakorlatok fárasztóak. Sok az elsőtáborozó, akikkel most találkozok először, a régebbi ismerősökkel is ritkán. Az ilyen táborokban felerősödik az érzékelés, megnyit minket a befogadás. A keddi líraszemináriumon azt mondja Nádasdy Ádám, hogy ne szégyelljük azt, amit leírtunk, merjünk kiállni és felolvasni. Az aktmodell sem azért megy fotózásra, hogy takargassa magát. Mikor ennyi ember megnyílik körülöttem, nagyon hamar elfáradok a figyelemben. Időnként visszazuhanok magamba, majd kiesek ebből is. Néha egy délutáni beszélgetés is nehezen követhetővé válik, annyi hatás ér. Szerda reggel érzem igazán fáradtnak magam, kevés alvás, részvétel minden programon, kimaxoljuk az ittlétet.

Gaborják Ádám elnök a tábornyitáskor ugyancsak a gyors váltásokról beszélt, hogy a szervezőknek milyen szerepeket kell betölteniük: moderálni, adminisztrálni, irodalmárokat szállítani, és írni, ha épp van arra idő. Az elsőtáborozók is kimozdultak az eddigi szerepköreikből, de a kastély környéke sem a megszokott tereket tárja eléjük.

Literatúra-expressz

A tábor első napján, a szállásfoglalást és vacsorát követően elkezdődtek a programok. Elsőként a Műúthoz kötődő Deákpoézis és Szöveggyár résztvevőivel, Kiss Lóránttal, Szegedi Fannival, Szenderák Bencével, Hegedüs Benjámin Jutassal és Kabai Lóránt szerkesztővel beszélgetett Czinki Ferenc. A találkozási pontokat fejtik fel a beszélgetés során, hogyan ismerték meg Kabait, aki Szegedi Fanni szerint egy apai pozíciót foglal el az életükben, az írásban. Érdekes módon, ezek a találkozási pontok is egy perifériára tolódnak ki, a miskolci volt vasgyár területén szervezik évek óta a Szöveggyár táborokat, aminek az eróziója és bomlása a szigligeti alkotóházhoz képest a másik végletet tárja fel. Szóval ismét átlépünk, a centrumból a perifériára. A gyárterület tiltott zónái, a romlás hozzájárulnak valami rejtettnek a megismeréséhez, a hámló rétegek alánézéséhez, valaminek felkutatásához Kabai csak annyit tanácsolt, hogy „legyetek rosszak, de ne hülyék”.

Ezt követően a kolozsvári Helikon folyóirat két legfiatalabb szerkesztőjét, André Ferencet és Horváth Benjit, illetve a főszerkesztőt, Karácsonyi Zsoltot kérdezgette Orcsik Roland. A beszélgetés retrospektív részét Karácsonyi Zsolt vállalta, vázolva a lap történetét és a hagyományok folytatását, míg a fiatalabb szerkesztők az új rovatokat és megközelítésmódokat mutatták be. Horváth Benji az esszéírás hagyományát igyekszik újraéleszteni, az André Ferenccel együtt kitalált és szerkesztett Slamikon rovat pedig a slam poetry különböző megközelítésmódjainak biztosít felületet. A szerkesztők szerint a Versum online fórum mellett, magyar nyelvterületen a Helikon az a szépirodalmi folyóirat, ahol a legtöbb fordítás megjelenik. Ezt azzal magyarázzák, hogy a fiatal generáció egyre nyitottabban viszonyul az erdélyi multikulturális közeghez, a román szerzőkkel kölcsönösen fordítják egymást, ami a saját költészetükre is hatással van, így egy kulturális transzfer jön létre. Az „éljen Trianon” beszólás talán sokak számára határsértő gesztusnak tűnt, viszont ez különböző helyeken mást jelent, a nyelv oszcillálása megsokszorozott jelentéseket ad, és talán a nyelvi elkülönböződések által válik megragadhatóvá az erdélyi identitás is.

Az éjszakák elnyúlnak, hidegek. Nehéz a lefekvés. Főleg akik a Medosz szállóban laknak, és félóra séta választja el őket a pihenéstől. A felkelés még nehezebb. A tábor második napján a szemináriumokkal kezdődik a program szakmai része. Idén a líra és a próza szemináriumok mellett van egy ifjúsági irodalommal foglalkozó műhely is, amely elméleti és gyakorlati szempontból közelíti meg ezt a nehezen kategorizálható műfajt, Mészöly Ágnes vezetésével. Helyesnek tartom, hogy mostanság egyre több és szerteágazóbb diskurzust nyitnak erről, mintha kezdenének felbomlani az elnyomó, beskatulyázó és leértékelő hozzáállások. A kedd délutáni program egyik beszélgetése is ezt a témát járta körül, populáris irodalom és magas irodalom bináris oppozícióját bontva meg, és a jelenlévő szerzők, Dávid Ádám, Lakatos István, Kalapos Éva Veronika, Sepsi László és a moderátor Szekeres Nikoletta igyekeztek ezt is elméleti és gyakorlati szempontból megközelíteni. A meghívottak főként a társadalmi felelősségvállalást és a saját tinédzserkori problémáikra reflektálást tartották motivációnak. Az egymást kitakaró és egymás mellett párhuzamosan futó szub(szub)kultúrák megnehezítik a kánonalkotást, problematikussá válik a valós társadalmi igény fogalma is, mivel épp a piac által ezek kreált igények is lehetnek.

Aznap a másik két szeminárium vezetőjével is volt beszélgetés. Nádasdy Ádámot, a líra szeminárium vezetőjét Turi Tímea kérdezte pályakezdésről, a fordításhoz való viszonyáról. Nádasdy számára fontosabb a szöveghűség, mint a rímek, ezért sok lábjegyzettel, magyarázva fordította újra Shakespeare darabjait és Dante Isteni színjátékát, amely egyrészt az elődök apagyilkossága, másrészt pedig egy könnyebb érthetőséget teremtő gesztus, kultúrák közötti évszázadok hídja. Épp emiatt van tervben a Bánk bán újraírása, „prózába fordítása”, mivel egy társadalmilag aktuális mű nyelvi és formai avultsága csak gátat szab a befogadásnak. A prózások műhelyvezetőjét, Németh Gábort Zeke Gyula és Oláh Gergely Máté, illetve a videón bejelentkező Jánossy Lajos társaságában hallgathatták az érdeklődők. A város peremén névre hallgató projektjük Budapest perifériáját térképezi fel, ahol a szűk baráti társaság egy takaros kis fekete bőrönddel és egy kamerával körbejárja azokat az utcákat, tereket és kultikus italmérő helyeket, amelyek a múlt építészeti maradványait, a zárványokat, a stílusszakadást és a pusztulás melankóliáját hordják magukon.  A séták alatt készült fotók különböző műfajú szövegeket inspiráltak és ezek a Literán jelentek meg, amelyeket Zeke Gyula csak képprózaként definiál. A külvárosok kimeríthetetlenek, levezethetetlen az átmenet az épületek között, és itt érezhető igazán egy adott városnak a lelkülete, nem pedig a belvárost ellepő turisták rohamosztagai között – mondja Németh Gábor.

Kedd este, eddig az egyetlen szabadtéri beszélgetést Peer Krisztián vívta ki magának, ránk is sötétedett, míg Gaborják Ádám és Nemes Z. Márió az eddigi életművet egy értelmezői és egy anekdotázó pozícióból igyekeztek együtt felfejteni. Peer első kötete, a Belső Robinson JAK-füzetként jelent meg 1994-ben, amely a későbbi generációk számára meghatározó olvasmány- és hatásélmény volt. Innen kiindulva megállapították, hogy Peer azon szerzők közé tartozik, akik nem stigmatizálják költészetükkel a nyelvet és nem zárványosítják, hogy a következő generáció szerzői már csak epigonok lehessenek mellettük, hanem egy szemléletmódot kínálnak, amely a visszatérő alanyiság, az őszinteség és az újkomolyság paradigmáiba helyezi magát.  Az idén megjelent 42 című verseskötete motívumhasználat és megszólalásmód szempontjából is hasonló a korábbiakhoz, amelyben a férfiatlanság poétikája a gyász eszközévé válik és a macsó póz éppen az őszinteség és a megnyílás miatt leépül, védtelenné válik a beszélő, aki a veszteség következtében a gyászoltat igyekezne megmutatni, a másik lényét magán átszűrve – talán sikertelen ez a kísérlet.

Valahogyan mind erre vágyunk, és magunkon tovább képtelenek vagyunk lépni. De ha a belső tereket is úgy tudjuk bejárni, mint Budapest külvárosait, és a nyelvet úgy használjuk, hogy az árnyalatok kifejezővé válhasson, akkor talán közelebb kerülünk a megmutatáshoz.