Csillag, hamu és tsai. – avagy ilyen volt az első Látó-tábor

Részletek

Barlog Károly tudósítása a Látó folyóirat táboráról

(galéria nyílik – Szöllősi Mátyás felvételei)

Mire számíthat az az irodalmi táborozó, akinek a „hepehupás vén Szilágyság szívébe” szól a meghívója – kezdhetném, mondjuk, ezzel is beszámolómat, ha a táj már önmagában nem lenne garancia a jóra. Vegyük tehát úgy, hogy ezen túl vagyunk: a szilágybagosi táj, benne a meghitt, otthonos Oázis kemping, a szőlőhegyről elénk táruló látvány, a hívogató Kukuk-domb, vagy ahogyan bennfentes körökben még nevezni szokás, az Ebédleső, nemcsak ígér, de garantál. Már csak a jó emberek (jóemberek?) kellenek ahhoz, hogy prímán érezzük magunkat.

És ez utóbbival sincsen baj, hiszen a meghívó az első (pontosabban a nulladik, mert Szabó Róbert Csaba főként így emlegeti) Látó-táborba szól, ahol a hosszú út után hideg fröccsök, és kedves, mosolygós irodalmárok – ismerősök és ismeretlenek – fogadnak. Ha most eszembe jutnak, alig állom meg, hogy a címet ne cseréljem le, mondjuk erre: Haza (a) Bagosban. De, hát, a grammatika nagy úr…

Ami más, hasonló irodalmi rendezvényekkel szemben nagy-nagy előnye a Látó szépirodalmi folyóirat táborának, hogy itt jóval alacsonyabb a résztvevők száma (mindössze 20 fő), ennek megfelelően a beszélgetések is otthonosabbak, had’ ne mondjuk, hogy meghittek. Mindenesetre meghozzák az ember kedvét az irodalomhoz, főleg az olyanét, mint én, aki időről időre eltántorodik, főleg a közeg hatására. Ezt Szöllősi Matyival már az odaúton megbeszéljük, de szó esik autónk belterében sok minden másról is, míg átrendezi belső szerveinket a Margita utáni hullámzó kocsiút: Szibériáról, közös ismerősökről, Krasznahorkairól, fotózásról, és Bartis legutóbbi regényéről. A könnyed szellemi munka pedig odafönn, a bagosi szőlőhegyen is folytatódik, kiváló bográcsossal megtámogatva.

Nézz be a csillag mögé!

A következő nap már a műhelymunkáé, előadásoké és könyvbemutatóké. (Nemcsak szórakozni vagyunk, no!) Az első vitaindító felvetést Láng Zsolttól hallhatjuk, aki a centrum és periféria kapcsolatát hozza be a játékba, hangsúlyozva a periféria értelmezési tartományának gazdagságát, térbeli és időbeli kiterjedtségét. Felmerül az a kérdés is, hogy lehet-e kánont teremteni úgy, hogy közben a szerző mindvégig a „periférián” sertepertél, és előbb-utóbb eljutunk odáig, hogy a vidékiséget (a vidéki létet) is úgy határozzuk meg, mint periferiális pozíciót (már elnézést a káromkodásért!). Ezután Tamás Dénes beszél a kortárs irodalom tuti receptjéről, azaz arról, hogy mitől (egyáltalán milyen technikákat alkalmazva) válhat egy mai irodalmi alkotás sikeressé.

Az ebédet két izgalmas könyvbemutató előzi meg. Szöllősi Mátyással a nemrégiben megjelent Budapest Katalógusról Demény Péter, míg Vida Gáborral az Egy dadogás történetéről Márton Evelin beszélget. Szöllősi az Európa Könyvkiadónál megjelent fotóalbum műhelytitkairól, a benne található interjúk elkészítésének körülményeiről mesél, míg Vida Gábor – némileg továbbgörgetve az irodalmi trendekről szóló disputát – a traumák következményeiről, feldolgozási lehetőségeiről, izgalmas személyes történetek felelevenítésével.

A kellemes löncs után azonban e sorok írója nem követte a többieket a bagosi termálfürdőbe – ismeretei tehát igencsak foghíjasak e téren –, helyette a kempingben készült (készítette fel magát) az esti csillaglesre. Sötétedés után ugyanis a Kukuk-dombon Nagy Robi – akiről bátran mondhatjuk azt, hogy a falu mindenese: borászkodik, sárkányrepülőzik, biciklit ad bérbe, na meg hobbicsillagász is – teleszkópja hozta közel hozzánk a Szaturnuszt, a Göncölszekér rúdjának középső csillagát, a Mizart és annak ikercsillagát, az Androméda-ködöt, s végül a feljövő Hold krátereit.

Látod azt a fényes csillagot? – kérdezte Robi odafönn az Edéblesőn. Látom – mondottam bátortalanul. Na, most akkor nézz be a csillag mögé! – így ő. És ebből az utolsó mondatból (újra) megértettem valami fontosat – engedtessék meg nekem ennyi szájbarágás –, mondogattam is magamnak, hogy lám, milyen sokszor van ez így, tudniillik, hogy ha valami a fényességével tüntet (jelen esetben egy csillag), igen nagy eséllyel vonja el a figyelmet valami fontosabbról, ami túl van rajta (Androméda-galaxis), a valódi feladatunk tehát az, hogy túl lássunk ezen a fényességen, és meglássuk a lényeget.

Nem is csoda, hogy ennyi okoskodás után olyan jól esett a vacsora.

Hamvas erdélyi irodalom

A szombat délelőtt ugyancsak izgalmas előadásokat tartogatott, bár töredelmesen be kell vallanom, sem az elsőként tárgyalt Mester Zsolt-regény (Koppantó), sem Hervay Gizella költészete nem hozta meg a kedvem az olvasáshoz. Hangsúlyozandó, hogy ezzel nem az előadásokat szeretném kritikával illetni, hiszen azok mindegyike kiváló volt.  Sőt! Sokkal inkább a tárgyalt művekkel „van bajom”, amelyek valahogy nem érték el az ingerküszöbömet. Mindenesetre izgalmas volt Láng Zsolt története Hervay Gizella hamvainak vándorlásáról (lásd még: Láng Zsolt: Hervay Gizella temetése, Élet és Irodalom, LXI. évfolyam, 11. szám, 2017. március 17.), és – ahogyan valaki meg is jegyezte – úgy egyáltalán érdekes a hamvak, földi maradványok sorsa az erdélyi magyar irodalomban (gondolhatunk itt akár Szőcs Géza esetére Nyírő hamvaival).

Az előadások után pedig ismét könyvbemutatók következtek. Demény Péter Vadkanragyogás, illetve Tamás Dénes Minden egész… című kötete mellett a Kovács Istenke álmodik is terítékre került. Demény Pétert beszélgetőtársa arról faggatta, hogyan merült fel a szerzőben annak ötlete, hogy a lányregény műfajával foglalkozzon, de persze a beszélgetés során a távolból felsejlett ama bizonyos Zrínyi-vadkan is, aki (amely) törtetőn – amúgy vadkanmódon, hogyan máshogy? – vonul végig a magyar történelmen. Tamás Dénes könyvének bemutatását Láng Zsolt a fülszöveg újraértelmezésével kezdte, majd kitért arra, hogy Tamás számára milyen különös jelentőséggel bírnak a kinyilatkoztatásszerű mondatok, amelyeket azonban a kritika sok esetben hibaként ró fel. De szót ejtettek arról is, hogyan válik a filozófiai előtudás ballaszttá a történetmesélés során, illetve, hogy ezt hogyan vetkőzheti le a szerző.

Az ebéd utáni program ezúttal: tekerés (a Robike biciklikölcsönző jóvoltából) Krasznajázra a Réz-hegység lábához, megmártózni a hűsítő vízesésben. Szavak helyett álljon itt a víz által kivájt „teknőben” készült csoportkép, amely azt hiszem, mindent elárul a társaság hangulatáról. A biciklitúra után ijedtünkben legurítunk két-két citromos Ursust Matyival a Renáta Bárban. Persze, alkoholmenteset, ugyanis este vár ránk a szilágyborzási Kultúrház, ahol Vida Gábor, Szőllősi Mátyás, Varga László Edgár, Láng Zsolt és Demény Péter olvasnak fel. Este a kempingben az is kiderül, hogy Vida legalább olyan jó szakács, mint amilyen jó író: az általa készített micsek már-már megszólaltak.

Ám mielőtt még jobban belebonyolódnék ebbe a képzavarba, lezárásul összegzem, amit a Látó-táborról meg kell az olvasónak jegyeznie: ott kell lenni. Ennyi. (Remélem, hogy ez a jövőben számomra is ismét megadatik.)