A véneki vályogfal maga

Részletek

Gál Soma tudósítása a IX. Véneki Alkotótábor első napjáról

(galéria nyílik – Bán Attila felvételei)

Vénekre legendákat lehetne alapozni.

A vizek összefolyása, a határok elmosódása. A védelem a kánikula elől. Alkotásra váró környezet. Nem véletlen, hogy a Hermaion Társaság kilencedik éve szervezi meg itt nyári alkotótáborát.

Kedves tudósításra szomjazó Olvasó, engedd meg, hogy a kisalföldi élményeim beszámolójában szubjektív legyek! Mert a véneki élményhez hozzátartozik a hajnali ötös ébredés, a kacskaringós utazás Sármellékről Budapestre, majd Győrbe, majd a százötven fős kis faluba (időközben az egyik főszervező, Horváth Veronika és másik szerkesztőfelem, Tinkó Máté csatlakozásával), az egész úton végigcipelt sátorral (hálát adva, hogy a buszmegállótól már csak pár lépés a táborhely) és egy egészen új élménnyel. Rutinos fisztáborosként betonszilárd elképzelésem volt az irodalmi táborokról – alaptalanul. Véneken nem a százötven fős zsibongás fogad, a szerteágazó, feszített tempóban alkotás, hanem egy nyugodt, családias környezet, tökéletes a gondolkodáshoz, elmerüléshez (és akkor az ökotavat még ki sem próbáltuk!).

Azonnal felveszi mindenki a fonalat: az új ismertségek pillanatok alatt terelődnek közös mederbe, a régiekkel az elmúlt két-három hét alatt is rengeteg a megosztandó, új történet, a megnyitó majdnem el is kerüli a figyelmünket.

A tavalyival megegyezően a tábor tematikája a Közösség, közélet, közérzet címszavak körül mozog, tájékoztat minket Horváth Veronika és Szalai Zsolt. Mindent megadnak a szervezők a közös párbeszédhez, a spontán kerekasztal-beszélgetések kialakításához. A fehér vályogfalon álló kereszt alatt áldásukat adják a tábori munka megkezdéséhez.

Már állást foglalt novellistaként (és mert szeretném Szalay Álmost, első szerzőmet követni), először a prózaműhely munkájába csatlakozom be, amit az idei évben Géczi János vezet. Mátéval a délután kezdetén még a hosszú metaforák koraként címeztük meg az idei tábort (valahogy egyetlen beszélgetést sem sikerült rövidre zárnunk, a Mosoni- és az öreg Duna dallamára végtelen szövegfolyamokat alakítottunk – hát erre rácáfolunk a délutáni műhelyen. Bár a munka hossza megfelelő, fél órát ráhúzunk a kiszabott időkeretre, annyira belemélyedünk, a szövegekről még nem esik szó (két résztvevővel, és három vendéghallgatóval a családiasnál is családiasabb a hangulat a tó partján). Mesterünk először bemutatkozással, és hat hozott szövegrészlet antropológiai elemzésével alapozza meg a három napot. Veszélyes talajra lépünk, a női-férfi elbeszélésmódok közti különbségen vitázunk, majd a történetiség, avagy a forma szerepének fontosságán, és kicsit vágyakozva pillantok oldalra, mikor látom, hogy a Kemény István vezette verselők egy óra után befejezték mára a munkát, és tömött sorban vonulnak a falu egyetlen boltja felé, ahonnan élelem és sör szerezhető (itt ismét Máté ment meg).

Egy kis foci (5-4 arányban maradunk alul, aranygóllal), aztán az esti programok sorát Lapis József előadása nyitja meg. Tanakodunk, hogy melyik kutatási területéhez kapcsolódóan beszél majd, mint kiderül, már a tavalyi táborra tervezett előadásán vehetünk részt, a megtartott három hívószó vonalán. A legizgalmasabb része az előadásnak a Kemény István Búcsúlevél című verséhez kapcsolódó, arra reflektáló, azzal dialogikus viszonyba kerülő kortárs közéleti (vagy akár politikai) költészet bemutatása, szövegcentrikus elemzése, sajátosságainak felmérése. A közösség alkotásban betöltött szerepéről is bőséges ismertetést kapunk, a Négyesy László-féle szemináriumoktól kezdve a Telep csoport létrejöttéig, és branddé válásáig, az „élő” munkától a felgyorsult, és produktívabb, egymásra erősebb hatást gyakorló online közreműködésig. „Politikai költészet az, amit akként olvasunk” – hogy atározza meg Lapis, demonstrálva Baka István, Domonkos István, Kovács András Ferenc, Fehér Renátó és Bende Tamás verseinek olvasataival.

A visegrádi feszített tempó azért vissza-visszaköszön a véneki erdőszélen is: nem sok idő jut megemészteni a hallottakat, máris kezdődik Géczi János és Marno János szerzői estje. A két órás, kicsit kimerítőre nyúlt programot Marno Dávid moderálja figyelmesen, „két apjával” a színpadon, a közönséget többször és könnyen bevonva. Helytálló, hogy párbeszédet folytassunk, hiszen az apropó, a közösségi alkotás itt a két szerző munkájában köszön vissza: négy hónapja dolgoznak együtt közös verseken, amiket hamarosan publikálnak. És bár hálásak vagyunk a szúnyogirtásért, a fejünk fölött alig pár méterrel zengő repülőgép sokszor megakasztja a beszélgetést, így nehezen koncentrálunk a tábor témájába vágó nemzedéki közös élmények felfejtésére. Csakúgy, mint Lapis előadásának végén, arra a következtetésre jutunk, hogy abból adódóan, hogy az ember társadalmi lény, az alkotások magukon viselik a körülvevő közösség lenyomatait.

Ugye, kedves Olvasó, hogy ötezer karakterben is sűrű ez az élménycsomag? Engedd meg ismét, hogy tudósítód itt engedje el a végtelen fonalat (apró migrénre hivatkozva), és eltegye magát holnapra, hogy felfrissülten tovább fejtegesse a hely rejtelmeit.

Mert ez Vének. Maga.