Hírlevél feliratkozás

Keresés

A végjáték, avagy a turul esete a szövegpokollal

Ebből, mint mondja, egy idő után kialakult egy kibeszéletlenül, kimondatlanul továbbadott trauma, ami azt az érzést kelti az átélőjében, hogy állandóan kerülget valami fontosat, amiről mégsem beszélhet. Prózája és néha esszéi is kapcsolódnak tehát ehhez a bizonyos beszédhiányos helyzethez, amit úgy próbál kezelni, hogy nyelvezetet igyekszik teremteni a hiányhoz, a nyelvben pedig kikerülhetetlenül benne van ez a probléma.

 

 

(Horváth Győző felvétele)

 

 

Szombat délután van. Bán Zsófiát Antal Nikolett kérdezi sokszínű életművéről, Frida Kahloról, turulokról és dínókról. Bán Zsófia szerint nagyon jó lehet fiatal írónak lenni: ő nem tapasztalta meg ezt az élményt, mert későn kezdett prózát írni. Frida ellenben sok szempontból fontos neki, mert jó példa arra a folyamatra, ahogyan egy-egy témához nyúl: először esszét ír, aztán ugyanezen témából novella születik, de e két folyamat sorrendje fel is cserélődhet. Esszéjét a mexikói festőnőről szóló életrajzi film elkészülte előtt írta, amikor Frida alakja Magyarországon még kevéssé volt ismert. Szintén festő férje, Diego Rivera mellett Frida ikonikus alakká vált, mondja Bán Zsófia, hiszen izgalmas személyiségéből fakadóan sok fotóművészt megihletett, és magával ragadó portrésorozatát nézve arra jövünk rá, hogy szinte monomániásan festette le újra és újra önmagát, a saját életének passiójátékát. Kifejezésmódja nagyon nyílt, emlékeztet Bán Zsófia, mert olyan témákat ábrázol, amelyek nagyon erősen kötődnek a női léthez, annak problémáihoz, szenvedéseihez. A műveiből áradó hihetetlen fájdalom és életöröm, az ismételten nekirugaszkodó erőfeszítés elegye vonzza Bán Zsófiát is, ezért szövegeiben időről időre visszatér a festőnő alakjához. A hiány az a központi motívum, ami vizuális jellé és narratív alakzattá válik a szerző műveiben, és ami bizonyos szempontból a képviseleti beszédmód jellegét is magára öltheti, hiszen azok helyett beszél, akik ezt már nem tehetik meg. És bár Bán Zsófia úgy véli, nem tartozik abba a típusba, aki ezt a fajta beszédet műveli, időnként mégis óhatatlanul belekeveredik. Vannak olyan helyzetek, amikor az ember úgy érzi, muszáj beszélni bizonyos dolgokról, de írásai eredetileg a magánéletéből származó hiányérzetekből fakadnak, amik aztán kiterjeszthetőek egy szélesebb körben érvényes hiányhelyzetre is. Esetében a hiányérzet a holokauszttal kapcsolatos élmények hiányát jelenti: elmondja, holokauszt-túlélők gyermekeként született, a múltról azonban a családon belül nem beszéltek. Ebből, mint mondja, egy idő után kialakult egy kibeszéletlenül, kimondatlanul továbbadott trauma, ami azt az érzést kelti az átélőjében, hogy állandóan kerülget valami fontosat, amiről mégsem beszélhet. Prózája és néha esszéi is kapcsolódnak tehát ehhez a bizonyos beszédhiányos helyzethez, amit úgy próbál kezelni, hogy nyelvezetet igyekszik teremteni a hiányhoz, a nyelvben pedig kikerülhetetlenül benne van ez a probléma, ami a magyar történelemben és kultúrában nem csupán magánéleti, hanem társadalmi szinten is megjelenik. Mint mondja, születése óta folyamatosan határhelyzetekben találja magát, és még akkor is, ha azok nem feltétlenül nyomasztóak, úgy érzi, kezdenie kell valamit velük, így szövegeiben is tematizálja ezeket a szituációkat. A több nyelv, a több kultúra, az állandó úton-lét gerjesztette helyzeteket igyekszik áthidalni különböző írásaiban, szándéka szerint ezeket valamiféle ironikus beszédmóddal próbálja egyensúlyozni, ami néha sikerül, néha nem. Számos művében hazugságra épülő mítoszokról ír, mint például Lajka kutya űrutazása, és mivel ezek esetében gyakran konstruált történetekről van szó, az érdekli a szerzőt, hogyan jönnek létre a többnyire hazugságra épülő mítoszok, illetve hogyan terjednek el az ideologikus megfontolásból megtévesztően kommunikált narratívák, de az is izgatja, hogy az egyes kisebbségi társadalmi csoportoknak hogyan nem érvényesül a hangja. Ilyen például a melegekkel kapcsolatos közbeszéd, vagy éppen ennek hiánya, a nők helyzete a mai társadalomban vagy akár az irodalomban. Tavaly megjelent esszékötetének egyik kulcsszava a turul (Turul és dínó), a címadó esszében pedig Bán Zsófia azt igyekszik végiggondolni, hogyan képződik bizonyos korszakokban kulturális hiány, amikor igény mutatkozik a mitikus figurákra és narratívákra. A vagy vendég úgy látja, a rendszerváltás utáni Magyarországon elég hamar elérkezett a hiátus létrejöttének pillanata, amikor annak ellenére, hogy látszólag egy plurálisan működő, gondolkodó és politizáló társadalom jött létre, valójában nem alakultak ki olyan kulturális-ideológiai központok, amelyekhez a fiatalok csatlakozni tudtak volna. Arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy ezt a hiányt legelőször a szélsőjobboldal vette észre, ahogyan azt is ők mérték fel elsőként, mennyivel könnyebb a populáris kultúrán keresztül eljutni a fiatalokhoz, és egy ideológiát már létező mítoszok, történetek felélesztése révén terjeszteni. Ehhez gyakran használnak mitikus állatokat – nálunk a turul, Amerikában pedig a nagyhatalmi szimbólumként használt dínó –, vagy ikonokat – ilyen a Nagy-Magyarország-térkép –, amelyek elveszítve történeti-történelmi jelentésüket újabban egy csoporthoz való tartozás jelképévé válnak. Az izgalmas és szerteágazó beszélgetésben szó esik még a kultúra elitizmusáról, a látás megbízhatatlanságáról, Brazíliáról, a szerző készülő Méreg című regényéről, amelyből a Josef Mengele maradványainak exhumálásáról szóló részt osztja meg a hallgatósággal.

 

Napokkal a távozást követően azon is morfondírozom, miről szóljon az utolsó tábori napló. Hogy vajon mit élhetett át és írhatott le a többi tudósító, mialatt én a faház látszólagos nyugalmában a saját szövegeim körmöltem, hogy mi mindent láttam, és mi az, amiről csupán másodkézből hallottam. Édesanyám szokta mondogatni, nem lehetünk egyszerre több helyen, ez a kijelentés pedig a FISZ Táborban hatványozottan érvényes. Ennél is fontosabb viszont talán nyitott szemmel járni, amivel a kemping és a faházak közötti úttalan útjainkat rójuk, akárcsak a hangyák, akadályt nem ismerve. Hogy észrevegyük, a táborlakó csemeték játéka rendre a pódiumbeszélgetés ideje alatt csap át alig zabolázható visongássá, mialatt a hinta nyikorgását valamilyen ismeretlen, vergődő vagy a párját hívó madár hangjának hisszük. Hogy felfedezzük, a FISZ feliratú roll up jobb felső sarkán délutánról délutánra hosszabbnak tűnik a hasadás. Hogy mekkora perspektíva rejlene egy tábori divatnapló megírásában – természetesen Nádas Péternek ajánlva –, mert valóban hatalmas lehetőségek mutatkoznak a kemping-kompatibilis ruházatok, a sokszor értelmezhetetlennek és indokolatlannak tűnő lábbelik enumerációjában, a férfiak által hordott slim fit nadrágok okozta vizuális sokk textuális feldolgozásáról nem is szólva. Hogy elgondolkodjunk, mi szükség van a nagy felolvasás előtti büfébeli áramszünetből improvizált stand up comedy-re, mert a szövegpokolnak keresztelt, rendszerint éjszakákon át tartó műhelymunkás felolvasást amúgy is lagymatag lelkesedés övezi. Ami talán az intenzív munka okozta kimerültségnek, a kitartóan tomboló kánikulának vagy annak tudható-e be, hogy egyszerűen megtanultunk hosszú órákon át alázattal ülni a sámliszerű székeken. Hogy egy pillanatra megálljunk, és eltöprengjünk, a résztvevők közül ki az, aki ez után a négy nap után ismét elolvasná, mások előtt felvállalná a saját szövegét, és ki az, akinek a neve jövő ilyenkor talán már a könyvesboltok polcairól fog visszaköszönni ránk. Hogy átgondoljuk, hol tart ma a kortárs magyar irodalom, nem csupán Magyarországon, és milyen módjai, céljai, értelmezései lehetnek a tehetséggondozás eme populáris formájának, mint amilyen a FISZ Tábor is. Hogy miközben a vasárnap reggeli hangosbemondóba búgott, morgott, dudorászott ébresztőt hallgatjuk, azt is számba vegyük, a következő évben mit fogunk becsomagolni poggyászunkba az újabb mogyoróhegyi találkozások idejére.

 

 

Teljes képgaléria megtekinthető itt.

 

Fehér Dorottya