Hírlevél feliratkozás

Keresés

Árdeli tűnt Athén. Dialógusok Kolozsvárról. A második nap

Esti zárásként a Bulgakov Kávéházban rendezték meg a Spoken Város – Kolozsvár Slam eseményt, ahol a fiatal szerzők olvasták fel kötetlenül Kolozsvárhoz kapcsolódó, vagy itt írt műveiket. Végül, de nem utolsósorban, a minifeszt elejétől íródó résztvevők névsorát egy időkapszulába zárva elásták a Fellegvár egyik szegletében a szervezők, így Kolozsvár következő generációi számára meglepetést tartogathat a láda megkeresése, mikor egy újabb Kolozsvár-képet igyekeznek majd felfejteni, és jelenünk lesz a múlt.

 

(Galéria nyílik - György Alida felvételei)

 

Kétnapos „irodalomtörténeti tanácskozást és költészeti minifesztet” rendezett Kolozsváron a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) és az Erdélyi Magyar Írók Ligája (EMIL), melynek középpontjában a város állt és annak irodalmi emlékezete. Az első nap sűrűségét hozta el a második nap is, a Kolozsvárról szóló dialógusok ismét a Babeș-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán kezdődtek. 

 

Reggel tíztől Karácsonyi Zsolt EMIL-elnök beszélgetett fiatal kolozsvári vagy Kolozsvárhoz kötődő költőkkel, akik a kialvatlanság nyomait ásványvizes palackok mögé bújva leplezték. André Ferenc, Horváth Benji, Kulcsár Árpád, Láng Orsolya, Serestély Zalán, Szőcs Petra voltak a meghívottak. A résztvevőket Karácsonyi Zsolt a Kolozsváron eddig eltöltött éveiket segítségül hívva mutatta be. Volt, aki itt nőtt fel, majd Budapest után visszaköltözött (Horváth Benji), van, aki élete felét itt élte le (Kulcsár Árpád), van, akit az egyetem vonzott ide és itt maradt (André Ferenc), és van, akit családi szálak kötötték Kolozsvárhoz, és a nagyszülők szemén keresztül is megismerhette a várost (Serestély Zalán).

 

Karácsonyi Zsolt első kérdése a szerzők és környezetük kapcsolatát igyekezett felmérni, hogyan viszonyultak a fiatalok munkájához? Láng Orsolya szerint bizonyos körökben ciki, ha az embernek van két kötete, de a család jelenti számára a másik végletet, mert ők már előre tudták, hogy úgyis ez fog történni, és végig támogatták. Horváth Benji 2005-től rendszeresen publikál, ám mégis meglepetést okozott számára 2009-es visszaköltözésekor, hogy olyan emberekkel találkozott, akik figyelemmel követik megjelenéseit és rendszeres olvasói. Horváth Benji egy anekdotával is megtűzte a költő és környezet kérdésfelvetést: egyik volt osztálytársának az apukája mondogatta azt nekik gyerekkorukban: a költőknek meg kell bocsájtani, hogy sokat isznak. Biztosan ezért fogyott ilyen gyorsan a palackokból az ásványvíz a beszélgetés ideje alatt.

 

A második kérdés a személyes lét élménytereként szolgáló Kolozsvárból kiindulva a költői képek és a versnyelvi Kolozsvár felé mozdította el a beszélgetést. A résztvevők nagy részénél direkt és közvetlen módon is feltűnnek „kolozsváriukum” helynevek, közterek, erős hívószók, míg mások – például Láng Orsolya és Serestély Zalán – a közvetlen utalások és konkrét megnevezések helyett egy absztrakt versteret (vagy éppen regényteret) hoznak létre, amiben, ha folyóról van szó, az kimondatlanul is a Szamos, ha főtérről, az a Mátyás-tér.  Serestély Zalán a következő mondattal írta le ezt a stratégiát: „tevékről az beszél, aki autentikusnak látja őket, és azzá akar válni”. Láng Orsolya filológiai kulisszatitkot osztott meg: Bordaköz című könyvének verseit javarészt itt írta, Tejszobor című kisregénye itt játszódik. Szőcs Petra – a rendezvény létrehívásának egyik alapjául szolgáló nagyszerű – Kétvízköz verseskötetének címe tulajdonképpen egy kolozsvári városrész, a megírt terek mind a városéi. Kulcsár Árpád számára lassan megismerhető a város, a központból ki kell mozdulni a periféria felé, mert különböző rétegek válnak láthatóvá a centrumot elhagyva. Horváth Benji egy kérdés erejéig átveszi a moderátor szerepét, és érdeklődéssel fordul a fiatal költőkhöz: milyenek Kolozsvár arcai? Serestély Zalán a város nyári arcának változásairól beszélt: régebben kihalt és kiürült volt, az egyetemisták hazamentek, de mostanság sok nyári fesztivált rendeznek, például a Jazz in the park zenei hetet vagy az Untold fesztivált, így nyáron is egyre több turista, fiatal lepi el a várost, az évközbeni pulzálás nem áll meg. Láng Orsolya szerint a változás onnan is megfogható, hogy bizonyos terek emblematikus helyekké válnak, konzerválódnak, vagy épp a vendéglátóipar sajátítja ki (például a Karolina teret), és ezek a helyek között már nincsenek összekötő útvonalak. Mivel ő már nem él Kolozsváron, mikor visszatér, keresi az ismert állomásokat, de mindez csak elsietett látogatás, jobban szeretett itt élni. Horváth Benji szerint a felsejlő városszövetekben mindenki identitás, mindenki periféria. És a varjak, amik ellepik a város, a valaha élt kolozsvári tehetségtelen költők lelkei – idézik be Egyed Emesének ezt a megállapítását.

 

A felolvasást követő kérdések a költők medialitáshoz és képiséghez való viszonyát mérték fel. André Ferenc szerint a mai generációra a rövid textuális szövegek jellemzőek, melyek asszociációkból épülnek, párhuzamos cselekvések alkotják a szövegeket, mert így élünk: nem multitasking, amit a mai fiatal végez, hanem gyors váltás felületek között. A fiatal szerzőknél megfigyelhető a gyors kép- és hangulatcsere, ami – Horváth Benji fogalmával élve – gifköltészetként is értelmezhető. Láng Orsolya rámutatott az irodalom reflektáltságára, így a technika is szervesen beépül a szövegekbe.

 

Az utolsó kérdés a szerzői jelenléthez, az olvasókkal való kapcsolattartáshoz kötődött. A szerzők egyöntetűen azt vallották, hogy ez fontos, a felolvasások egy erős jelenlétet igényelnek, amelyben mégis megfogan a közösségi élmény, lebomlanak az individualisztikus határok. Személyes perspektívát mutatnak meg, de épp ezáltal bekapcsolódnak a közösbe, ahogy ezt tették az utolsó felolvasással is.

           

Délután kettőtől György Péterrel és Kádár Magorral beszélgetett Selyem Zsuzsa Erdély kultúrájának politikai vetületéről, Magyarországhoz fűződő viszonyáról. Selyem Zsuzsa személyes vallomással indította a beszélgetést: május 23-án volt Cs. Gyimesi Éva halálának hatodik évfordulója, és az ő hiánya a címben megfogalmazott hiánnyal cseng össze (árdeli tűnt Athén). Ez a hiány volt kiindulópontja annak, hogy Selyem Zsuzsa elkezdte aktivista tevékenységét, mert úgy érezte, nem szabad hagyni a politikai internálást, az ember ne legyen betörhető a hatalomgyakorlások és hatalomgyakorlatok által. Ebbe a felvezetésbe kapcsolódott György Péter 2013-ban megjelent Állatkert Kolozsváron című esszékönyve, amely a propagandisztikus Erdély mítoszait, politikailag konstruált és felhasznált képét és annak irodalmi vetületeit vizsgálja. György Péter bevallotta, hogy úgy írta meg ezt a könyvet, hogy nem volt elmélyült személyes viszonya ezzel a térséggel. Absztrakt (képzelt) Erdélyt rakott össze, amely szövegek és olvasmányok által meghatározott. A megjelenés óta eltelt idő elég távlat ahhoz, hogy másként lássuk Erdély mai képét, így a kérdés a mai Magyarország Erdély-képére vonatkozott. György Péter szerint a magyar politika lemondott Erdélyről, ez a régió már nem bír politikai téttel, és a magaskultúra jelenleg nem érdekli a magyar kormányt. A politikának csak addig van érdekeltsége a magaskultúrában, míg az leképezi az általuk vélt valóságot, így termékké válik és eladható lesz. Viszont a magyar politika elveszítette a realitáshoz való viszonyát, léptéket tévesztett, így ebben a működésmódban a kulturális mintázatok nem látszanak manapság, depolitizálódtak. Kádár Magor médiakutatóként egy másik Kolozsvár-képet mutat fel: a világbank szerint Kolozsvár a legvonzóbb város Romániában, az IT-szektorok kiépülése, az egyetem- és kutatóváros fellendülése és a különböző gazdasági befektetések együttese segítette elő a pozitív változást. Ezek a mozgások azt a kolozsvári identitást táplálják, amitől mindenki jól érzi magát, progresszív, előremutató építkezésként tekintenek a mostani megnyilvánulásokra. De mégis zárt rendszerként működik ez a fejlődés.

 

Selyem Zsuzsa erre a Kárpát-Medencei Tehetséggondozó Nonprofit KFT.-t (későbbiekben KMTG) hozta fel a kultúratámogatás szélsőséges példájaként, ami által a magyar kormány destabilizálja a szcéna támogatási egyensúlyát és semmibe veszi a teljesítményalapú finanszírozást. A KMTG kolozsvári gyökerű, a mentorok nagy része a városból indult el, viszont nem Kolozsváron zajlik a tevékenységük. A KMTG kapcsán a probléma a közpénzek teljességgel átláthatatlan és ellenőrizhetetlen elosztásában gyökerezik. Ez az „irodalmi gépezet” jelenleg 900 millió forintos állami támogatást kap, míg más – évek óta működő – irodalmi szervezetek, például a József Attila Kör vagy a Fiatal Írók Szövetsége ennek töredékéből tartja fenn magát (évi 2-3 millió forintos működési költségből) látható, szakmailag széleskörűen elismert tehetséggondozó és kultúraszervező működéssel. György Péter szerint Orbán János Dénes egy élénk retorikai képességekkel megáldott ember, aki azt hiszi, hogy az Előretolt Helyőrség módszerei ebben a közegben is kamatoztathatóak lesznek. Erre Selyem Zsuzsa hevesen védte azt az álláspontját, hogy ezt a retorikát nem lehet Kolozsvár nyelveként eredendőnek venni, mert Kolozsváron nem volt totalitárius hatalma az Előretolt Helyőrségnek, ez a kolozsvári irodalom egyik szegmensét képezte.

 

Kádár Magor szerint a kultúratámogatás a mindenkori kormány prioritását tükrözi, ami persze nem tart örök időkig, így ő nem akarja a kultúrát kormányfüggővé tenni. Megfigyelhető az a mechanizmus, ami által elszívják az embereket és gazdasági tevékenységekbe fordítják át a kulturális tőkét.

 

György Péter szerint Kolozsvár gyarmatként értelmezése bizonyos szempontból releváns: minden itt megképződő identitás és tevékenység jó, ha átfordítható szavazatba és ezzel a jelenlegi kormányt erősítik. Ha nem hoz szavazatot, akkor nem foglalkoznak vele. Viszont egy másik perspektívából nem lehet Kolozsvárt gyarmatként kezelni, mivel itt erősebb, színesebb, többrétegűbb az identitás, a kulturális folyamatokat több hatás éri. A magyar kormány csak arról tud, ami magyarul van – mondja György Péter, így elfedődnek fontos részletek.  Magyarországon nincs még egy olyan kulturális autonómiával rendelkező város, mint Kolozsvár – szólt hozzá a későbbiekben Boka László irodalomtudós.

 

A médiában elleplezik a szegénykultúrát, homogenizálják az etnikailag bonyolult mintázatokat, míg a mintaként felmutatott tömegkultúrák alapja a kolonialista, középosztálybeli fehér ember. Kolozsvár Európa Kulturális Fővárosa pályázatában egy külön projektet szántak a pataréti romák problémájának megoldására, elindult egy diskurzus, viszont még kérdéses, hogy mi lesz ennek a kifutása. Felmerül mindezekkel összefüggésben: a szolidaritást lehet-e marketingelni? György Péter szerint a szolidaritás nem lehet piaci termék, ez a morális helytállás alapja kellene, hogy legyen. Amíg a felsőoktatásban – tette hozzá – a középosztály kanonizált értékrendjét mainstreamben oktatják, addig nem is lesz előrelépés. A vegyes etnikumú egyetemeken, például itt Kolozsváron, Kádár Magor fontosnak tartja a többféle identitás megismertetését, mivel csak így lesznek piac- és életképesek az egyetemről kikerülő fiatalok. A kultúra és a gazdaság együttállása fogja létrehozni a fejlődést.

 

A délutáni beszélgetés meghívottja Tompa Andrea író volt, akivel Visky András költő beszélgetett rendszerváltásról, kolozsvári kötődésről és regényírásról. Visky András a topológia fogalma felől indította a beszélgetést, és mellékelt hozzá egy rövid definíciót is: ez tulajdonképpen helyzetgeometria, az alakzatok folytonos deformációja közben is megmaradó invariánsai. Vagyis a forma elvész, az anyag megmarad. Ez a mechanizmus követhető végig Tompa Andrea A hóhér háza és a Fejtől s lábtól című regényeiben is, ahogy egy másik Kolozsvár-kép épül ki az olvasó számára. A szerző kolozsvárinak tekinti magát, 18 évesen települt át Magyarországra. Elmondása szerint nem érzi magát hontalannak, de van benne egy szolidáris hontalanság. Úgy látja, a kitelepült erdélyiek rosszul érzik magukat, és érzékelhető az utóbbi években egy visszatelepülési tendencia is. Ő a kommunizmust bezártságként élte meg. Mint az állatkertben, a rendszerváltás után elhúzták kissé a rácsokat, és a szabadság lehetősége szította benne a kíváncsiságot, hogy mi történik a világban. Elmondása szerint akkor hinni kellett abban, hogy ezután már csak jó jön.

 

A regények szempontjából felmerül az a kérdés, hogy a változás időszakát a kortárs irodalomban miért éppen gyermeki perspektívából igyekeznek megmutatni a szerzők. Tompa Andrea szerint nehéz létrehozni egy olyan karaktert, akiben megvan az elfogulatlan, mégis komplex és felelősségvállaló „bennelét”. Sikerül-e a szereplőt nem-ártatlannak mutatni? A gyermek ártatlansága kirekeszti őt a világból, így elszenvedője lesz a hatalomnak, nem pedig aktív cselekvője. Ő igyekszik a gyermeket cselekvőként megmutatni, de az túlságosan idealisztikus lenne, hogy a könyv alakítsa a világot. Így az író megússza a felelősséget. A gyermeki perspektívához kapcsolódik a családkép is, és Tompa Andrea regényeiben mindig egy csonka család tűnik fel, ami életrajzi ihletettségű. A korabeli családok szétesésének egyik oka a mobilitás volt, mivel a fenntartó apa eltűnik a családból (emigrál, munkatáborba viszik stb.), de külön problémaként merül fel a családanya kilépése és az ebből fakadó hasadás traumája. A regények hősei családra vágynak, társra, az agressziók sorozatának felszámolására, így a család emelkedett szférává növi ki magát.

 

Tompa Andrea úgy véli, hogy a saját családkutatásnak egyik legfurcsább forrása a szekusdossziék kikérése, ami Romániában is annyira nehéz procedúra, mint Magyarországon. Hiába is, a család létmódja határozza meg a gyerek biztonságát, az iskola nem szolgál felszabadító közegként a diktatúrában. A beszélgetésnek ezen a pontján felmerült az az etikai vita, hogy az iskolai bántalmazások elkövetőit lehet-e egy regényben nevesíteni. Tompa szerint lehet, mert nem hagyható szó nélkül, hogy a rendszerváltás előtt agresszívan és számos esetben brutálisan viselkedtek a gyerekekkel (sajnos, bizonyos helyeken ez a fajta nevelési módszer mai napig a gyakorlat része). A szerző számára a család mellett a baráti kör és a színház közege, tere, tér-ideje volt még meghatározó és öneszmélését segítő tapasztalat. Kialakulhattak ekkoriban olyan baráti közösségek, akik összejártak a blokklakások negyedik emeletén (mert csak itt lehetett kályhával fűteni) és melegben lehettek – félig indexen. Így a negyedik emelet valóság és fikció kereszteződése lett, kis túlzással irodalmi alakzat. Bartis Attila, Láng Zsolt, Dragomán György írásaiban, nyilatkozataiban is előkerül ez a kiváltságos élettér.

 

Az erőszakos modernitás nemcsak a tömbházak építésében és a kulturális örökség rombolásában mutatkozott meg. A regényekben a női emancipáció kiteljesedése is ennek az erőszakosságnak a blokkoló következményeként marad el. Tompa Andrea regényeiben elfogulatlan közelségből igyekszik szemlélni a szereplőit, az erőviszonyokra helyezve a hangsúlyt. Lebontja az agresszív férfi és nőies nő sztereotípiákat, és próbál egy olyan világot alkotni, amiben nincs jelen a szerző végérvényes ítélete. Az olvasó akkor jár jól, ha egy szemlélhető világot kap, különböző perspektívák által megmutatva, így markánsabban bevonódhat, és saját maga hozhat ítéletet.

 

Esti zárásként a Bulgakov Kávéházban rendezték meg a Spoken Város – Kolozsvár Slam eseményt, ahol a fiatal szerzők olvasták fel kötetlenül Kolozsvárhoz kapcsolódó, vagy itt írt műveiket.

 

Végül, de nem utolsósorban, a minifeszt elejétől íródó résztvevők névsorát egy időkapszulába zárva elásták a Fellegvár egyik szegletében a szervezők, így Kolozsvár következő generációi számára meglepetést tartogathat a láda megkeresése, mikor egy újabb Kolozsvár-képet igyekeznek majd felfejteni, és jelenünk lesz a múlt.

 

Sárkány Tímea