Hírlevél feliratkozás

Keresés

Árdeli tűnt Athén. Dialógusok Kolozsvárról. Az első nap

Árdeli tűnt Athén – Kolozsvár-dialógusok címmel kétnapos, Kolozsvár irodalmi emlékezetét és jelenét kutató irodalomtörténeti tanácskozást és költészeti minifesztet rendez a Fiatal Írók Szövetsége és az Erdélyi Magyar Írók Ligája 2017. május 22-én és 23-án a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen és a Bulgakov Kávéházban – olvasható a Facebook-esemény leírásában, ahová nemcsak a programot töltötték fel a szervezők, hanem megadták az érdeklődők számára azokat a támpontokat, irányokat, ami köré szerveződtek a Kolozsvár-reflexiók.

 

 

(Szőcs Petra felvétele.

Galéria nyílik - György Alida felvételei)

 

 

Kolozsvár szövetének sokszálúsága megkövetelte, hogy a kétnapos rendezvény több perspektívából közelítsen a város múltjára és jelenére, irodalmi reprezentációjára, közéleti-politikai pozíciójára és a benne élők tapasztalataira. Könyvbemutatók, irodalomtörténeti előadások, felolvasások, slam poetry és kultúratudományos beszélgetések építették a résztvevők Kolozsvár-képét.

 

A kétnapos Kolozsvár-járást Korpa Tamás és Karácsonyi Zsolt köszöntőbeszéde nyitotta, melyből például kiderült, hogy Kovács András Ferenc Kántor Lajoshoz címzett verséből ered a minifesztivál elnevezése, és ez adja a legtávolabbi Kolozsvár értelmezést, mivel az ókori görög kultúráig nyúl vissza, hogy meghatározhatóvá, hasonlíthatóvá válhasson Kolozsvár.

 

A város sokszínűségének reprezentációját egy kétnyelvű könyvbemutatóval indították a bölcsészkar kápolnatermében, melynek falain a kommunista múlt lekapart vakolata és az alatta meghúzódó ornamentikák első tapasztalásra nyomasztónak tűnhettek. Norman Manea Kötelező boldogság című regényét Vallasek Júlia fordította magyarra (2016-ban a FISZ és a Jelenkor Kiadó gondozásában jelent meg), akivel Demény Péter és Doru Pop beszélgettek. A beszélgetés két nyelven történt, Doru Pop gyakran nyomatékosította, hogy ő ért magyarul, de ha elkezd beszélni, senki sem fogja megérteni, így Demény Péter tolmácsolta gondolatait. A szerző jelenlétének hiánya azzal volt igazolt, hogy külföldön él, Chicagóban. Norman Manea a román irodalom egyik világviszonylatban is kiemelkedő alakja, több mint húsz nyelven jelentek meg kötetei, melyekben a holokausztot, a kommunizmus mindennapjait és a száműzetést tematizálja. A rendszerváltás előtti valóság megragadására törekszik a bemutatott elbeszéléskötete, ami több kortársnál is megjelenik (magyar nyelvterületen például Bodor Ádám prózájában). Míg a kortárs román írók nagy része itt maradt Romániában, és fékezte őket a cenzúra, Manea 1986-os száműzetését követően, szabadon megírhatta ezt a könyvet. Érdekes módon, hiába él szabadságban, még mindig úgy ír, mintha el akarná kerülni a cenzúra szemét. A regény valóságcentrikussága nem a hagyományos realizmus kategóriájába sorolható, mivel egy belső realizmust hoz létre, szereplőinek esszenciális magánya elvonatkoztatható a romániai helyzettől, és a lét unikális megtapasztalása válik világszervező elvvé. A regény Trencskó című fejezetéből magyarul és románul is felolvastak, majd megállapították, hogy igen jól sikerült a fordítás, ami a fordítót próbára tette, mivel ez a prózafolyam a könnyűkezű retorizáltságtól mentes. Ahányszor végigolvasta, mindig talált javítani valót. De jó és megfontolandó szerkesztői ajánlatok (Lesi Zoltán érdeme) nyomán parázs viták alakultak ki például a szóhasználat kapcsán, az erdélyi és a magyar köznyelvi szavak eltérése miatt. A fordítás másik nehézségét a reflektáló mondatszerkezetek okozták, mivel a magyar nyelvben nincsenek nemek, így nehéz volt az eredeti szerkezet szikárságát és enigmatikusságát (ki beszél?) megtartani. A fordítónak nincs könnyű dolga, nem ugranak egyből a nyakába, felrónak neki dolgokat, de nem létezik olyan fordítás, ami minden igényt és elképzelést kiszolgálna.

 

A nyitó disputát egy irodalomtörténeti diskurzus követte, amin Kolozsvár irodalmi reprezentációit tárták fel az irodalomtudósok, a tizenkilencedik századtól napjainkig tartó időtengelyen. 

 

T. Szabó Levente előadása a 19. század második felének Kolozsvárjáról rajzolt fel egy irodalom- és kultúrtörténeti képet. A 19. századi „összmagyar” nemzetépítés egycentrumú (Budapest) struktúrát igényelt, de Erdély speciális helyzete megkívánta, hogy adminisztratív és kulturális szempontból autonóm centrummal (Kolozsvár) rendelkezzen. Kolozsvár Erdély fővárosaként határozta meg magát, ezért mindig Budapesthez hasonlították, hasonlította magát, és ebből adódóan sok trauma, vágy, irigység, félelem, vélt vagy valós kulturális fölény határozta meg. De felmerül a kérdés, hogy létezik-e ezeken az illuzórikus és valós szerepeken túli Kolozsvár? Erre válasz az Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok (Acta Comparationis), mivel világszerte elterjedt szerzői és olvasói hálózatának központjaként beszélt a városról T. Szabó Levente. A lapban 40 nyelven és dialektusban publikáltak, több fordítói projekt is folyamatban volt, amivel a homogenizáló magyar nemzetépítéssel szembe is mentek, törekedve többféle etnikai réteg nyelvi reprezentációjára, az elnyomott identitások emancipációjára, a regionális világirodalmi léptékűvé növesztésére.

 

Boka László Nagy visszatérők Kolozsvár-élményei című előadásában Jékely Zoltán, Kuncz Aladár és Bánffy Miklós művein keresztül vizsgálta az Erdélyből internált és/vagy emigrált, majd visszatérő szerzők Kolozsvárhoz való viszonyulását. „Lámpásokként” beszéltek róluk, akik visszatértek az elkeseredésbe, az első világháború után. Boka László szerint ezek a művek magukban hordják a tereket (még ha néhol fiktív nevet kapnak, de mégis felismerhetőek a városelemek). Kulturális fenoménként értelmezhetőek írásaik, mivel újraalkotják az olvasók kulturális emlékezetét. Mivel egy többetnikumú területről van szó, ezért a történelme is párhuzamos valóságokat foglal magába. Ezek a valóságdarabok átszűrődnek a kollektív emlékezetből a kulturális emlékezetbe, és épületek, tárgyak, terek fogadják magukba a történelmet. Az elbeszélhetőség és az emlékezet problémája szorosan összefügg ezekben a művekben, ezért is képesek a nyelvhatárok átírni az emlékezetet.

 

Balázs Imre József Kolozsvár-nyelv az utóbbi évtizedek magyar verseiben című előadásában 20. századi és az ezredforduló környékén írt verseket hozott elemzésre, amelyekből néhány a 111 vers Kolozsvárról című antológiában is megtalálható. Ezek értelmezéséhez Poszler György elméletét alkalmazta, aki térbeli és hangulatbeli szempontok alapján értelmezte az antológia verseit. Jellegzetes irányok figyelhetőek meg: a Nagyvárad felől Kolozsvár központjába haladás egy szakrális tengelyt alkot (a Kálváriától Szent Péterig), ami Reményik Sándor Benéz a város című versében követhető nyomon. A másik gyakori irány a Feleki tetőről való beereszkedés Kolozsvárra, amit Bartalis János Látod amott a várost? című versében figyelhető meg. Poszler többféle hangulatot különböztet meg: az őszies Áprily Lajos verseire jellemző, a kísérteties Dsida Jenő és Szőcs Géza verseinek jellegzetessége, az eleven város Árpily és Kányádi Sándor verseiben bukkan fel, de van egy könyves város is, amely a kultúra gazdagságát foglalja magába, például a Lászlóffy-fivérek vagy Jékely Zoltán verseiben. Poszlertől eltávolodva, Balázs Imre József a harmadik Forrás-nemzedék költészetére vezeti át a közönséget, ahol egy szemléleti és nyelvbeli változás figyelhető meg. A standardhoz képest a beszélt (roncsolt) nyelv kerül előtérbe, megbomlanak a személyesség alakzatai, és az idegenség felől egy tágasabb tapasztalatiság mutatkozik meg, amelyet Cselényi Béla, Szőcs Géza, Balla Zsófia és Bréda Ferenc verseiből olvashatunk ki.

 

Bányai Éva főként az ezredforduló után írt, rendszerváltásról szóló prózákban kereste a közös pontokat. A ’89-es fordulat előtti és utáni mozgástereket, hangulatokat, viszonyulásmódokat az átmeneti narratívák képezik le, amelyeket Demény Péter, Selyem Zsuzsa, Papp Sándor Zsigmond, Tompa Andrea, Vida Gábor és Láng Zsolt prózájában vizsgált. Az átmeneti narratívák a referencialitás és fikció kettősségében mozognak. Merleau-Ponty elmélete szerint a tér mint médium van jelen, ami által elrendeződnek a dolgok, és a térre adott reflexiók a nyelv által konstruálódnak és szerveződnek struktúrába. Az egyéni történetek nem tudnak függetlenedni a családtörténetektől, így a kollektív és a privát történetek irodalmi konstrukcióit olvashatjuk ki ezekből a művekből. Azt a kultúrát teresítik, amiben létrejöttek, és az emlékezés tereit a viszonyok képezik le, rekonstruálják és átértelmezik az egymás mellett működő perspektívák. Ez a hálózat ellenáll a homogenitásnak, a többrétegű kultúrát nem lehet a könyvekből elsajátítani, benne kell mozogni és ezáltal válik megismerhetővé.

 

Molnár Illés előadásában Visky András Ha megH (Koinónia, Kolozsvár, 2008) című kötetéből emelt ki egy ciklust, a Kolozsvári Anziksz-et, és ennek versei segítségével próbált egy nyelvi-archeologikus Kolozsvár-képet feltárni. Az anziksz a német Ansichtskarten szóból ered, melynek jelentése képeslap, így magát a nézés és tömörítés, medializálás gesztusát emelte ki Molnár Illés elemzési szempontnak. A ciklus verseiben a város hozzáférhetetlenként, meg nem ismerhetőként artikulálódik, melynek halottai a hiányt tömörítik a térbe. A halált nem lehet elbeszélni, a nyelv alkalmatlanná válik, már nem tud közölni, a tekintet nem értelmez, csak rámutat a tárgyi világra. Név hiányában elvész az ember és a tér identitása, a beszélő egy kitaszított pozíciójából szólal meg. A látható és a láthataltan játéka közé szerveződnek a versek, melyekben felmerül a családtörténet és a bibliai szenvedéstörténet összekapcsolása, az üdvtörténet katarzisa, de utóbbi mégsem történik meg.

 

Uri Dénes Tompa Andrea Fejtől s lábtól és A hóhér háza című regényeiben vizsgálta Kolozsvár reprezentációit, heterotópiák létrejöttét és gender irányokat feltérképezve. Kolozsvár kettőssége perspektívákat ütköztet: némely szereplőknek a modernizmus színhelye, ahol egy új otthonra és az önállóságra kínál esélyt, másoknak pedig egy elévült, konzervatív város, a „tegnap városa”. De mindezen hozzáállások textuális konstrukciók, amit diskurzusok hoznak létre. Van Tompa Andrea regényeiben egy törekvés az emancipatorikusságra, elhivatott figyelem a jelentéses részletek iránt, releváns kísérletek a centrumból a periféria felé haladás ábrázolására. Az történetek szereplői egyszerre passzív elszenvedői és aktív cselekvői is a regények egymással érintkező valóságainak.

 

Lapis József a fiatal kolozsvári költők verseiből állított össze egy félórába belesűríthető, gondolatébresztő válogatást. A szövegelemző gonddal felkínált válogatásban szimbolikus terek és toposzok hálózatát fejtette fel az előadó, úgy, hogy a Fellegvár, a Szamos, a Mátyás-szobor, a Főtér visszatérő és könnyen dekódolható motívumai mellett egy eltávolított, nehezebben hozzáférhető és visszakereshető „város” objektumaira, tárgyszerű valóságára, természeti jelenségeire is utalt. Sok versben regisztrálható az otthonban megképződő idegenségtapasztalat, a tér- és helyváltoztatás következtében kialakuló identitásválság krízise, szociális problémákra való reflektálás gyakorlata. A közönség André Ferenc, Láng Orsolya, Varga László Edgár, Kulcsár Árpád, Borbély András, Visky Zsolt, Sárkány Tímea, Szőcs Petra, Horváth Benji és Győrfi Kata szövegeivel ismerkedhetett meg.

 

Este a Bulgakov Kávéházban folytatódott a Kolozsvárról szóló dialógus, Kulcsár Árpád A harmadik ipari forradalom csöndje című első verseskötetének bemutatóján, amiről részletesebben Molnár Bea számolt be a SZIFONline oldalán.

 

Sárkány Tímea