A jelen disztópikus arcai

Részletek

Csécsei Dorottya beszámolója

(galéria nyílik)

A rendezvényt emellett a komoly szakmaiság, kiváló szervezés, valamint a program tematikájában is megnyilvánuló átgondoltság és strukturáltság jellemezte. Míg az irodalmi beszélgetéseken a 19. és a 20. század, valamint a kortárs irodalom kontextusában az utópia, a disztópia vagy a fantasztikum fogalmainak egy szélesebb perspektívában történő vizsgálatára helyeződött a hangsúly, a filmes előadások inkább egyes művekre fókuszáltak, a harmadik napon pedig képregény és játék, illetve esténként zene is színesítette a programot.

A Szekeres Niki és Szőllőssy Balázs megnyitó sorait követő első beszélgetés középpontjában a 19. század magyar irodalma állt: Hansági Ágnes, Veres Miklós, Szilágyi Márton és Hajdu Péter irodalomtörténészeket Szekeres Niki arról kérdezte, hogy e korszak összefüggéseiben miként, illetve mely művek esetében beszélhetünk utópiáról, disztópiáról vagy tudományos-fantasztikus irodalomról, tekintettel arra is, hogy e fogalmak hallatán talán inkább a 20. századi vagy a kortárs irodalomra asszociálunk. A válaszok annyiban igazolták e feltevést, hogy az e korszakban született műveket valóban inkább a fantasztikus irodalom keretein belül, mintsem disztópiaként szokás értelmezni. A beszélgetés fontos hivatkozási alapját jelentette többek között Jókai A jövő század regénye című munkája, valamint az a XIX. századi magyar fantasztikus regények címmel, Tarjányi Eszter szerkesztésében 2002-ben megjelent antológia, amely három alig ismert, ugyanakkor műfajtörténetileg fontos művet közöl: Jósika Miklós Két élet, Privigyey Pál Magyarország nem volt, hanem lesz, valamint Tóvölgyi Titusz Az új világ című regényét. A beszélgetés résztvevői egyetértettek abban, hogy e művek – sem nyelvileg, sem ábrázolásmódjukat tekintve – nem egyszerű (és nem is csupán „szórakoztató”) olvasmányok, ugyanakkor olyan alkotások, amelyekben már felfedezhetők bizonyos modern mítoszok előképei. Jókai saját korának tudományos-technikai felfedezései iránti érdeklődése, illetve leleményes és a nők körében is népszerű „kvázi-szuperhősei” vagy Herczeg Ferenc témái például a modern sci-fi műfaji sajátosságaival rokoníthatók, míg például Naszády József Anarchia című regénye a szerző szándéka szerint alapvetően pozitív utópia vagy eutópia, ám ahogyan Hajdu Péter megjegyezte, mai szemmel inkább egy következetes disztópia olvasata.

Strausz László filmtörténész Juliusz Michalski 1984-es Szexmisszó című filmjéről tartott előadásában a disztópikus totalitárius rendszerek, de egyben a nyugati társadalom siker- és presztízsorientált „média-kapitalizmusának” kritikája mellett a film szatirikus genderábrázolását is kiemelte. Az alaptörténet szerint a ’80-as évek végén két férfi – hírnév és pénz reményében – egy hibernációs kísérletre vállalkozik, felébredésük után azonban arra eszmélnek, hogy a harmadik világháború bekövetkezte után a férfinem utolsó „reliktumaiként” ketten maradtak egy nők által uralt világban, amely már „nem szorul rá” a férfiakra: a szaporodás partenogenezissel, vagyis szűznemzéssel is megoldható, az érzelmek likvidálódtak, sőt bebizonyosodott, hogy „a férfiak csak egy átmeneti fázist jelentettek abban az evolúciós láncban, amely a majmokat köti össze” a nőkkel. Bár a film mai szemmel főképp mint filmtörténeti kuriózum érdekes, Strausz László felhívta a figyelmet arra, hogy lényege is éppen ebben ragadható meg: míg a science fiction alapvetően nyugati műfajnak tekinthető, a Szexmisszió kelet-európai sci-fi volta – az alacsonyabb költségvetési keretek miatt – nem pusztán a kivitelezésre, de a tematikára is befolyással bírt: a korabeli Lengyelország diktatúrájában egy disztópikus totalitárius rendszer kritikáját színre vinni nem csak művészi teljesítménynek, de egyben politikai tettnek is minősült.

Hasonlóan politikai felütéssel kezdődött a második nap programja, amelyben Bezsenyi Tamás a Philip K. Dick novelláján alapuló és Steven Spielberg által rendezett Minority Report című filmről tartott előadásában – Strausz László elemzéséhez hasonlóan, ugyanakkor annak egyfajta ellenpontjaként – a disztópia témáját egy némileg „valóságközelibb” aspektusból kiindulva tárgyalta. Az előadásban szó esett az úgynevezett prekogok, azaz az előrelátó rendőrség módszeréről, amelynek lényege, hogy a bűnözést megelőzendő azok már az elkövetés pillanata előtt a helyszínen teremnek, hogy megakadályozzák az elkövetőt tettének végrehajtásában. Bezsenyi ennek kapcsán felidézte azon személyes szakmai élményét is, amelyben a magyar rendőrök valóságérzékelése az uniformizálás csapdájába esve csődöt mondott – e kutatás is arra mutatott rá ugyanis, hogy a rendőrök percepcióját nagymértékben befolyásolja a parancsokon, illetve utasításokon szocializálódott magatartás, ami önmagában is egyfajta „disztópikus veszélyforrás”. 

Az esti program a filmes tematika után visszavezetett az irodalom berkeibe – 19. századi utópiák után L. Varga Péter, Turi Márton, Vass Norbert és Tinkó Máté a műfaj 20. századi alakulását tárgyalták elsősorban nemzetközi kontextusban. Míg előző nap inkább egyes művekre helyeződött a hangsúly, pénteken inkább a különböző disztópia-olvasatok, illetve szubzsánerek, vagy éppen irodalom és valóság viszonyának kérdése került előtérbe. Turi Márton – például Jevgenyij Zamjatyin, Viktor Pelevin vagy Szvetlana Alekszijevics műveire hivatkozva – főként a szovjet-orosz disztópiákról beszélt, L. Varga Péter – Orwell és Huxley megkerülhetetlen klasszikusai mellett – kiemelte még Cormac McCarthy, illetve Michel Houellebecq nevét is, Vass Norbert pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy maga a disztópia fogalma először politikai kontextusban, Stuart Millnél jelent meg. Mindez továbbvezetett a disztópia lehetséges társadalomkritikus szerepének, illetve saját korához való viszonyulásának problémaköréhez is. Bár a disztópia a fantasztikumhoz hasonlóan látszólag eltávolít a valóságtól, közben paradox módon éppen azért is szeretjük, mert gyakran e kritikai distancia jelenti a fogódzót ahhoz, hogy saját jelenünket is tisztábban szemlélhessük – a beszélgetők végül abban is konszenzusra leltek, hogy a „valóságot néha nehéz überelni”.

Aki azonban ezt mégiscsak szerette volna megkísérelni, annak szombat délelőtt a Játszóház Projekt társasjátékainak segítségével erre alkalma is nyílt: felépíthette saját disztópikus társadalmát (Euphoria: Build a Better Dystopia) vagy elmerülhetett az 1920-as évek egy alternatív világában (Scythe), egy földalatti szervezet tagjaként harcolhatott az elnyomó rendszer ellen (The Resistance), vagy – ahogyan azt mi tettük Szekeres Nikivel – a világ megmentésére is vállalkozhatott (Pandemic).

Miután e missziónknak hála az emberiség sikeresen megmenekült a pusztulástól, elkezdődött a zárónap első, a Világvégi kis mesék című képregényantológia bemutatójával egybekötött beszélgetése a kiadvány szerkesztőjével, Szűcs Gyulával, valamint a Speed Limit című képregény alkotójával, Lakatos Istvánnal. A beszélgetők először a képregény történetéről adtak áttekintést, majd azt a kérdést járták körül, hogy milyen is tulajdonképpen a magyar képregény. Míg a „turulos-busós magyar szuperhős” megalkotására tett kísérletek nem jelenthettek igazi áttörést, a koncepciót megfordítva inkább az amerikai szuperhőst kezdték „importálni” magyar környezetbe: a Világvégi kis mesék első, Paneldzsungel című képregénye például az atomkatasztrófa utáni Kelet-Európában, Szűcs Gyula a Total Car tizenötödik születésnapjára megjelent Café Postnuclear-ja pedig a harmadik világháború utáni posztapokaliptikus Magyaroroszágon játszódik. Bár Lakatos számára a cselekmény helyszíne kevésbé meghatározó, elmondta, hogy a ’80-as évek magyar retro tárgyi kultúráját gyakran ő is megidézi munkáiban. Izgalmas visszacsatolás volt még a korábbi játéktematikához, hogy az antológia harmadik, Saltlands című képregénye egy azonos című társasjáték alapján készült.

A következő panel az előzőekben már megismert Lakatos István, valamint Csepella Olivér grafikus, Rusznyák Csaba filmkritikus és Hanula Zsolt újságíró részvételével a disztópia popkulturális vonatkozásai köré szerveződött. Az eladhatóság kérdése mellett, miszerint korábban a vámpíros, most a disztópikus vagy posztapokaliptikus tematika a „trend”, a résztvevők hosszabban tárgyalták, hogy az úgynevezett young adult-irodalomban vajon tetten érhető-e egyfajta edukatív szándék. Amennyiben ugyanis abból a feltevésből indulunk ki, hogy a YA-könyvek a 21. század ifjúsági regényei, felmerülhet morális értékközvetítő funkciójuknak az igénye is. Az Éhezők viadala példáján ugyanakkor főként Lakatos István érvelt hevesen az ellen, hogy annak önző és felületes főhőse követendő mintaként szolgálhatna a fiatalok számára. Szintén az Éhezők viadala kapcsán terelődött a szó olyan műfaji kérdésekre is, hogy például mennyiben tekinthető disztópiának egy olyan történet, amelynek keretét ugyan egy disztópikus társadalmi berendezkedés szolgáltatja, magában a cselekményben azonban a szerelmi mozzanat dominál. Ebben a kontextusban értelmeződhetett a Walking Dead egy apokaliptikus környezetben játszódó „szappanoperaként” vagy a Black Mirror egy e tekintetben „disztópikusabb” disztópiaként, Dragomán György már a korábbi beszélgetések alkalmával is szóba került Fehér királyának filmes adaptációja kapcsán pedig a résztvevők kiemelték, hogy míg a könyv alapvetően történelmi regény is, a filmben éppen inkább magára a disztópikus keretre, a totalitárius rendszerek tematizálására helyeződik a hangsúly.

A konferenciát záró, felolvasással egybekötött beszélgetés részvevői, Bartók Imre, Makai Máté és Nemes Z. Márió – a két szervező-moderátor, Szekeres Niki és Szőllőssy Balázs segítségével – a disztópia, illetve a fantasztikum fogalmát mint a műfajt maguk is szívesen alkalmazó szerzők kísérelték meg körüljárni. Bartók Imre disztópikus és posztapokaliptikus között különbséget téve regénytrilógiáját ez utóbbi kategóriába sorolta, mivel a disztópia a társadalmi mozgások hangsúlyosabb jelenlétét posztulálná. Makai Máté a disztópia vagy a fantasztikus iránti vonzódást a „pályakezdő szerző menedékeként” határozta meg, míg Nemes Z. Márió szerint e vonzalom nem is annyira „menedék”, mint inkább egyfajta alternatíva és egyben az 1970-es évek végén, illetve a ’80-as évek elején bekövetkezett prózafordulat után a társadalmi elkötelezettséget, illetve szociális érzékenységet előtérbe helyező irodalmi gyakorlat miatt méltatlanul elhanyagolt műfaj. A hercegprímás elsírja magát című kötete kapcsán azt is megjegyezte, hogy ebben a fantasztikumnak egyfajta „anakronisztikus zavarkeltő” funkciót is tulajdonít, mégpedig a valóságnak különböző jelen- és múlt-kollázsokkal történő „szétbombázása” értelmében. A beszélgetés végén a 2014-ben Berlinben alakult Technologie und das Unheimliche alkotói kollektíva bemutatására is sor került, amelynek Bartók Imre és Nemes Z. Márió állandó „mozgalmárai”, s amelynek azonos elnevezésű fanzine-ját is már a kezdetektől egyfajta posztapokaliptikus atmoszféra uralja.

A három nap rendkívül informatív és egyben szórakoztató előadásai, illetve beszélgetései során az utópisztikus, disztópikus, posztapokaliptikus vagy a fantasztikus fogalmai előtt számos lehetséges értelmezési horizont nyílt meg, ami olykor e kategóriák közötti átjárhatóságra, máskor éppen elhatárolásuk szükségességére vagy arra világított rá, hogy a fogalom feltűnése óta akár koronként mennyire új árnyalatokkal bővült. Bár a párhuzam talán egy kissé távolabbra visz, minderről eszembe jutott Nietzschének egy, az Adalék a morál genealógiájához című munkájában olvasható megállapítása, mely szerint „[e]gyetlen fogalmat sem lehet meghatározni, amelyben szemiotikailag egy egész folyamat sűrűsödik össze; csak az határozható meg, aminek nincs története”, s ha figyelembe vesszük, hogy a disztópia létező, rekonstruálható fejlődéstörténettel rendelkező, de egyben folyamatosan alakulóban is lévő műfaj, mint az irodalmi vagy más művészi kifejezésmód egy lehetséges alternatívája, nem is szorul rá az apologetikus beszédmódra, sőt a következő disztópia-tanácskozásokig talán még újabb dimenziókkal is gazdagodik.